Ifjúmunkás, 1980 (24. évfolyam, 1-39. szám)

1980-02-03 / 5. szám

Iсо 'CD X)1-1 'CD Ф Л B ОN po­ntban a Temesvári Tudományegyetem felé arra gondolok: jó lenne „fülön csípni" néhány tűzkeresztség előtt álló gólyát, akik életük első igazi — mert a felvételi „más" — szigor­latára készülnek. Mik a gondjaik, bíznak-e magukban, kitől és mennyi segítséget kértek, illetve kaptak... Kilenc óra — a büfé teljes kapacitással üzemel. Kávé mellé fújják a füstöt és a szö­veget. Leülök ahhoz az asztalhoz, ahol van még egy üres szék. — Nem zavarok? — Óóóó... — hangzik két szippantás köz­ben. — Filósok vagytok? — Közgazdászok, másodévesek a pénz- és könyvvitelen — mondja Stancu Gligor. — S te? — Csak volt diák, sajnos. Jelenleg újság­író. — S kérdezősködni akarsz ... — Csak érdeklődni, hogy bírjátok-e a haj­tást. — Hajtani kell, ez az igazság. Tíz-tizenkét órát is egy nap. Ami persze nem mehet szü­net nélkül... Különben is a tegnap vizsgáz­tunk prekapitalista és kapitalista pénzügyből. — Te igen, mi még nem — pontosít fehé­ren világító blúzában Vékony Magdolna. — — Év közben tudtatok készülni? — Átlagban napi hat óra mellett bajosan. — Természetesen készültünk — siet társa segítségére Stancu Gligor. — A szemináriu­mokon mindenképpen szükséges, hogy az ép­pen megtárgyalandó kérdéseket ismerjük, hogy hozzá tudjunk szólni. A szemináriumi szerep­lés a vizsga­jegybe is beszámít. — Az előadásokon készített jegyzeteken kí­vül még miből készültetek? — Természetesen, elolvastuk az idevágó bibliográfiát is... amennyiben lehetséges volt. — Ez utóbbi megjegyzése Gligornak hal­kabbra sikeredett, mintha csak önmagának mondotta volna. — Elolvastuk Văcărel Iulian könyvét a pre­kapitalista és kapitalista pénzügyekről — mondja Magdolna. — ... Meg tanárunk, Cérna Silviu cikkét a Revista economice-ból — fűzi hozzá Sinka Mónika. — ...És Marxot is forgattuk — kap észbe Gligor. Az órámra pillantok, fél órája ülök az asz­talnál, nem szeretnék visszaélni senki türel­mével, elköszönök. Cérna Silviu egyetemi tanársegéd megmu­tatja a belépő lánynak, honnan húzzon tételt. Odaáll az asztal elé, szeme egyik papírlap­ról a másikra ugrik, többször kinyújtja, vissza­kapja a kezét. Majd leül a második asztalhoz, s szájába veszi golyóstollát. Közben már Bălăşoiu Dumitrué a szó. Nyu­godtan, ütemesen, meggyőzően beszél. A ta­nár meg is állítja, illetve kéri, hogy térjen át a második kérdésre ... Ezt sem kell végig­mondania. Majd egy kérdés a marxisták előt­ti közgazdászok hozzájárulásáról. A válaszban a nevek kiejtése helytelen de a tartalmi vo­natkozások helyesek, Bălăşoiu tízest kap. Akárcsak a következő vizsgázó, Bîrcă Geta, aki ugyan hadilábon áll a humán műveltség­gel, s nagy olvasmány-élmény sem sugárzik az általa mondottakból. Viszont alaposan be­vágta az előadáson hallottakat. Közben mintha a kedélyek megnyugodná­nak, hogy a vendég jelenlétében is le­het jól vizsgázni, az előttem ülő lány kinyitja addig összeszorított markát, kabalamackójának megnyomorgatott fülét és karjait próbálja helyrehúzogatni. . . . Brindescu Mirela 8-ast kap. Gáli Ágnes tízest. — Gratulálok. — Köszönöm. Annak külön örülök, hogy jól indul az idei év. — Sokat készültél? — Év közben átolvastam egyszer az anya­got, s most, a vizsga előtti három napon még egyszer átvettem. Szép tételt kaptam,, szaba­don beszélhettem. Nem kellett szó szerint be­vágott anyagot visszadnom. — A következő vizsgád? — Iparszervezés, éves anyag. Nehezebb lesz. De van rá egy hetem, tehát csak elég kell legyen. De ma már nem teszem könyvre a kezem, ünnepelek. Elmegyek sétálni... Kipillant az ablakon, éppen apró szemcsés hópelyheket kavar a szél, nem túlságosan csá­bító. — ... Vagy elmegyek moziba. Ma nem számítanak az órák, holnaptól a perc is fokozottan értékes lesz. Újabb vizsga — újabb izgalom. És feltehetően: öröm. — Jól szerepelnek a diákjai — mondom Cerna Silviu egyetemi tanársegédnek, aki az idén adta le először az anyagot, mert a pro­fesszor megbetegedett. — Ma vizsgázik a harmadik csoport, és még senkit sem kellett megbuktatnunk. Az is lehet, hogy szeretik a tárgyat, aztán ez az első vizsga, még nem fáradtak. — Úgy tűnik, mintha csak az előadáson hallottakból „élne" a társaság. — Így van, sajnos. Talán a nagy óraszám miatt is. Pedig alaptárgy ez. Év közben több­ször említettem, hogy ha hozzáolvasnak, más megvilágításba kerül az is, amit az előadáso­kon lejegyeztek és mostanra szépen elsajátí­tottak. — Észrevettem, hogy mennyire ragaszkod­nak egy bizonyos megfogalmazáshoz. Ha másmilyenre sikeredett egy mondat, kiigazí­tották. Aztán a nevek kérdése ... — Ez még líceumi örökség. Ott kellett vol­na egy kevéssel több humán műveltséget magukba szedniük. És talán az olvasás igé­nyét is. — Jobb, vagy gyengébb évfolyam ez az előbbieknél? — Szerintem mostanában több a kiemelke­dő, az olyan fiatal, aki nagyon komolyan, céltudatosan készül eljövendő pályájára. A középmezőny vékonyodott ellenben, a több jó mellett általában több a gyenge is. De eb­be az évfolyamba ilyen alig került. Sok a ma­gas érdemjegy is, amellett, hogy nincs bukó. Útban hazafelé benézek a főtéri könyves­boltba. Új könyvek érkeztek, elég sokan válo­gatnak a pult mellett. Két lány a Kriterion kiadású Németh László-drámát nézegeti. — Egyetemisták? — Igen, az iparvegyészeten. Minden sike­res vizsga után három könyvet vásárolok! — Hát akkor, sok új könyvet! Bodó Barna Ifjúmunkás 4 _ 15. Kérdem ügyvéd barátomat, sok dolga van-e, mert szeret­nék vele beszélgetni. Nincs semmi különösebb dolga, vá­laszolja, csak egy rövid, kis ügye van, egy válóper, aztán diskurálhatunk ... Elhiszem, hogy a lopások, csalások, sikkasztások stb. mellett a házassági bontóper kis ügynek, amolyan ujjgyakorlatnak számít azok szemében, akik nap mint nap a törvényszéken sürögnek-forognak, tevékenyked­nek; én viszont, zöldfülű lévén (hála a szerencsémnek!) első nap úgy becsavarodtam néhány, a válóperes tárgya­lóteremben töltött óra után, hogy alig találtam meg az utcára vezető kijáratot. Mitől? .. Elől a hosszú asztalnál ül az elnök talpig feketében, bal­ján a jegyző (hogy miket kell szegény nőnek végighallgat­nia fiatal kora ellenére!). Az elnöki asztallal szemben, egy­mástól a lehető legtávolabbra két asztal van székekkel. Az egyiknél a huszonéves, divatosan öltözködő, kedvesen mo­solygó, édes feleség, elegáns, jóképű ügyvédjévé­, a másik­nál az alacsony, mogorva, ellenszenves férj talán az egyet­len olyan marosvásárhelyi ügyvéddel, aki nem sokat ad kül­sejére (vajon, miért pont ez tetszett meg neki?). A férj in­dította az eljárást, a feleség válasziratot nyújtott be. (A válaszirat és az előzőkben bemutatott viszontkereset kö­zötti lényeges különbség az, hogy az elsőben az alperes a házasság felbontását mindkét fél hibájából kéri, míg a másodikban megfogalmazott óhaj, csakis a felperest te­kintsék hibásnak.) Behívják a tanúkat, névsorolvasás, mind az öt itt van, négyet kiküldenek a folyosóra, marad az első, egy postás. Az elnök megesketi, hogy csak az igazat mond­ja, és semmit sem hallgat el abból, amit tud. Hosszú val­lomás lesz, gondolom, egy postás sok mindent tud ... — Kérem szépen, az úgy van, hogy én szinte mindennap láttam őket, mert hordtam nekik az újságot, ők előfizetők voltak, én pedig, ugye, postás vagyok... —­ereszti megnyú­lásra az öreg már az elején. Hosszas csevegésre készül­hetett, kényelmes pozíciót vett fel, szétterpesztette lábait, így egyenlően oszlik meg a testsúly, s nem zsibbad el sem­mije. — Azt mondja, amit a házaséletükről tud — szól rá az elnök, mielőtt a tanú belekezdene abba, miként lett ő postás. — Hát kérem szépen, én annyit tudnék elmondani a há­zaséletükről, hogy ugye, ezek mégsem élték azt az igazi házaséletet, ez nem volt egy jó házasélet, az biztos! Eny­­nyit el tudok mondani. — S miért nem éltek jól? — kérdi az elnök, mert az öreg váratlanul abbahagyta. — Azért kérem, mert ott, ahol nincs megértés, azt nem lehet jó házaséletnek nevezni, mert a jó házasélet titka . .. Nem sikerül most sem megtudnom a titkot, mert az el­nök nem hagyja kibontakozni a postást, pedig az hatal­mas lendületet vett a Bevezetés a jó házasélet titkaiba című értekezésének megtartásához. — Melyik volt a hibás azért, hogy nem éltek jól? — Hogy-hogy melyikük?! Hát a feleség, kérem, persze hogy a feleség ! — Mit csinált? — Az kérem, nem csinált semmit. Éppen ez az, hogy nem csinált semmit. Nem viselkedett rendesen a családban, ez sem a gyerekekkel nem foglalkozott, sem a nevelésük­kel. Ez nem szeretett otthon ülni, csak sétálni szeretett, ké­rem szépen. Mindennap láttam, mert ugye, ott hordom ki a leveleket meg az újságot. — Más valamit látott vagy hallott? — Hát ez nem elég, kérem?! De elég. Sem az elnöknek, sem az ügyvédeknek nincs kérdésük az öreghez, az elnök ebből a vallomásból a kö­vetkezőket diktálja le a jegyzőnek: ,,A felek közötti egyet­értés hiánya az alperesnek a családban tanúsított nem megfelelő viselkedésének tulajdonítható, aki nem foglalko­zott a gyerekek fejlesztésével és nevelésével, a sétálás tet­szett neki.“ Ha nem is ilyen formában, de ezt talán a pos­tás is el tudta volna mondani egy mondatba sűrítve, ha valaki szól neki, hogy gondoljon a táviratok szövegeire, tö­mören a lényeget, „kéremszépenek" s önéletrajz nélkül. A férj testvére is tanúskodik. (Válóperek esetében a családtagok vallomásait is figyelembe veszik, abból a fel­­tételezésből kiindulva, hogy az intim— már amennyire in­tim — részleteket az úgynevezett feleken kívül az anyó­sok, apósok, sógorok ismerhetik a legjobban.) Nem szük­séges különleges jóstehetség annak előrelátásához, kinek a pártján fog állni. Mondja is keményen és rendíthetetle­nül, hogy járt az öccse lakásán, amíg együtt éltek a házas­társak, és bizony-bizony a feleség nem foglalkozott a ház­tartással és a gyermekekkel, úgyhogy most már kétség nem fér hozzá (pláne, ha az eskütételeket is komolyan vesszük!), a postásnak jó szeme van. De a testvér súlyosabb dolgo­kat is felhoz sógornője „nem megfelelő viselkedésének" bizonyítására (rövidített szöveg, az elkalandozó gondolato­kat visszaterelgető elnöki közbeszólások törölve) : — Az öcsém felesége­­ félnormával ugyanabban az üz­letben dolgozott, mint az én feleségem ... Nem sokkal azután, hogy odakerült, az emberek beszélni kezdték, hogy mindenféle férfivel látják beszélni, főleg fiatalokkal és nőt­lenekkel ... Egyszer aztán, amikor az öcsém munkából tért haza, nem kapta otthon az asszonyt, eljött hozzánk, nálunk is kereste, végül a szomszédban találtuk meg éjjel kettő­kor két nőtlen fiatalember társaságában... Itt, a válóperes tárgyalóteremben mindig éber kell hogy legyen az, akinek éppen részletezik a boldogtalanságát, tudhatja ezt a feleség, mert — bár továbbra is mosolyog — a tanú utolsó mondatának a befejezése előtt elegáns ügyvédjéhez bújik és súg valamit a fülébe. A vallomás be­fejezése után az ügyvéd már tudja, mivel támadhat, kéri az elnököt, kérdezze meg a tanút: — Van-e tudomása arról, hogy abban a házban lakott egy idősebb asszony is, aki a felek gyerekeit gondozta, és aki akkor, éjjel kettőkor otthon tartózkodott? Igen, válaszolja a tanú, s ezt is odagépeli a jegyző a vallomás végére. A férj harmadik tanúja egy betegnyugdíjas férfi, aki a­­zonban nem beteg annyira, hogy ne avatkozzon a nem rokon, csak ismerős fiatalok házaséletébe. Elmondja (szin­tén jókora kitérőkkel, körülírással), hogy többször látta a feleséget egy fiatalember társaságában, sőt annak lakásán is, s ezt a férj tudomására hozta. Azt is tudja, hogy k 1l feleség egy másik községbe költözött, összeállt egy fiatal­emberrel, akitől két gyereket is szült. Várom, hogy vala­mit suttog a feleség ügye képviselőjének — lehetőleg va­lami olyasmit, hogy mindez nem igaz, s aztán jön majd a leleplező keresztkérdés —, de nem, az asszonyka csak mo­solyog, igaz, meglehetősen zavartan. Hát ha így állnak a dolgok, akkor jogosan mérges-morcos a szegény férj, álla­pítom meg, s most már egyáltalán nem értem, hogyan tűn­hetett, édesnek, kedvesnek ez a cifrálkodó, szédelgő fiatal­­asszony. Felháborító!... Mielőtt elfogultságom teljesen elborítaná ítélőképessé­gemet, behívják a feleség első tanúját, a szomszédasszonyt. Nyugodtan, tagoltan mondja (igen, mert nem hallotta, amit én!), hogy a feleség törődött a háztartással és a gye­rekkel. Persze, mi mást mondhatna, mint az előbbi „hoz­zászólások" ellenkezőjét... Aztán mást is mesél („meghú­zott" változat): — Egyik este átjött hozzám a feleség, úgy tíz óra fele, és hívott, menjek neki segíteni. A férjét az útszéli árokban találtuk, ott feküdt, be volt rúgva, nem is tudott magáról. Mi ketten cipeltük haza . . . Sokszor jött késve haza a mun­kából és ilyenkor ittas volt, sokat ivott. . . A feleség második és egyben utolsó tanúja is nő (de még milyen!), mégpedig a húgicája, s amit elmond, az is döbbenetes (részletek): — A férj iszákos volt és későn járt haza. Egyszer, ami­kor az első kislány még egyéves volt, leesett, s az apja belerúgott, hogy az a pici baba begurult az ágy alá. A nővérem lehajolt, hogy felvegye, erre a férje akkora pofont adott neki, hogy ő is beesett az ágy alá .. . Nagyon fél­tékeny és brutális természete van (a férjnek), nem akart sétálni a feleségével, sem szórakozni járni. Valami isme­rőseinknél esküvőn voltunk, a nővéremet felkérte táncolni egy kollégánk. Erre fel a férje odament, és kihívta az ille­tőt az udvarra, jól megverte, és még­ a kést is bele akarta szúrni. Azon az estén még édesapámat is meg akarta verni .. . Miután megszületett a második kislány, azt mond­ta (a férj), hogy ez nem az övé, és hónapokig rá sem nézett. Nagyon féltékeny volt... Ha a nővérem reklamált, azt felelte, mehet a szeme világába, vissza a szüleihez... Egyszer egy hétig nem jött haza (a férj), s amikor megje­lent, megfenyegette a nővéremet, azt mondta, menjen haza a szüleihez, mert ha legközelebb hazajön és otthon talál­ja, megöli. Mikor megfenyegette, elmentünk édesanyám­mal együtt, és ott aludtunk a nővéremnél. Ő (a férj) azon az éjjel behozta a fejszét, és betette az ágya alá, úgy aludt. Reggel, miután felkeltünk, valamiért kimentünk anyukámmal, ekkor meg akarta ütni a nővéremet a fejszé­vel, kitörte az ablakot, nagy cirkuszt rendezett, ki akarta dobni a gyerekeket az ablakon... Ez rettenetes! Hol a csecsemőt rakja az ágy alá, hol a fejszét, hol a feleségét... Hát lehet ezt a vallomást to­vább hallgatni? Férjnek nevezhető az ilyen?!.. Jöjj te, a nyelvi kifejezések szabályos, ritmusos, kötött formájában fogalmazó művész, jöjj Propertius, és mutasd meg neki: van különbség az indulatos bika és a felháborodott em­ber (pardon, költő) között! „Nemcsak az indulatos bika ront rá arra, ki bántja, birka se tűr mindent, megböki elleneit, s én mégsem szakítom le ma testedről a ruhádat, zárt ajtódat sem nyomja be este dühöm, sem befont hajadat nem tépdesem én haragomban, öklöm nem sújt rád, én nem ütök sebeket. Ily csúfos viadalt a paraszt végigverekedhet, mert a fejét soha még nem körítette babér." Néhány nap múlva (vagy ötven válóperes tárgyalás meg­hallgatásától edzetten) csaknem fásultan vettem kezembe a fenti ügyet megörökítő dossziét. Valamelyest felélénkültem a „lefordított" tanúvallomások szövegeinek olvasásakor és a feleség négy lányának „leltározásakor". Az asszony ugyanabban a stílusban keresztelte őket, mintha mind­egyiknek szánt volna egy „ünnepnapi" és egy „hétköznapi" nevet. Íme a négy piciny nővér névsora: Cecilia-Mária, Melinda-Éva, Renáta-Erzsébet, Kinga-Rozália. A sok hivatalos irat és szöveg között találtam egy kis, gyűrött papírdarabkát, az egyik oldalán egy bevásárlás utáni ösz­­szeadás: mennyibe került a vaj, a kenyér, a szappan, a szalámi ... A másik oldalon a feleség üzenete férjének (a férj tette le a dossziéba bizonyíték­ként): „Én úgy határoztam hogy azért nem is kerestem lakást hogy nem fogunk egy helyre költözni vagy együt élni ami volt el telt de így maradunk ahogy vagyunk a barátságot fen tartjuk a gyermekekért de együt nem élünk egyáltalán mert úgy sem lesz jó életünk ez az én legutolsó vélemé­nyem és határrozatom és tovább még beszélünk róla hogy mi lesz az eljárás." Mi volt az eljárás — ismerjük. Úgy látszik, mégsem be­szélték meg idejében.

Next