Ifjúmunkás, 1980 (24. évfolyam, 1-39. szám)
1980-02-03 / 5. szám
Egy első díj története Operatársulat nélküli, vidéki város közönségének ritkán van alkalma balettelőadást életben látni. A televízió és a ritka vendégszereplések kevésnek bizonyulnak a közönségízlés alakításához, éppúgy, mint a műkedvelők további művészi neveléséhez. Nagyváradon a Népi Művészeti Iskola keretén belül működik balett szekció, amelynek öt évfolyamán mintegy száz fiatal tanulja Tofán Gitta szakirányítása alatt a balett fortélyait. Az utóbbi években nem sokat lehetett hallani a váradi balettesekről. Részt vettek ugyan számos versenyen, fesztiválon, de a zsűri nem értékelte nagyra produkcióikat. Ezért hatott szenzációként, amikor a Megéneklünk, Románia országos fesztivál II. rendezvénysorozatának döntőjén a nagyváradi Varga Melinda szólótáncával országos első díjat szerzett. A továbbiakban ennek az első díjnak a történetét mondják el azok, akik „megdolgoztak" érte. Varga Melinda és oktatója, Tofán Gitta. V.M — Hat éve balettezem, különösen a klasszikus darabokat szeretem táncolni. Három éven keresztül tanultam, gyakoroltam Saint-Söens A hattyú halála című szólótáncát, amellyel most az országos első díjat nyertem. 1977-ben már felléptem ezzel a számmal a Ploieşti-en megrendezett Darcléefesztiválon, a közönségtől sok tapsot kaptam, de a zsűri nem értékelte különösen a produkciómat. T.G. — Az a Darclée-fesztivál csalódás és ugyanakkor nagy elégtétel volt mindkettőnk számára. Az történt ugyanis, hogy Melinda is, meg egy neves fővárosi balett-táncosnő is A hattyú halálával lépett fel. Először a névtelen, senki által nem ismert vidéki műkedvelő, majd a profi művésznő adta elő a produkcióját. Melindát hosszú percekig tapsolta a közönség, a fővárosi művésznőt is megtapsolták, aztán csend lett a teremben és sok százan egyszerre kezdték skandálni: „Hol van a kis hattyú?". A zsűrinek viszont más véleménye volt és díj nélkül tértünk haza. V.M. — A közönség bíztatására gondoltam, amikor elhatároztam, hogy a Megéneklünk, Románia fesztiválra nem választok más darabot, hanem A hattyú halálával fogok szerepelni. Majdnem két és fél évig csiszoltuk, naponta gyakoroltunk Gittával, sokszor szinte a kimerülésig újra és újra táncoltam a darabot. Mindent ki akartam hozni ebből a klasszikus balett elemeire épülő remekműből. Próbáltam kivetíteni a legbensőbb érzelmi rezdüléseket, a lélek viharait, mindazt, ami ebben a műben rejlett. T.G. — A kimerülésig tartó munka korszaka volt az a két és fél év, ami a Darclée-fesztiváltól az első díj megnyeréséig tartott. Melinda is tudta azt, hogy ezt a darabot valamikor én is nagyon szerettem volna táncolni. Sajnos, nekem nem sikerült, ezért személyes ambíciót csináltam abból, hogy Melinda az országos döntőbe kerüljön ezzel, ami a balett-művészetben nem számít könnyű darabnak. Ritkán kerül a társulatok műsorába, s olyan világhírességek táncolták, mint: Anna Pavlova, Galina Ulanova, Maja Pliszeckaja, V.M. — Tízéves koromban a kolozsvári balettiskola felvételi bizottsága azzal utasított el, hogy nem megfelelő a fizikai felépítésem... Tornázni kezdtem, de nem akartam lemondani a balettről. Sokat köszönhetek Gittának, mert ő nem csak az órarendben előírt időt töltötte velem, hanem megszámlálhatatlan „külön" órát is. A líceum nappali tagozatáról átiratkoztam az estibe, hogy több időm legyen a gyakorlásra, olyankor, amikor kevésbé zsúfolt a terem. Délutánonként ugyanis egyetlen teremben dolgozik a száz balettes és a százhúsz modern táncos. Utolsó éves vagyok a nagyváradi Al. Moghioros esti tagozatának mechanika osztályában. Hogy az érettségi után mi lesz? — valószínűleg elmegyek Váradról és valamelyik társulatnál fogok táncolni. T.G. — Vidéki városként Várad nem sok lehetőséget tartogat az olyan fiatal számára, aki a balettet hivatásának tekinti. Világszerte nagy sikerük van a színházak koreografált darabjainak. A váradi színháznak viszont nincsenek szerződtetett koreográfusai, táncosai, s ha néha sor kerül egy táncbetétekkel színpadra állított darab bemutatására, külmunkatársként, előadásonként fizetik a közreműködőket. A balettet és a táncművészetet nagyon mostohán kezelik mifelénk. Keveset írnak, és keveset is beszélnek róla, mert alig néhány ember ért hozzá. A sajtóban szinte nincs kritikája, szakkönyv, ismertető hosszú évek óta nem jelent meg. A szokványos előadások miatt pedig nem alakulhat ki fogékony, műértő közönség. Az emberi test szépségét, arányosságot kiaknázó táncművészetnek ez az ága kevés figyelmet és támogatást kap. A Népi Művészeti Iskolában a növendékek maguk vásárolják, készítik azokat a ruhákat, balettcipőket, amelyekkel fellépnek... Az oktatók továbbképzése sincs rendszeresítve. Ezzel szemben sok ünnepi rendezvényen kell szerepelnünk, amit nemigen honorálnak. De hát inkább mondja el Melinda, hányan és kik gratuláltak az országos első díjához! V.M. — A Népi Művészeti Iskolában gratulált az akkori igazgatónő, az estiben pedig az osztályfőnököm és egyik tanárnőm. Ők olvasták a helyi lapban közölt eredményhirdetést. .. Lejegyezte: Nagy L. Róbert , Varga Melinda Weiss István fotója *X\\ V. V... Ifjúmunkás ШЙВШЙШ Crişan Béla 1. Portré 2. Cseppek Döbbenetes erejű feszültség élteti Crişan Béla szobrait. „Csöndes a felszín“ : a simára csiszolt felületek derűt, optimizmust árasztanak. Az anyag metamorfózisának folyamatát örökítik meg. Az egymásból szükségszerűen következő állapotok kimerevítése egy-egy alkotás. A feltartóztathatatlan változás tanúi vagyunk. Amit egész valónkkal kívánunk, amitől félünk ugyanakkor. Megrémít a törvényszerűségéből áradó erő. Rádöbbenünk törpeségünkre, tehetetlenségünkre. Ezt a nyugtalanságot fokozza a tudat, a tökéletes formát soha nem éri el. Gergely Tamás Ifjúmunkás 5 |»»›visszhang ««› | Mondanám — sikerrel... Thomas negatívjai nagyítása közben veszi észre, hogy — véletlenül — egy gyilkosságot fotózott le. A képen kinagyítja az áldozatot s a gyilkost is. A valóság áll előtte, mert a gép nem hazudhat. Estére kiér a gyilkosság szín- * helyére, a parkba, s ott egy bokor alatt megtalálja a holttestet. Tudja: ő az egyedüli tanú. De tanácstalanná válik, amikor barátai a kábítószer és a sex hatása alatt közömbösen veszik tudomásul felfedezését. Reggel újra kimegy a parkba, de addigra a holttest eltűnik. Hazarohan, fotóit és negatívjait is ellopták. Zavarorodottan, céltalanul ér egy bekerített teniszpályához, ahol fiatalok képzeletbeli ütőkkel és labdával teniszjátékot mímelnek. A labda a dróthálón kívülre, lábai elé „gurul". Pár pillanat habozás után Thomas lehajol és „visszadobja". (A jelenet jelentése: feladja a valósághoz való ragaszkodását.) Antonioni a Nagyítás c. filmjében az élet többértelműségét, a nyugati fiatalok kiúttalanságát mutatja be. Márton Jenő kisfilmjében (Senki földje. Ifjúmunkás 1979. 48.) a blokk-erdő beton-szorításából menekülni vágyó fiatalt helyezi a filmezőgép elé, mondanám — sikerrel, ha nem folyamodna Antonioni módszereihez. Ugyanis a FIÚ a forgatókönyv 19. jelenetétől kezdve Antonioni filmjéhez hasonlóan: 1.) egy élettelen testet talál, 2.) visszatér, hogy a valóság felől megbizonyosodjék. 3.) a holttest eltűnik; végül: 4.) a labdázás nagyon hasonlít Antonioni befejező megoldásához. De amíg a Nagyításban a labdázás nem más, mint a film mondanivalójának tisztítása, elmélyítése, a Senki földjében ugyanaz a játék erőltetetté, sőt: érthetetlenné teszi a film végét. Márton Jenő kisfilmje így nem jelenthet többet számomra, mint kölcsönvett elemek felhasználásával készült (esetleg sikeres) kísérletet. Feleki István hagyaték Diáklapoktól — az irodalomba n ma csaknem minden iskolánál működő diákújságoknak múltja van. Több, immár klasszikusnak tartott íróról tudunk, aki irodalmi pályafutását diáklapban kezdte. Elsőnek irodalmunkban — tudomásom szerint — Az ember tragédiája szerzője, Madách Imre tekinthető, aki Vácon 15 éves korában Litteraturai kevercs címmel lapot indított, melybe tanulmányokat, ismeretterjesztő cikkeket írt. A középiskola második osztályát végezte Babits Mihály, amikor Szekszárdi Szépirodalmi Lapok cím alatt újságot indított. A költő újságjában azonban nem verssel, hanem regénynyel „indult", Verne hatása alatt s annak írásmodorában a heringhalászat titkait tárja fel az olvasók előtt. A lap érdekességeként megemlítjük, hogy az egyes írásokat maguk a diákok illusztrálták. Farkas Imre, az egykor ismert, ma már feledésbe merült költő és színműíró iglón szerkesztett újságot. A neve, a sokat jelentő Szépirodalmi és Társadalmi Közlöny — egyetlen példányban jelent meg. A lappal a szerkesztő a napi fagylaltravalóját kereste meg. Ara azonban nem pénz, hanem gomb, üveggolyó s hasonló más „fagylaltra átváltható" dolog volt. Az egyetlen lappéldány kézről kézre járt, a kellős továbbfizetés mellett. Karinthy Frigyes diákkorában ugyancsak szenvedélyes szerkesztő. Nem volt olyan év, hogy lapot ne indított volna. Minden egyes szám más és más név alatt látott napvilágot. Karinthy egyébként 13 éves korában regényt írt, mely az országosan elterjedt Képes Világban látott napvilágot. Mikor néhány folytatás után megjelent a szerző, a rövidnadrágos fiúcska, a főszerkesztő nem akart hinni a szemének. Krúdy Gyula Nyíregyházán Gimnáziumi Híradó néven szerkesztett lapot. Az újság példányszáma meghaladta a százat, terjedelemben hat oldal volt. Elődeitől abban különbözött, hogy aranyszínű nyomásban jelent meg. Oka ennek az volt, hogy a nyomdásznak csupán ilyen színű betűfesték állt rendelkezésére. Egyik oka két szám utáni megszűnésének, hogy a nyomdász a munkát irodalomszeretetből, teljesen ingyen nem vállalta, a másik, hogy a betűfesték kifogyott. A lap egyébként is megszűnt volna, mert az iskola igazgatója már betiltásával fenyegetőzött. A diákok ugyanis több időt töltöttek szerkesztéssel, mint a tanulnivalóval. A lapnak egyetlen előfizetője volt: az író atyja. A többi példány az utcán került piacra. Molnár Ferenc színműíró Haladás cím alatt szerkesztett lapot, felsős diák korában. Négy példányban jelent meg. Később — ugyancsak diákként — Törökbálinton szerkesztett lapot, melynek Schöpflin Aladár hírneves kritikus hetedikes korában főmunkatársa lett. Első megjelent írása vers, azonban számos kritikáját is közreadta. Több román író ugyancsak diáklapban kezdte meg irodalmi munkásságát. Coşbuc, amikor Naszódon iskolai tanulmányait végezte, mint a Virtus Romana Rediviva nevű önképzőkör tagja, Musa someşană címen szerkesztett újságot. A lapról csupán az önképzőkör jegyzőkönyvéből tudunk, mert egyetlen példánya sem maradt fenn. Sadoveanu iaşi-i diáksága idején vett részt ifjúsági újság szerkesztésében. A címe Lumea volt s egy helybeli publicistával együtt végezte a szerkesztés munkáját. Alexandru Macedonskyról, valamint Lucian Blagáról tudjuk, hogy ugyancsak szerkesztettek diáklapokat. Mint érdekességet említjük, hogy az egykori diáklap-szerkesztők egyike sem szerkesztett újságot felnőtt korában . . . Holló Ernő Sí®®®®®TM®!] „Az én filmjeimben is többet beszélnek mint kellene" * Beszélgetés Andrei Blaier filmrendezővel • — Mikor döbbent rá Andrei Blaier, hogy elhivatottságot érez a filmművészetre? — A mozi régi szerelmem. Persze, nem az elhivatottság ösztökélt arra, hogy kamasz koromban sorra járjam az Obor-negyed filmszínházait. De miután láttam a Biciklitolvajokat, valami megmozdult bennem. Rájöttem, hogy nem csupán a kardos, álarcos párbajhősök kalandjait lehet vászonra vinni, hanem az egyszerű, köznapi emberek életét is. Talán ez a felismerés vitt a főiskolai vizsgára. Filmrendező szakot végeztem. — Hogyan, és mikor zajlott le első találkozása a közönséggel? — Aránylag rég és meglehetősen zűrösen. Ugyanis A döntő óra című filmem kapcsán igen furcsa tapasztalatokat szereztem. Valakinek úgy tűnt, hogy filmem elrugaszkodott a valóságtól, mert a vásznon mezítlábas és foltozott ruhájú gyerekek is szaladgáltak. A reklámpannókat az utolsó pillanatban vonták be, őszinte megrökönyödésemre. Pár hónap múlva azért megesett a bemutató, anélkül, hogy bármit is változtattam volna a filmen. — Szóval: A döntő óra sorsa a döntő órában megfordult... — Hát igen, és én, mint elsőfilmes rendező, minden előadáson megjelentem, és arattam a babérokat. — Tartósnak bizonyultak? — Dehogy. Jött Az első dallam című rövidfilm, amelyet S. Ivetics kollégámmal rendeztünk, s amelyben felbukkant az a költőieskedő hangvétel, ami a Befejezetlen házban aztán kimutatta a foga fehérjét. Rengeteget kínlódtam, míg levetkőztem a lírai sallangokat, s végre megszületett Egy jófiú délelőttje című filmem... — Az én korosztályom szívesen gondol vissza erre a filmre saját problémáinkat véltük felfedezni talán éppen a film viszszafogott szűkszavúsága miatt. Ha arra gondolok, hogy nálunk, s nem csak nálunk, aránylag sok film sikeredik bőbeszédűre, a szófukarság, a lényeget a képre bízó rendezői meglátás csöppet sem lebecsülendő. — Sajnos, úgy érzem, az én filmjeimben is többet beszélnek, mint kellene. Egyelőre arra törekszem, hogy a minimálisra csökkentsen a dialógust, bár nem hinném, hogy véleményem perdöntő lenne a kérdésben. Nagyon sok jó filmet láttam, amelyek nem takarékoskodtak a szóval. A fontos szerintem az, hogy mit, mennyit és hogyan beszél az a film. — Mit lehetne tenni azért, hogy a közönség, főként az ifjú korosztály, ne csak nézze, hanem lássa is a filmet? — A probléma kényes. De a kritikusok sokat tehetnének addig is, míg a nézők nevelése intézményesítődik. Igaz, hogy vannak kiváló, szakavatott bírálóink, de vannak, sajnos, színvak, botcsinálta kritikusok is, akik olyan véleményeket vetnek papírra, melyek esetében bármiről lehetne beszélni, csak nevelő hatásról nem. Úgy terítik le a filmeseket, mintha nehéztüzérség vadászna szúnyogra. A hatás? A tájékozatlanok rohammal veszik be a mozik pénztárát, hogy meggyőződjenek arról, vajon miért háborog a vájt fülű (szemű?!) „szakember“. Persze, a legüdvösebb nevelő eszköz az lenne, ha csak a jó filmeket vetítenénk. Kérdezett: Z. Kovács Sándor