Ifjúmunkás, 1976 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1976-09-26 / 38. szám

IRÁNYTŰ KEDVEZŐ TÁVLATOK A Román Kommunista Párt Központi Bizottságának és Románia Szocialista Köztársaság kormányának meghívására Kaisone Phomvihane elvtárs, a Laoszi Forradalmi Néppárt Központi Bizottságának főtitkára, Laosz Népi Demokratikus Köztársaság kormányának első minisztere, laoszi párt- és kormányküldöttség élén hivatalos baráti látogatást tett hazánkban. A hosszú éveken át folytatott hősi küzdelem eredményeként a múlt év végén Laosz népi demokratikus köztársasággá vált, és az országban létrejöttek a feltételek ahhoz, hogy a kapitalista fejlődési szakaszt kiugorva, a laoszi nép rátérhessen a szocialista társadalom felé vezető útra. Nicolae Ceauşescu elvtárs, a Román Kommunista Párt főtitkára, Románia Szocialista Köztársaság elnöke gyümölcsöző megbeszéléseket folytatott a magas rangú laoszi vendéggel. A két párt vezetői kölcsönösen méltatták a román és a laoszi nép által elért kiemelkedő sikereket, a közöttük hagyományossá vált testvéri együttműködést és harcos szolidaritást. „A román nép teljes szolidaritással viseltetett a laoszi nép iránt — mondotta pártunk főtitkára a Kaisone Phomvihane elvtárs tiszteletére adott vacsorán —, minden támogatást megadott neki a harcban, amelyet a szabadsághoz és a függetlenséghez való szent jogáért, az akaratának és törekvéseinek megfelelő önálló fejlődésért vívott. Nagy megelégedés számunkra, hogy ma már olyan körülmények között fogadhatjuk önöket, amikor a laoszi nép győzelemre vitte hős harcának ügyét.“ Kaisone Phomvihane elvtárs válaszában kifejezésre juttatta azt a tiszteletet és megbecsülést, amelynek hazánk és pártunk, személyesen Nicolae Ceauşescu elvtárs örvend a laoszi nép és párt körében: „Nagyszerűek azok az eredmények, amelyeket a román nép a Román Kommunista Párt vezetése alatt elért, élen Nicolae Ceauşescu elvtárssal. Ezek az eredmények nagymértékben növelték a béke, a nemzeti függetlenség, a demokrácia és a társadalmi haladás erőit. Ugyanakkor bátorítást jelentenek a laoszi népnek, amely a Laoszi Forradalmi Néppárt által kijelölt feladatok megvalósításán dolgozik; bátorítást jelentenek egyszersmind az egész világ haladó népeinek.“ A most lezajlott magasszintű megbeszélések a gyümölcsöző együttműködés kedvező távlatait vetítik elő. Kifejezésre jutott az a közös szándék, hogy tovább bővítsük és erősítsük az együttműködési és a harcos szolidaritási kapcsolatokat a két nép törekvéseinek megfelelően. Ezt példázza a Nicolae Ceauşescu elvtárs és Kaisone Phomvihane elvtárs által aláírt közös nyilatkozat, a jelenlétükben véglegesített számos egyezmény és megállapodás, amelyek felölelik az oktatás, a tudományos és kulturális együttműködés, a gazdasági és a kereskedelmi kapcsolatok számos konkrét területét. A dokumentumok aláírása után a Laoszi Forradalmi Néppárt főtitkára vörös zászlót nyújtott át Nicolae Ceauşescu elvtársnak a következő felirattal: „Örökké éljen Laosz és Románia pártjainak és népeinek testvéri barátsága és harcos szolidaritása!“ I Diplomáciai Új személyzet (2.) Í1 TOLMÁCS ÉS FORDÍTÓ A jelenkori diplomáciai tolmácsok ősei alighanem azok a tisztviselők voltak, akik időszámításunk előtt kétezer évvel az asszír, a babilóniai és a hettita udvarokban egyiptomi, aramita és más nyelvekre fordították az uralkodó szavait. Nagy számú tolmács tevékenykedett az antik Rómában és a Török Birodalomban is, hogy kapcsolat létesülhessen a birodalom idegen ajkú népeivel. A modern értelemben vett tolmácsszolgálat azonban csak évszázadunk elején, pontosabban az első világháború után jelent meg a diplomácia színpadán. A gyarmati rendszer felszámolásával, nagy számú független állam megjelenésével a nemzetközi porondon, a kis és közepes országok szerepének fokozódásával a diplomáciai tolmácsok tevékenysége mind tágabb AZ ÚJSÁGÍRÓ HALÁLA Az arizonai Phoenix városában a Tequilla nevű motel tulajdonosa így oktatta ki a nála megszálló külföldi újságírót: — Remélem turistaként jött. Veszélyes itt a maga szakmája. A Bolles gyerek is nagy fiú volt és sokat tudott. Olyan dolgokba ártotta magát, ami a nagy emberek ügye. Két héttel ezelőtt repült a levegőbe.. . Donald Bolles fiatal arizonai riporter nem érte be a mindennapi hírek, tudósítások adta lehetőségekkel, hanem izgalmasabb témákat keresett és talált. Phoenix városában hamarosan neve lett, s ha valaki már sehol sem találta meg igazát, hozzá fordult. Tucatnyi adócsalásról, telekspekulációról rántotta le a leplet, s egyre több terhelő adatot gyűjtött össze az arizonai pénzemberek által elkövetett törvénytelenségekről. Ellenfelei is támadásba lendültek és a lassú felörlés hagyományos technikáját alkalmazták: rágalomhadjárattal sikerült megfékezniük a lelkes riportert, az IGAZ TÖRTÉNETEK hit közben felesége is elhagyott, és nap mint nap tucatjával kapta a fenyegető leveleket, telefonhívásokat. Bolles rájött, hogy egyedül maradt és képtelen megváltani a világot. Nyugalmasabb témával, a környezetvédelemmel kezdett foglalkozni. Több mint egy évig ment is neki, míg aztán egy helyi kisvállalkozó újabb nagyméretű telekspekulációra hívta fel figyelmét. Donald Bolles jó és becsületes újságíró volt, nem tudott ellenállni a kísértésnek és nyomozni kezdett. Ahogy teltek a napok, úgy szaporodtak a nullák az elsikkasztott dollárok öszszege mögött. Bizalmas baráti körben elmondta: a szálak a városházára vezetnek és úgy érzi, már a kezében van a nagy hal... amely cápának bizonyult. Ennek a nevét azonban sohasem fogjuk megtudni, mert amikor egyik júliusi napon Bolles beült Datsum kocsijába, hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. A New York Times hosszú cikkben követelte a gyilkosság kivizsgálását. Phoenix ügyésze, aki sokat tudott Bolles kutatásairól, azonban lemondott és gyorsan elköltözött a városból. Biztosan volt rá oka... Nagy Lajos TOLVAJ VILÁG (4.) • Kámforrá vált 60 kiló heroin • A cápaorra Citroen • Kis Dilinger nem sajnálta az ólmot • Iskola: a gyarmati hadsereg A bűnözők elleni harcban napjainkban komoly szerepet kap a Nemzetközi Bűnügyi Rendőrségi Szervezet, ismertebb nevén az Interpol. A Párizs melletti Saint-Cloudban székel, innen tart fenn állandó kapcsolatot a világ számos országának rendőrségeivel. A rendkívüli pontossággal megszervezett dokumentációs osztály 1 200 000 törzslapon, 80 000 ujjlenyomat kartotékon és több mint 100 000 fényképen tartja nyilván a világszakosított bűnözőit“: gengsztereket, szélhámosokat, pénz- és csekkhamisítókat, kábítószercsempészeket. Az utóbbiakra mostanában nagyon rájár a rúd, mert a hatvanas évek végétől az Interpol szinte havonta zsákmányol vagy semmisít meg jelentős kábítószerállományokat. A „fehér halál“ elleni keresztes háborúban a nagy fordulat 1968-ban állt be, amikor az FBI, a francia rendőrséggel és az Interpollal együttműködve New Yorkban egy hatvan kilós heroinszállítmányra tette rá a kezét. A távol-keleti ópiumból Marseille-ben preparált heroin a francia televízió egyik kommentátorának Lincoln márkájú luxuskocsijában jutott át az óceánon. Igaz, hogy a New York-i Narcotics Bureau székházából két hét múlva nyomtalanul eltűnt a zsákmányolt heroin, de azt megelőzően egy csomó kábítószercsempész került rács mögé, és úgy nézett ki, hogy sikerült felszámolni a francia kapcsolatnak elnevezett csempészhálózatot. Hamarosan észrevették azonban, hogy változatlanul nagy mennyiségben özönlik a kábítószer az Egyesült Államokba. Gigászi munka várt az Interpol embereire, de a jól megszervezett nyilvántartások és modern technika ezúttal is segített. A Saint Cloud-i székházban pontos jegyzéket vezetnek azokról a hajókról és magánrepülőgépekről, amelyek bár csak egyetlen alkalommal is kábítószert szállítottak, illetve esem- DOKUMENTUMOK TÉNYEK észtek. Számítógépekbe táplálva található a rengeteg adat. A délfranciaországi kikötőkbe rendszeresen járó hajók és tengerészek listáját egybevetve, az Interpol nyilvántartásaival rögtön jó néhány hajó és matróz vált gyanússá. Figyelni kezdték a kikötőövezetben gyakran tartózkodó luxuskocsikat is. Egy cápaorrú Citroen DS, amely rendszeres ingajáratot bonyolított le Marseille és Bordeaux között, különösképp felkeltette a nemzetközi rendőrség érdeklődését. A kocsit követő detektíveknek feltűnt, hogy a Citroen minden benzinkútnál megállt tankolni, pedig ha jól feltölti a tartályt, nem kellett volna megállnia többször a két kikötő között. A csempészek okulva előző lebukásukból, most már Bordeaux-ban adták fel az Amerikának szánt kábítószert, a szürke Citroennel együtt. Az Interpol nem akarta elsietni a dolgot, ezért csak New Yorkban kutatták át a kocsit. Az üzemanyagtartályban vasszekrényt találtak — üresen —, mert a csempészek még a hajón más kocsiba rakták át a szállítmányt. A detektívek gyorsan visszavitték a kocsit a kikötőbe, s tovább figyelték, amint újból hajóra került, majd visszautazott Európába. A kis cápa orra kitűnő nyelvnek bizonyult. Egy hét alatt több mint egy tucat kábítószert preparáló laboratórium felé mutatta meg az utat. Egy tonna ópium és kétszáz kiló heroin került a rendőrség kezére, nem is beszélve arról az öt „laborfőnök“ csempészről, akiket már évek óta körözött az Interpol. A legnevezetesebb közülük Gil Petrone volt, őt „kis Dilingernek“ hívták az alvilágban. Arról volt híres, hogy állandóan töltött fegyverrel járt és nem sajnálta az ólmot vetélytársaitól vagy az őt üldözőbe vevő rendőröktől. Harminc csempész és két rendőrfelügyelő halálát írták a számlájára. A háborúban árván maradt Petrone, tizenhat évesen jelentkezett gyarmati ejtőernyősnek. Indokínába került, ott ismerte meg a kábítószereket és szokott hozzá a szemrebbenés nélküli gyilkoláshoz. Leszerelésekor már egy hátizsák ópiummal érkezett haza. Hat hónapot ült érte, de megtanulta a leckét: húsz év alatt hatszor cserélt nevet és kétszer plasztikai műtéttel változtatta meg az arcát. Marseille-i luxusvillájától, yachtjától és válogatott sportkocsijaitól azonban meg kellett válnia egy időre, a bíróság ugyanis harminc évi börtönnel méltányolta eddigi ténykedéseit. Nagy L. Róbert Ifjúmunkást ■ teret kapott. Tévedés ne essék: aki jól beszél egy idegen nyelvet, még nem biztos, hogy tud fordítani. S ugyanúgy, aki tud fordítani, korántsem biztos, hogy tud tolmácsolni. A fordítás és a tolmácsolás rokontevékenység ugyan, de elüt egymástól. A szövegfordító és a diplomáciai tolmács iránt támasztott követelmények is különböznek. A fordítónak írásbeli kifejező készséggel, kitartó, aprólékos munkára való hajlammal, stilisztikai árnyalatokra való érzékkel kell rendelkeznie. A tolmácsi kvalitásokat pedig a következőkben lehet összefoglalni : koncentrációs készség, megosztott figyelem, különlegesen kifejlődött, úgynevezett rövid memória, villámgyors reagálási készség, felfogóképesség, találékonyság, jó hallás, kellemes hangszín, tiszta artikuláció, lámpaláz nélküli szereplés a nagyközönség előtt. A francia Jean Herbert, akit századunk első szupertolmácsaként emlegetnek, hriszen olyan államférfiak között látta el a nyelvi közvetítő feladatot, mint Clemenceau, Lloyd George, Poincaré, Briand, Wilson, Churchill, Stresemann, Barthou és Benes, a következőket mondotta a két rokontevékenység közötti különbségről: „A tolmácsolási és fordítói hivatás alapvetően különbözik egymástól és meszszemenően összeegyeztethetetlen. Kétféle szellemi és munkafegyelemről van szó, amelyek valósággal ellentétben állnak egymással.“ Idézzük egy másik szaktekintély, Georges Mounin véleményét is: „A fordítónak van ideje megtanácskozni a szöveget a segédeszközeivel, a szótárakkal, alaposan utánaböngészhet, ha valami nehézsége támad, konzultálhat egy szakértővel, javíthat vagy átírhat még az utolsó pillanatban is a korrektúrán. .., a tolmácsnak ezzel szemben nemegyszer még szónoknak és színésznek is kell lennie, virtuóznak, művésznek.“ Székely László EGYSZEMÉLYES EXPEDÍCIÓ A szél farkasokat megszégyenítő hangot kever. Alattam egy percre széthalnak a felhők, s feldereng a Téry menedékház fehér teteje. De mindez még egy percig sem tart. Esőisten könyörtelenül csavarja tovább a Tátra víztől locsogó felhőrongyait Tovább cammogok a már három napja lábamon lévő rövidszárú gumicsizmában. Valahol a 2300 méter magas Seidelko hágó körül lehetek, s ma estére már Lengyelországba kell érnem, öt percen belül a zápor átáll havasesőre, majd havazásra. Az időpont: augusztus 7. A friss hóban az alig látszó ösvény egy-kettőre eltűnik a lábaim alól. Tanácstalanul topogok, mikor szerencsére három alak jön szembe a hóviharban. Három keletnémet fiatalember. — Milyen a hágó? — kérdem. — Sok a hó, mászni kell — kiáltja vissza az egyik. . . .Na, az jó lesz!. .. Tíz perc múlva ferde, keskeny hócsíkon találom magam, amelyet két oldalról két fekete sziklafal határol. Hát erről lehetett szó... Majdnem betonkeménységű, laza kőtörmelékre fagyott fehérség... Gumicsizmás lábam a semmibe csúszkál... A tíz ujjamat vágom bele a fehér lejtőbe és megállás nélkül kapaszkodom felfelé. Megállás? Itt ezekkel a lábtyűkkel nem lehet se megállni, se visszafordulni, se oldalt... csak föl. A hóvihar üvölt, nylon kabátom a nyakam körül repdes valahol, oldaltarisznyám pedig mindent felülmúló szorgalommal ingázik az orrom előtt... Kacskaringósan száll ki belőlem a lelkesedés. Hát már soha nem lesz vége! 150 m kapaszkodó után, kis bevágás jelenik meg fölöttem, a sziklák között, mögötte a tejfehér semmi, azonnal vízszintesen röpülnek az arcomba a nedves hópelyhek. Igen, ez a hágó! A sziklafalon végre fölfedezem a vízszintes, zöld turistajelzést. . A pihenésről hamarosan lebeszélt a metsző északi szél, ami már Lengyelország üzenetét hozza. Elindulok a lejtőn, a határátkelő pont felé. Még négy órát tart az út, mindig lefelé. Előbb óriási kőtömbökkel teli katlanokon kígyózik át az alig kivehető ösvény, a katlan szélein koromfekete falak emelkednek, tetejük felhőbe vész, aztán lassan eláll az eső, megjelennek az erdők. A Magas Tátra úgyszólván teljes egészében nemzeti park. Nemhogy fakitermelés nincs, de még a kijelölt ösvényről sem szabad közönséges halandónak letérni. Csodálatos, paradicsomi világ ez, a Magas Tátra északi, turisták által alig járt része. Hónaljig érő, nedves fűben gázolok párálló tisztásokon át, patakokon lábalok keresztül — zsebkendőnyi száraz folt sincs már rajtam, de azért nagyszerű. Csak a lábam tűri mind nehezebben a gumicsizmát. Sajnos, nem cserélném át lakkcipőre, mert minden „úszik" az eső után. .. .A határőrök és vámosok gyorsan átsegítenek egy pocsékká ázott, sántikáló, zöld farmerruhát viselő fiatalembert, hogy elérje a Zakopanéba induló utolsó buszt. Ezelőtt 150 évvel a hegyek közé dugott kis falucska nem is álmodta volna, hogy valamikor ilyen karriert fut be. A múlt század végén „fedezték fel". Először a művészek, azután turisták, hegymászók, sízők is rájöttek arra, hogy Zakopane micsoda nagyszerű természeti adottságokkal rendelkezik. Ma Lengyelország első számú hegyvidéki üdülő- és sportközpontja, szállodáiban több tízezer embert tud elszállásolni. Este 8 óra. Fekete felhők lógnak a városra. Az autóállomás kihalt. Mintha parázson lépkednék. Átóvakodom a túloldalra, a vasútállomás épületéhez, s ott végre kosárcipőbe dughatom véresre tört lábaimat. Az állomási étteremben rámutatok az étlap legolcsóbb fogására, amelynek neve három kimondhatatlanul hosszú szóból áll, s mégis mindössze 8 zloty. A pincérnő térülfordul, s kihoz egy tányér krumplilevest. Hát ha az első szó a krumplit jelentette, a második a levest, akkor vajon mit jelenthet a harmadik? Egri László (Folytatjuk) 125 napirendi pont, közöttük 13 a világ gazdasági kérdéseiről, húsz a béke fenntartásáról, a leszerelésről; számos más a világszerte még fellelhető feszültséggócokról, a gyarmati rendszer utolsó bástyáinak felszámolásáról, a világszervezet megerősítéséről, szerepének növeléséről — gazdagnak ígérkezik tehát az ENSZ Közgyűlésnek most megnyílt 31. ülésszaka. Hazánk mindegyik témakörben jelentős javaslatok szerzőjeként vagy társszerzőjeként vesz részt a vitákban. Azt szeretnénk, ha a világszervezet, melynek székháza előtt nemrég húzták fel a 145. tagállam zászlaját effektíve elősegítené e kérdések demokratikus megvitatását, hatékony eszközzé válna a jobb és igazságosabb világ megteremtéséhez.