Ifjúmunkás, 1980 (24. évfolyam, 1-39. szám)

1980-02-03 / 5. szám

Egy első díj története Operatársulat nélküli, vidéki város közön­ségének ritkán van alkalma balettelőadást é­­letben látni. A televízió és a ritka vendégsze­replések kevésnek bizonyulnak a közönségíz­lés alakításához, éppúgy, mint a műkedve­lők további művészi neveléséhez. Nagyvára­don a Népi Művészeti Iskola keretén belül működik balett szekció, amelynek öt évfolya­mán mintegy száz fiatal tanulja Tofán Gitta szakirányítása alatt a balett fortélyait. Az utóbbi években nem sokat lehetett hallani a váradi balettesekről. Részt vettek ugyan szá­mos versenyen, fesztiválon, de a zsűri nem értékelte nagyra produkcióikat. Ezért hatott szenzációként, amikor a Megéneklünk, Ro­mánia országos fesztivál II. rendezvénysoro­zatának döntőjén a nagyváradi Varga Melin­da szólótáncával országos első díjat szerzett. A továbbiakban ennek az első díjnak a tör­ténetét mondják el azok, akik „megdolgoz­tak" érte. Varga Melinda és oktatója, Tofán Gitta. V.M — Hat éve balettezem, különösen a klasszikus darabokat szeretem táncolni. Há­rom éven keresztül tanultam, gyakoroltam Saint-Söens A hattyú halála című szólótán­cát, amellyel most az országos első díjat nyertem. 1977-ben már felléptem ezzel a számmal a Ploieşti-en megrendezett Darclée­­fesztiválon, a közönségtől sok tapsot kaptam, de a zsűri nem értékelte különösen a pro­dukciómat. T.G. — Az a Darclée-fesztivál csalódás és ugyanakkor nagy elégtétel volt mindkettőnk számára. Az történt ugyanis, hogy Melinda is, meg egy neves fővárosi balett-táncosnő is A hattyú halálával lépett fel. Először a névtelen, senki által nem ismert vidéki műkedvelő, majd a profi művésznő adta elő a produk­cióját. Melindát hosszú percekig tapsolta a közönség, a fővárosi művésznőt is megtapsol­ták, aztán csend lett a teremben és sok százan egyszerre kezdték skandálni: „Hol van a kis hattyú?". A zsűrinek viszont más véleménye volt és díj nélkül tértünk haza. V.M. — A közönség bíztatására gondol­tam, amikor elhatároztam, hogy a Megének­lünk, Románia fesztiválra nem választok más darabot, hanem A hattyú halálával fogok sze­repelni. Majdnem két és fél évig csiszoltuk, naponta gyakoroltunk Gittával, sokszor szinte a kimerülésig újra és újra táncoltam a dara­bot. Mindent ki akartam hozni ebből a klasszikus balett elemeire épülő remekműből. Próbáltam kivetíteni a legbensőbb érzelmi rezdüléseket, a lélek viharait, mindazt, ami ebben a műben rejlett. T.G. — A kimerülésig tartó munka korsza­ka volt az a két és fél év, ami a Darclée-fesz­­tiváltól az első díj megnyeréséig tartott. Me­linda is tudta azt, hogy ezt a darabot vala­mikor én is nagyon szerettem volna táncolni. Sajnos, nekem nem sikerült, ezért személyes ambíciót csináltam abból, hogy Melinda az országos döntőbe kerüljön ezzel, ami a ba­lett-művészetben nem számít könnyű darab­nak. Ritkán kerül a társulatok műsorába, s olyan világhírességek táncolták, mint: Anna Pavlova, Galina Ulanova, Maja Pliszeckaja, V.M. — Tízéves koromban a kolozsvári ba­lettiskola felvételi bizottsága azzal utasított el, hogy nem megfelelő a fizikai felépítésem... Tornázni kezdtem, de nem akartam lemon­dani a balettről. Sokat köszönhetek Gittának, mert ő nem csak az órarendben előírt időt töltötte velem, hanem megszámlálhatatlan „külön" órát is. A líceum nappali tagozatáról átiratkoztam az estibe, hogy több időm le­gyen a gyakorlásra, olyankor, amikor kevésbé zsúfolt a terem. Délutánonként ugyanis egyet­len teremben dolgozik a száz balettes és a százhúsz modern táncos. Utolsó éves vagyok a nagyváradi Al. Moghioros esti tagozatának mechanika osztályában. Hogy az érettségi után mi lesz? — valószínűleg elmegyek Vá­radról és valamelyik társulatnál fogok tán­colni. T.G. — Vidéki városként Várad nem sok lehetőséget tartogat az olyan fiatal számára, aki a balettet hivatásának tekinti. Világszer­te nagy sikerük van a színházak koreografált darabjainak. A váradi színháznak viszont nin­csenek szerződtetett koreográfusai, táncosai, s ha néha sor kerül egy táncbetétekkel szín­padra állított darab bemutatására, külmunka­­társként, előadásonként fizetik a közreműkö­dőket. A balettet és a táncművészetet nagyon mostohán kezelik mifelénk. Keveset írnak, és keveset is beszélnek róla, mert alig néhány ember ért hozzá. A sajtóban szinte nincs kritikája, szakkönyv, ismertető hosszú évek óta nem jelent meg. A szokványos előadások miatt pedig nem alakulhat ki fogékony, mű­értő közönség. Az emberi test szépségét, a­­rányosságot kiaknázó táncművészetnek ez az ága kevés figyelmet és támogatást kap. A Népi Művészeti Iskolában a növendékek ma­guk vásárolják, készítik azokat a ruhákat, balettcipőket, amelyekkel fellépnek... Az oktatók továbbképzése sincs rendszere­sítve. Ezzel szemben sok ünnepi rendezvényen kell szerepelnünk, amit nemigen honorálnak. De hát inkább mondja el Melinda, hányan és kik gratuláltak az országos első díjához! V.M. — A Népi Művészeti Iskolában gra­tulált az akkori igazgatónő, az estiben pedig az osztályfőnököm és egyik tanárnőm. Ők ol­vasták a helyi lapban közölt eredményhirde­tést. .. Lejegyezte: Nagy L. Róbert , Varga Melinda Weiss István fotója *X\\ V. V... Ifjúmunkás ШЙВШЙШ Crişan Béla 1. Portré 2. Cseppek Döbbenetes erejű feszültség élteti Crişan Béla szobrait. „Csöndes a fel­szín“ : a simára csiszolt felületek derűt, optimizmust árasztanak. Az anyag metamorfózisának folyamatát örökítik meg. Az egymásból szük­ségszerűen következő állapotok ki­merevítése egy-egy alkotás. A feltartóztathatatlan változás ta­núi vagyunk. Amit egész valónkkal kívánunk, amitől félünk ugyanakkor. Megrémít a törvényszerűségéből áradó erő. Rádöbbenünk törpesé­­günkre, tehetetlenségünkre. Ezt a nyugtalanságot fokozza a tudat, a tökéletes formát soha nem éri el. Gergely Tamás Ifjúmunkás 5 |»»›visszhang ««› | Mondanám — sikerrel... Thomas negatívjai nagyítása közben veszi észre, hogy — véletlenül — egy gyilkosságot fotózott le. A képen kinagyítja az áldozatot s a gyilkost is. A valóság áll előtte, mert a gép nem hazudhat. Estére kiér a gyilkosság szín- * helyére, a parkba, s ott egy bokor alatt meg­találja a holttestet. Tudja: ő az egyedüli ta­nú. De tanácstalanná válik, amikor barátai a kábítószer és a sex hatása alatt közömbösen­­­ veszik tudomásul felfedezését. Reggel újra ki­­­­megy a parkba, de addigra a holttest el­tűnik. Hazarohan, fotóit és negatívjait is ellop­ták. Zavarorodottan, céltalanul ér egy beke­rített teniszpályához, ahol fiatalok képzeletbeli ütőkkel és labdával teniszjátékot mímelnek. A labda a dróthálón kívülre, lábai elé „gurul". Pár pillanat habozás után Thomas lehajol és „visszadobja". (A jelenet jelentése: feladja a valósághoz való ragaszkodását.) Antonioni a Nagyítás c. filmjében az élet többértelműségét, a nyugati fiatalok kiútta­lanságát mutatja be. Márton Jenő kisfilmjé­­ben (Senki földje. Ifjúmunkás 1979. 48.) a blokk-erdő beton-szorításából menekülni vá­gyó fiatalt helyezi a filmezőgép elé, monda­nám — sikerrel, ha nem folyamodna Antonio­­ni módszereihez. Ugyanis a FIÚ a forgató­könyv 19. jelenetétől kezdve Antonioni filmjé­hez hasonlóan: 1.) egy élettelen testet talál, 2.) visszatér, hogy a valóság felől megbizo­nyosodjék. 3.) a holttest eltűnik; végül: 4.) a labdázás nagyon hasonlít Antonioni befejező megoldásához. De amíg a Nagyításban a lab­dázás nem más, mint a film mondanivalójá­nak tisztítása, elmélyítése, a Senki földjében ugyanaz a játék erőltetetté, sőt: érthetetlen­né teszi a film végét. Márton Jenő kisfilmje így nem jelenthet többet számomra, mint köl­csönvett elemek felhasználásával készült (eset­leg sikeres) kísérletet. Feleki István hagyaték Diáklapoktól — az irodalomba­ n ma csaknem minden iskolánál működő diákújságoknak múltja van. Több, immár klasszikusnak tartott íróról tudunk, aki irodal­mi pályafutását diáklapban kezdte. Elsőnek irodalmunkban — tudomásom szerint — Az ember tragédiája szerzője, Madách Imre te­kinthető, aki Vácon 15 éves korában Littera­­turai kevercs címmel lapot indított, melybe tanulmányokat, ismeretterjesztő cikkeket írt. A középiskola második osztályát végezte Babits Mihály, amikor Szekszárdi Szépirodalmi La­pok cím alatt újságot indított. A költő újság­jában azonban nem verssel, hanem regény­nyel „indult", Verne hatása alatt s annak írásmodorában a heringhalászat titkait tárja fel az olvasók előtt. A lap érdekességeként megemlítjük, hogy az egyes írásokat maguk a diákok illusztrálták. Farkas Imre, az egykor ismert, ma már fele­désbe merült költő és színműíró ig­lón szer­kesztett újságot. A neve, a sokat jelentő Szép­­irodalmi és Társadalmi Közlöny — egyetlen példányban jelent meg. A lappal a szerkesz­tő a napi fagylaltravalóját kereste meg. Ara azonban nem pénz, hanem gomb, üveggolyó s hasonló más „fagylaltra átváltható" dolog volt. Az egyetlen lappéldány kézről kézre járt, a kellő­s továbbfizetés mellett. Karinthy Frigyes diákkorában ugyancsak szenvedélyes szerkesztő. Nem volt olyan év, hogy lapot ne indított volna. Minden egyes szám más és más név alatt látott napvilágot. Karinthy egyébként 13 éves korában regényt írt, mely az országosan elterjedt Képes Világ­ban látott napvilágot. Mikor néhány folyta­tás után megjelent a szerző, a rövidnadrágos fiúcska, a főszerkesztő nem akart hinni a sze­mének. Krúdy Gyula Nyíregyházán Gimnáziumi Hír­adó néven szerkesztett lapot. Az újság pél­dányszáma meghaladta a százat, terjedelem­ben hat oldal volt. Elődeitől abban különbö­zött, hogy aranyszínű nyomásban jelent meg. Oka ennek az volt, hogy a nyomdásznak csu­pán ilyen színű betűfesték állt rendelkezésére. Egyik oka két szám utáni megszűnésének, hogy a nyomdász a munkát irodalomszeretet­­ből, teljesen ingyen nem vállalta, a másik, hogy­­ a betűfesték kifogyott. A lap egyéb­ként is megszűnt volna, mert az iskola igaz­gatója már betiltásával fenyegetőzött. A diá­kok ugyanis több időt töltöttek szerkesztéssel, mint a tanulnivalóval. A lapnak egyetlen elő­fizetője volt: az író atyja. A többi példány az utcán került piacra. Molnár Ferenc színműíró Haladás cím alatt szerkesztett lapot, felsős diák korában. Négy példányban jelent meg. Később — ugyan­csak diákként — Törökbálinton szerkesz­tett lapot, melynek Schöpflin Aladár hírneves kritikus hetedikes korában főmunkatársa lett.­ Első megjelent írása vers, azonban számos kritikáját is közreadta. Több román író ugyancsak diáklapban kezd­te meg irodalmi munkásságát. Coşbuc, amikor Naszódon iskolai tanulmányait végezte, mint a Virtus Romana Rediviva nevű önképzőkör tagja, Musa someşană címen szerkesztett új­ságot. A lapról csupán az önképzőkör jegy­zőkönyvéből tudunk, mert egyetlen példánya sem maradt fenn. Sadoveanu iaşi-i diáksága idején vett részt ifjúsági újság szerkesztésé­ben. A címe Lumea volt s egy helybeli pub­licistával együtt végezte a szerkesztés munká­ját. Alexandru Macedonskyról, valamint Lu­cian Blagáról tudjuk, hogy ugyancsak szer­kesztettek diáklapokat. Mint érdekességet említjük, hogy az egy­kori diáklap-szerkesztők egyike sem szerkesz­tett újságot felnőtt korában . . . Holló Ernő Sí®®®®®TM®!] „Az én filmjeimben is többet beszélnek mint kellene" * Beszélgetés Andrei Blaier filmrendezővel • — Mikor döbbent rá Andrei Blaier, hogy elhivatottságot érez a filmművészetre? — A mozi régi szerelmem. Persze, nem az elhivatottság ösztökélt arra, hogy ka­masz koromban sorra járjam az Obor-ne­­gyed filmszínházait. De miután láttam a Biciklitolvajokat, valami megmozdult ben­nem. Rájöttem, hogy nem csupán a kardos, álarcos párbajhősök kalandjait lehet vá­szonra vinni, hanem az egyszerű, köznapi emberek életét is. Talán ez a felismerés vitt a főiskolai vizsgára. Filmrendező sza­kot végeztem. — Hogyan, és mikor zajlott le első talál­kozása a közönséggel? — Aránylag rég és meglehetősen zűrö­sen. Ugyanis A döntő óra című filmem kapcsán igen furcsa tapasztalatokat szerez­tem. Valakinek úgy tűnt, hogy filmem el­rugaszkodott a valóságtól, mert a vásznon mezítlábas és foltozott ruhájú gyerekek is szaladgáltak. A reklámpannókat az utolsó pillanatban vonták be, őszinte megrökö­nyödésemre. Pár hónap múlva azért meg­esett a bemutató, anélkül, hogy bármit is változtattam volna a filmen. — Szóval: A döntő óra sorsa a döntő órában megfordult... — Hát igen, és én, mint elsőfilmes ren­dező, minden előadáson megjelentem, és arattam a babérokat. — Tartósnak bizonyultak? — Dehogy. Jött Az első dallam című rö­vidfilm, amelyet S. Ivetics kollégámmal rendeztünk, s amelyben felbukkant az a költőieskedő hangvétel, ami a Befejezetlen házban aztán kimutatta a foga fehérjét. Rengeteget kínlódtam, míg levetkőztem a lírai sallangokat­, s végre megszületett Egy jófiú délelőttje című filmem... — Az én korosztályom szívesen gondol vissza erre a filmre saját problémáinkat véltük felfedezni talán éppen a film visz­­szafogott szűkszavúsága miatt. Ha arra gondolok, hogy nálunk, s nem csak nálunk, aránylag sok film sikeredik bőbeszédűre, a szófukarság, a lényeget a képre bízó ren­dezői meglátás csöppet sem lebecsülendő. — Sajnos, úgy érzem, az én filmjeimben is többet beszélnek, mint kellene. Egyelőre arra törekszem, hogy a minimálisra csök­kentsen­ a dialógust, bár nem hinném, hogy véleményem perdöntő lenne a kér­désben. Nagyon sok jó filmet láttam, ame­lyek nem takarékoskodtak a szóval. A fon­tos szerintem az, hogy mit, mennyit és ho­gyan beszél az a film. — Mit lehetne tenni azért, hogy a közön­ség, főként az ifjú korosztály, ne csak néz­ze, hanem lássa is a filmet? — A probléma kényes. De a kritikusok sokat tehetnének addig is, míg a nézők ne­velése intézményesítődik. Igaz, hogy van­nak kiváló, szakavatott bírálóink, de van­nak, sajnos, színvak, botcsinálta kritikusok is, akik olyan véleményeket vetnek papír­ra, melyek esetében bármiről lehetne be­szélni, csak nevelő hatásról nem. Úgy terí­tik le a filmeseket, mintha nehéztüzérség vadászna szúnyogra. A hatás? A tájékozat­lanok rohammal veszik be a mozik pénztá­rát, hogy meggyőződjenek arról, vajon miért háborog a vájt fülű (szemű?!) „szak­ember“. Persze, a legüdvösebb nevelő esz­köz az lenne, ha csak a jó filmeket vetíte­nénk. Kérdezett: Z. Kovács Sándor

Next