Ifjúmunkás, 1983 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1983-02-06 / 6. szám

M­int kívülálló lehet, helytelenül ítélem meg ténykedéseitek egyik-másik vontat­­­kozását. Abból, amennyit én ültem (kí­váncsiságból !) a tárgyalóteremben, úgy vettem észre, sok perben döntő szerepe lehet egy-egy tanúvallomásnak, és bizony sokszor úgy éreztem, hogy a tanúvallomások tendenciózusak, előre „meg vannak komponálva“, hogy a tanú mintha fel lenne készítve arra, mit mondhat és mit nem... Ezzel szemben — tudomásom szerint —, ritkán vesznek elő valakit hamis tanúskodásért. Mi ennek a magyaráza­ta? — Azzal kezdeném, hogy bár a bíróságok és a tör­vényszékek által elfogadott bizonyítékok között tény­leg jelentős helyet foglal el a tanúvallomás, a per ke­retén belül az ember mással is bizonyíthatja az iga­zát: iratokkal, okiratokkal; a bizonyítékok közé tarto­zik az alperes beismerő vallomása, a helyszíni látlelet és a szakértői vélemény. A Büntetőtörvénykönyv az igazságszolgáltatás megvalósítását gátló bűncselek­mények közé besorolja a hamis tanúzást is, ami abból áll, hogy a tanú hamis kijelentéseket tesz, vagy nem mond el mindent azokról a lényeges körülményekről, amelyekre vonatkozólag megkérdezték. Tehát, bizo­nyos dolgok elhallgatása is befolyásolhatja rossz irányba az ügy megoldását. A törvény lehetőséget biztosít a hamisan valló tanúnak arra, hogy vissza­térjen a tévútról, a Büntetőtörvénykönyv előírja, hogy a hamis tanúzás nem büntetendő, ha a tanú a bünte­tőügyekben a vádlott letartóztatása előtt, illetve az összes ügyekben a határozat kihirdetése előtt vissza­vonja a vallomást. A törvény szigorúan lép fel a hamisan tanúskodók ellen, a büntetés egy évtől öt évig terjedő fogház. Az állampolgárok általában tudják, hogy miután le­tették az esküt és mint tanúkat hallgatják ki őket, kö­telesek az igazat mondani, és hogy a tanúvallomásaik­kal az igazságszolgáltatás egyik fontos mozzanatában vesznek részt, hogy jogos és megalapozott ítélet alap­kövei. Sajnos, vannak esetek, amikor a tanú a vallomását az egyik vagy a másik fél rábeszélésére teszi meg olyan címen, hogy „segítsük szegényt, mert jó fiú“, és pró­bál ennek a félnek a javára olyasmiket elmondani, amik nem felelnek meg a valóságnak. A törvény ezt a cselekményt is bünteti a hamis tanúzásra rábírás megkísérlése címén: ha valamelyik fél megkísérli, hogy a tanúként kihallgatott személyt kényszerrel vagy meg­vesztegetéssel hamis nyilatkozat tételére rábírja, há­rom hónaptól két évig terjedő fogházzal vagy pénzbün­tetéssel büntethető. Főleg a válóperekben hangzanak el gyakran valótlan kijelentések, de nagyon nehéz bizonyítani e kijelentés hamisságát. Például, kijelenti a tanú, hogy látta az al­peres nőt ezelőtt egy évvel, egy férfi társaságában az egyik vendéglőben bort fogyasztott. Ennek az ellen­kezőjét borzasztó nehéz bizonyítani. — Mert nem mondta meg pontosan a napot, az órát.. — Azt mondja, nem emlékszik pontosan ... Ha meg­mondaná a napot, akkor esetleg ki lehetne zárni a val­lomását, mert teszem azt, a nő be volt utalva akkor a kórházba, vagy éppen nyaralni volt..., azonnal össze lehetne vetni a két adatot, és kitűnne a hamis tanú­zás. De ahogy léteznek hivatásos perlekedők, léteznek hivatásos tanúk is. Ezek annyira jártasak már, hogy keresztkérdésekkel sem nagyon lehet őket megfogni. Minden kérdésre van válaszuk, és ugyanakkor tudják, hogy a kijelentéseiket nem szabad fix, leellenőrizhető pontokhoz, dátumokhoz meg helyszínhez kötni. Egy el­vont tanúvallomást tesznek, ez elég ahhoz, hogy olyan látszatot keltsenek, mintha reális dolgokról beszélné­nek. Ilyenkor mi, ügyvédek mégis megkérdezzük a ta­nút: ki volt még jelen, amikor az a dolog történt, mi­lyen napszakban volt, hány óra körül, hogyan volt fel­öltözve az alperes nő, hogyan nézett ki az a férfi, a vendéglő melyik sarkában ültek, milyen volt a vendég­lő berendezése ... Így próbáljuk elcsúsztatni a tanút. Valóban, a hamis tanúzásért, indított per elég ritka a bíróságok gyakorlatában, de ez nem azt jelenti, hogy a tényeknek nem megfelelő tanúvallomás nem jelent­kezik gyakran. A bírók általában jól felkészült szak­emberek, akik érzékelni tudják, hogy az a tanú korrekt vallomást tett-e vagy sem. Azt a tanúvallomást, ame­lyikről az a meggyőződésük, hogy nem fedi a valósá­got, joguk van teljesen mellőzni, eltekinteni tőle, és az ítéletet a többi bizonyíték alapján meghozni. Tehát, végül is az eredmény igazságos, fedi a valóságot, vi­szont ez nem jelenti azt, hogy tanú nem követte el a hamis tanúzás bűncselekményét. Ettől még nyugodtan feljelentést lehet tenni ellene. .— Vagyis: a hamis tanúzás tárgyalása egy külön per keretén belül folyik, és nem elég az elítéléséhez az, ha az ügyvéd az ilyen tanút keresztkérdésekkel zavarba hozza és a bíróság előtt bebizonyítja a hazugság té­nyét. — Nem elég. Ha keresztkérdésekkel megkérdőjelez­te a tanú szavahihetőségét, az arra jó, hogy a bíróság mellőzze a tanúvallomást, tehát az ítéletet ne az ő ta­núskodása alapján hozza meg. A hamis tanúzás kivizs­gálása egy teljesen külön ügy. A törvény értelmében nemcsak a tanúkra vonatkoz­­­­nak ezek a szabályok, hanem a szakértőkre és a tol­mácsokra is, ők is leteszik az esküt. A tolmácsnak kö­telessége teljesen jóhiszeműen, szakszerűen fordítani. Főleg a nemzetiségek lakta vidékeken előfordul, hogy a tanú az anyanyelvén tesz vallomást, ez alkotmány biztosította jog. Ha a bírói tanács egyik tagja sem is­meri az illető nyelvet, akkor tolmács útján vesznek tudomást a tanúvallomásról. Ebben az esetben a tol­mács szerepe legalább olyan fontos, mint a tanúé. Ha a tolmács nem fordított hűen, ez teljesen megváltoz­tathatja az elmondottak lényegét. Megtörténhet, hogy a tanú nem követett el hamis tanúzást, viszont a tol­mács, aki nem korrekt mód fordított, büntethető cse­lekményt követett el ezáltal. — Hogyan lehet bizonyítani, hogy a tanú jól be­szélt ? ■— A tanú szavait jegyzi az ügyvéd. Vegyes lakossá­gú vidékeken az ügyvédek általában mindkét vagy mindhárom nyelvet bírják. A titkár a jegyzőkönyvbe a tolmács fordítását foglalja. Ha a tolmács nem azt fordította, amit a tanú mondott, az ügyvéd rögtön tisz­tázhatja a helyzetet, feltesz esetleg egy kérdést: kérem szépen, a tanú ezt mondta, kérném megkérdezni a tol­mácsot, hogy így mondta, vagy nem így mondta. Ha a tolmács mégis tartja a magáét és teljesen mást mond, mint a tanú, akkor nincs egyéb megoldás, azt az eljá­rást kell követni, ami a hamis tanú ellen is felhozható. Ebben az esetben összevetik a jegyzőkönyvet az ügy­véd jegyzeteivel, esetleg tanúként kihallgatják az ügy­védet; ha volt a teremben egy-két állampolgár, aki is­merte mindkét nyelvet és hallották, mit mondott a tanú és mit fordított a tolmács, őket is kihallgatják. Tehát, kiderülhet az igazság. Azért is jó tudni ezeket a dolgokat, mert minden ál­lampolgár egy potenciális tanú, bármikor bárkire szá­míthat az igazságszolgáltatás. Bárki akaratlanul is szemtanúja lehet egy közlekedési balesetnek vagy egy verekedésnek, állampolgári kötelessége, hogy a ténye­ket a bíróság, illetve a nyomozószervek elé tárja. Ha valaki ezt megtagadja, komoly következményei is le­hetnek. Amennyiben egy beidézett tanú nem jelenik meg a bíróságon, pénzbüntetéssel sújtják (200—250 lej), amennyiben a következő tárgyaláson sem jelenik meg, a bíróság elrendeli, hogy az illetékes milíciaszervek behozzák. — — Mi történik akkor, ha az egyik tanú „látta“, a másik meg „fordítva látta“? Nyilván, az egyik hazudik. Más bizonyíték az ügyben nincs. — Én nem vagyok híve annak, hogy egyre-másra probléma, mert majdnem minden ügyben ellentétesek a tanúvallomások, ritkán egyöntetűek. Általában, a fel­peres tanúi azt mondják, hogy a dolog fekete, az alpe­res tanúi szerint pedig ugyanaz fehér. Persze, az egyik hazudik. Ez az ellentmondás nem gátolja meg a bíró­ságot a döntéshozatalban, mint mondtam, a bírónak szuverén joga megítélni a tanú szavahihetőségét. De a mellébeszélésért a büntetőeljárás nem indul meg magától, azt valakinek el kell indítania. — Ezek szerint, gyakoribb dolog, hogy a bíróság nem veszi figyelembe a hamisnak vélt vallomást, mint az, hogy ezért perbe fogják a tanút. — Pontosan így van. A hamis tanúzás nagyon nyil­vánvaló kell hogy legyen ahhoz ..., egy enyhe mellé­beszélés esetében, amikor nem bizonyítható teljes mér­tékben a rosszhiszeműség, nem indítnak ezért eljárást. — Amikor az ügyfeled megkér, hogy indíts pert az ellenfél tanújának hamis vallomása miatt, te mit te­szel? — Én nem vagyok híve annak, hogy egyre-másra feljelentéseket tegyünk a tanúk ellen. Ha abszolút nyil­vánvaló a hamis tanúzás, ha felhozható bizonyítékok vannak erre, és ha az ügyfelem is megkér, akkor meg­teszem. Általában próbálom a bíróságot meggyőzni a hamiskodásról, és a bíróság előtt megkérdőjelezni a tanú szavahihetőségét. Nekem az már elegendő, ha az ítélet nem az illető tanú rosszhiszemű vallomását tük­rözi. — De ha mégis? Ha a hazugság alapján hozták az ítéletet ? ... — Ha emiatt elvesztettük a pert, és az ügyfelem ra­gaszkodik a hamis tanúskodásért való feljelentéshez, ebben az esetben is figyelmeztetem, hogy amennyiben a bűnüldöző szervek és utólag a bíróság úgy látja, még­sem forog fenn a hamis tanúzás bűncselekménye és felmentik a volt tanút, akkor a dolog megfordulhat, s ez a tanú rágalmazó feljelentésért megindíthatja az eljárást az ügyfelem ellen. — Értem. És mégis sajnálom, hogy a gyakorlatban nem olyan egyszerű bizonyítani a hamisságot és hogy a hazudozó könnyen megúszhatja. Mert a bíróság ugye, érzékeli a mellébeszélést és jó, hogy ezt az ítéletho­zatalnál nem veszi figyelembe, de a hamis tanú ellen sokat nem tehet. — Ritka ugyan a hamis tanúzási per, de ez nem je­lenti azt, hogy nincs. Van, és állandóan van, és bizony sok „hivatásos tanú“ lebukott. Nagyon megszívlelendő, hogy az ember a bíróság előtt milyen kijelentéseket tesz és hogyan teszi azt a kijelentést. Egy ember sza­badsága és anyagi helyzete függhet ettől. Molnár H. Lajos Hazudik a tanú Ifjúmunkás 4 ­ Okosak és buták Újabb pedagógiai kísérletek a közösségi nevelést, az iskolai közösségteremtést nem csupán az optimális szociológia csoportstruktúra és osztálylétszám vonat­kozásában vizsgálják, hanem bevonják a kutatás köré­be a tanulás-tanítás módját is. Erről beszélgettünk el Kulcsár Tiborral, a kolozsvár-napocai Babeş-Bolyai Egyetem Pedagógiai és Lélektani Tanszékének adjunk­tusával. — A főiskolai tevékenység, a tanulás egyéni jellegű. Ráadásul mondogatjuk, hogy individualizálni kell az oktatást és ha ez sikerül, akkor mindenki saját ké­pességei szerint és munkaritmusában haladva fog tel­jesítményeket elérni, és megoldódnak a tanulási­ ne­hézségek. De amikor erről beszélünk, nem számolunk azzal, hogy ez a teljesítményközpontú beállítottság nem kívánatos személyiségvonások kialakulásához vezet. Ha én állandóan versengek a kollégámmal, hogy ki tud többet, ki szól hozzá mérvadóbban a kér­déshez, akkor én a kollégáim elől el fogom dugni a jó szakkönyveimet, ezentúl senkivel sem fogom meg­beszélni, hogy mit olvastam, s előbb-utóbb a tudo­mányos információkat szakmai titkokként fogom kezel­ni, bár nem azok. Tehát az iskolai élet egyik nem kí­vánatos vadhajtásáról van szó. Az iskolai tanulás megszervezésénél fogva és az értékelés módja miatt nem annyira a közösségi beállítottság kialakulásának kedvez — tehát nem annak, hogy a tudásunkat adjuk át egymásnak, működjünk együtt és így próbáljunk jobb teljesítményt elérni —, hanem mindenekelőtt a verseny szellemű beállítottságot segíti uralomra. A ri­valizálást. Ez egy bizonyos pontig egészségesnek te­kinthető, mert általa hő az ember teherbíró képessé­ge, akaratereje, de ha a versengés következtében én csak a magam jó jegyeivel törődöm, és hidegen hagy vagy éppen örvendek annak, ha a társam ötöst kap, akkor már baj van. Ezért, szerintem, a tudás semmit sem ér pozitív személyiségvonások nélkül. A gyenge tanulót — mivel az osztálytársak egymás tükörképei is — előbb-utóbb viszonyítási ponttá alakítják át és rögzítik a maga kellemetlen helyzetében, ugyanis ép­pen abban válnak érdekeltté, hogy 6 gyenge tanuló maradjon. — Amikor a tanár teszi ugyanezt, akkor azt beska­tulyázásnak nevezik a diákok. A jó tanuló és a be­skatulyázó tanár ebben cinkosai egymásnak. A tö­megoktatással megfér-e az elitképzés? ... — Van társértékelésünkben egy olyan merevség, ami sok tanárt megakadályoz abban, hogy észrevegye azt, hogy a gyenge tanuló most éppen jobban felel, mint a múltkor. Ezt az általános emberi fogyatékos­ságot nem egyszer előítéletekkel tetézik, például nem engedik a gyenge tanulót semmilyen szociális szerep­hez jutni. Pedig a heterogén csoport nagy nevelési lehetőséget rejt magában. Az iskolai fő tevékenység, a tanulás alapulhatna együttműködésen is, csak a ri­valizálást kellene behatárolni. A következő kísérletet végezték: 7—8 tanulóból álló kis csoportokra osztottak egy osztályt. Az egyes tanulók egy részfeladatot kap­tak és mindenik megtanulta a maga részfeladatát és megtanította arra a többit is. Végül minden egyes ta­nulónak az egész feladatot tudnia kellett. Az iskolá­ban azért nehéz a munkamegosztást megvalósítani, mert mindenkinek mindent egyszerre kell tudnia, pe­dig ezt le lehetne bontani, „kétlépcsőssé“ tenni. — Hogyan osztották meg a feladatokat? — Vegyünk egy példát: egy irodalmi lecke esetében az egyik tanulmányozta az író életrajzát, a másik az egyik regényét, a harmadik a másikat stb. Miután jó alaposan utánanéztek, kielemezték és megértették a maguk feladatát, tudásukat kölcsönösen átadták egy­másnak. — A tanárt teljesen kizárták? — A kísérlet azt célozta, hogy a tanár információ­átadó szerepét a csoportviszonyok irányítójának sze­repévé alakítsák át. A tanárra így sokkal nehezebb feladat hárul: a csoportfolyamatok irányítása. Érde­kes pedagógiai hangsúlyeltolódásra lehet itt felfigyel­ni: két évtizeddel ezelőtt a tanár főleg információfor­rás volt. Ma központi feladatának a tanulói személyi­ség kialakítását tekintjük. Ebből a kísérletből pedig az derül ki, hogy tovább kell lépnünk: a személyiség­alakítás csak akkor vezethet jó eredményre, ha korre­láljuk, egybehangoljuk a csoport egész életének irá­nyításával. A személyiség ugyanis csak szociális hely­zetben alakulhat ki. Nem mindegy, hogy milyen kö­zösségbe vezetem be a tanulót, mert értékorientációja, jelleme, attitűdje stb. ennek függvényében alakul. A ráhatás a maga bonyolultságában felöleli az oktatást és a nevelést is, ez utóbbi az egyéni és a szociális korre­­lálását. Mi lett a kísérlet eredménye? Bár a tanulók hetente csupán három órát fordítottak az együttes, egymást kölcsönösen megsegítő tanulásra, ezekben a kísérleti csoportokban mégis sokkal jobban szerették osztálytársaikat, mint azokban, ahol nem végeztek ilyen természetű tevékenységet. (A többi órát a klasszikus módon bonyolították le.) A kísérlet egy éven át folyt. Nem egy leckét osztottak fel, persze, hét felé, hanem a témákat, és a tantervet előre így állították össze. — És a buta az okosat tanította? — Az, hogy ki buta és ki okos, nagyon relatív do­log. Carrollnak van egy kísérleti tanulmánya erről. A tanulók leggyengébb 5 százaléka ötször annyi időt igényel ugyanannak a feladatnak az elsajátítására, mint a legjobb tanulók 5 százaléka. Tehát, hogy ki „buta“ és ki „okos", attól függ, hogy van-e elég ide­je az anyag elsajátítására vagy nincs. Az évek során egyesek persze annyira lemaradtak, hogy hátrányuk behozhatatlannak bizonyul, különösen iskolai feltéte­lek között. Az emberi intelligencia is csak akkor fej­lődik, ha használjuk. — Dehát a kísérlet nem tagadja a tanulás indivi­­dualizálásának fontosságát, hiszen tartalmazza annak elemeit is ... — És azt bizonyítja, hogy az egyéni tanulást, ami a rivalizálásának kedvez, lehet és kell is ellensúlyozni kölcsönös együttműködésen alapuló tanulással és hogy ezek a tanulók, akik munkát fektettek egymásba, jobban szeretik egymást, inkább érdeklődnek egymás iránt és nem annak örvendenek, ha társuk ötöst kap, hanem osztoznak sikerében. B. Kovács András

Next