Ifjúmunkás, 1983 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1983-02-06 / 6. szám
Mint kívülálló lehet, helytelenül ítélem meg ténykedéseitek egyik-másik vontatkozását. Abból, amennyit én ültem (kíváncsiságból !) a tárgyalóteremben, úgy vettem észre, sok perben döntő szerepe lehet egy-egy tanúvallomásnak, és bizony sokszor úgy éreztem, hogy a tanúvallomások tendenciózusak, előre „meg vannak komponálva“, hogy a tanú mintha fel lenne készítve arra, mit mondhat és mit nem... Ezzel szemben — tudomásom szerint —, ritkán vesznek elő valakit hamis tanúskodásért. Mi ennek a magyarázata? — Azzal kezdeném, hogy bár a bíróságok és a törvényszékek által elfogadott bizonyítékok között tényleg jelentős helyet foglal el a tanúvallomás, a per keretén belül az ember mással is bizonyíthatja az igazát: iratokkal, okiratokkal; a bizonyítékok közé tartozik az alperes beismerő vallomása, a helyszíni látlelet és a szakértői vélemény. A Büntetőtörvénykönyv az igazságszolgáltatás megvalósítását gátló bűncselekmények közé besorolja a hamis tanúzást is, ami abból áll, hogy a tanú hamis kijelentéseket tesz, vagy nem mond el mindent azokról a lényeges körülményekről, amelyekre vonatkozólag megkérdezték. Tehát, bizonyos dolgok elhallgatása is befolyásolhatja rossz irányba az ügy megoldását. A törvény lehetőséget biztosít a hamisan valló tanúnak arra, hogy visszatérjen a tévútról, a Büntetőtörvénykönyv előírja, hogy a hamis tanúzás nem büntetendő, ha a tanú a büntetőügyekben a vádlott letartóztatása előtt, illetve az összes ügyekben a határozat kihirdetése előtt visszavonja a vallomást. A törvény szigorúan lép fel a hamisan tanúskodók ellen, a büntetés egy évtől öt évig terjedő fogház. Az állampolgárok általában tudják, hogy miután letették az esküt és mint tanúkat hallgatják ki őket, kötelesek az igazat mondani, és hogy a tanúvallomásaikkal az igazságszolgáltatás egyik fontos mozzanatában vesznek részt, hogy jogos és megalapozott ítélet alapkövei. Sajnos, vannak esetek, amikor a tanú a vallomását az egyik vagy a másik fél rábeszélésére teszi meg olyan címen, hogy „segítsük szegényt, mert jó fiú“, és próbál ennek a félnek a javára olyasmiket elmondani, amik nem felelnek meg a valóságnak. A törvény ezt a cselekményt is bünteti a hamis tanúzásra rábírás megkísérlése címén: ha valamelyik fél megkísérli, hogy a tanúként kihallgatott személyt kényszerrel vagy megvesztegetéssel hamis nyilatkozat tételére rábírja, három hónaptól két évig terjedő fogházzal vagy pénzbüntetéssel büntethető. Főleg a válóperekben hangzanak el gyakran valótlan kijelentések, de nagyon nehéz bizonyítani e kijelentés hamisságát. Például, kijelenti a tanú, hogy látta az alperes nőt ezelőtt egy évvel, egy férfi társaságában az egyik vendéglőben bort fogyasztott. Ennek az ellenkezőjét borzasztó nehéz bizonyítani. — Mert nem mondta meg pontosan a napot, az órát.. — Azt mondja, nem emlékszik pontosan ... Ha megmondaná a napot, akkor esetleg ki lehetne zárni a vallomását, mert teszem azt, a nő be volt utalva akkor a kórházba, vagy éppen nyaralni volt..., azonnal össze lehetne vetni a két adatot, és kitűnne a hamis tanúzás. De ahogy léteznek hivatásos perlekedők, léteznek hivatásos tanúk is. Ezek annyira jártasak már, hogy keresztkérdésekkel sem nagyon lehet őket megfogni. Minden kérdésre van válaszuk, és ugyanakkor tudják, hogy a kijelentéseiket nem szabad fix, leellenőrizhető pontokhoz, dátumokhoz meg helyszínhez kötni. Egy elvont tanúvallomást tesznek, ez elég ahhoz, hogy olyan látszatot keltsenek, mintha reális dolgokról beszélnének. Ilyenkor mi, ügyvédek mégis megkérdezzük a tanút: ki volt még jelen, amikor az a dolog történt, milyen napszakban volt, hány óra körül, hogyan volt felöltözve az alperes nő, hogyan nézett ki az a férfi, a vendéglő melyik sarkában ültek, milyen volt a vendéglő berendezése ... Így próbáljuk elcsúsztatni a tanút. Valóban, a hamis tanúzásért, indított per elég ritka a bíróságok gyakorlatában, de ez nem azt jelenti, hogy a tényeknek nem megfelelő tanúvallomás nem jelentkezik gyakran. A bírók általában jól felkészült szakemberek, akik érzékelni tudják, hogy az a tanú korrekt vallomást tett-e vagy sem. Azt a tanúvallomást, amelyikről az a meggyőződésük, hogy nem fedi a valóságot, joguk van teljesen mellőzni, eltekinteni tőle, és az ítéletet a többi bizonyíték alapján meghozni. Tehát, végül is az eredmény igazságos, fedi a valóságot, viszont ez nem jelenti azt, hogy tanú nem követte el a hamis tanúzás bűncselekményét. Ettől még nyugodtan feljelentést lehet tenni ellene. .— Vagyis: a hamis tanúzás tárgyalása egy külön per keretén belül folyik, és nem elég az elítéléséhez az, ha az ügyvéd az ilyen tanút keresztkérdésekkel zavarba hozza és a bíróság előtt bebizonyítja a hazugság tényét. — Nem elég. Ha keresztkérdésekkel megkérdőjelezte a tanú szavahihetőségét, az arra jó, hogy a bíróság mellőzze a tanúvallomást, tehát az ítéletet ne az ő tanúskodása alapján hozza meg. A hamis tanúzás kivizsgálása egy teljesen külön ügy. A törvény értelmében nemcsak a tanúkra vonatkoznak ezek a szabályok, hanem a szakértőkre és a tolmácsokra is, ők is leteszik az esküt. A tolmácsnak kötelessége teljesen jóhiszeműen, szakszerűen fordítani. Főleg a nemzetiségek lakta vidékeken előfordul, hogy a tanú az anyanyelvén tesz vallomást, ez alkotmány biztosította jog. Ha a bírói tanács egyik tagja sem ismeri az illető nyelvet, akkor tolmács útján vesznek tudomást a tanúvallomásról. Ebben az esetben a tolmács szerepe legalább olyan fontos, mint a tanúé. Ha a tolmács nem fordított hűen, ez teljesen megváltoztathatja az elmondottak lényegét. Megtörténhet, hogy a tanú nem követett el hamis tanúzást, viszont a tolmács, aki nem korrekt mód fordított, büntethető cselekményt követett el ezáltal. — Hogyan lehet bizonyítani, hogy a tanú jól beszélt ? ■— A tanú szavait jegyzi az ügyvéd. Vegyes lakosságú vidékeken az ügyvédek általában mindkét vagy mindhárom nyelvet bírják. A titkár a jegyzőkönyvbe a tolmács fordítását foglalja. Ha a tolmács nem azt fordította, amit a tanú mondott, az ügyvéd rögtön tisztázhatja a helyzetet, feltesz esetleg egy kérdést: kérem szépen, a tanú ezt mondta, kérném megkérdezni a tolmácsot, hogy így mondta, vagy nem így mondta. Ha a tolmács mégis tartja a magáét és teljesen mást mond, mint a tanú, akkor nincs egyéb megoldás, azt az eljárást kell követni, ami a hamis tanú ellen is felhozható. Ebben az esetben összevetik a jegyzőkönyvet az ügyvéd jegyzeteivel, esetleg tanúként kihallgatják az ügyvédet; ha volt a teremben egy-két állampolgár, aki ismerte mindkét nyelvet és hallották, mit mondott a tanú és mit fordított a tolmács, őket is kihallgatják. Tehát, kiderülhet az igazság. Azért is jó tudni ezeket a dolgokat, mert minden állampolgár egy potenciális tanú, bármikor bárkire számíthat az igazságszolgáltatás. Bárki akaratlanul is szemtanúja lehet egy közlekedési balesetnek vagy egy verekedésnek, állampolgári kötelessége, hogy a tényeket a bíróság, illetve a nyomozószervek elé tárja. Ha valaki ezt megtagadja, komoly következményei is lehetnek. Amennyiben egy beidézett tanú nem jelenik meg a bíróságon, pénzbüntetéssel sújtják (200—250 lej), amennyiben a következő tárgyaláson sem jelenik meg, a bíróság elrendeli, hogy az illetékes milíciaszervek behozzák. — — Mi történik akkor, ha az egyik tanú „látta“, a másik meg „fordítva látta“? Nyilván, az egyik hazudik. Más bizonyíték az ügyben nincs. — Én nem vagyok híve annak, hogy egyre-másra probléma, mert majdnem minden ügyben ellentétesek a tanúvallomások, ritkán egyöntetűek. Általában, a felperes tanúi azt mondják, hogy a dolog fekete, az alperes tanúi szerint pedig ugyanaz fehér. Persze, az egyik hazudik. Ez az ellentmondás nem gátolja meg a bíróságot a döntéshozatalban, mint mondtam, a bírónak szuverén joga megítélni a tanú szavahihetőségét. De a mellébeszélésért a büntetőeljárás nem indul meg magától, azt valakinek el kell indítania. — Ezek szerint, gyakoribb dolog, hogy a bíróság nem veszi figyelembe a hamisnak vélt vallomást, mint az, hogy ezért perbe fogják a tanút. — Pontosan így van. A hamis tanúzás nagyon nyilvánvaló kell hogy legyen ahhoz ..., egy enyhe mellébeszélés esetében, amikor nem bizonyítható teljes mértékben a rosszhiszeműség, nem indítnak ezért eljárást. — Amikor az ügyfeled megkér, hogy indíts pert az ellenfél tanújának hamis vallomása miatt, te mit teszel? — Én nem vagyok híve annak, hogy egyre-másra feljelentéseket tegyünk a tanúk ellen. Ha abszolút nyilvánvaló a hamis tanúzás, ha felhozható bizonyítékok vannak erre, és ha az ügyfelem is megkér, akkor megteszem. Általában próbálom a bíróságot meggyőzni a hamiskodásról, és a bíróság előtt megkérdőjelezni a tanú szavahihetőségét. Nekem az már elegendő, ha az ítélet nem az illető tanú rosszhiszemű vallomását tükrözi. — De ha mégis? Ha a hazugság alapján hozták az ítéletet ? ... — Ha emiatt elvesztettük a pert, és az ügyfelem ragaszkodik a hamis tanúskodásért való feljelentéshez, ebben az esetben is figyelmeztetem, hogy amennyiben a bűnüldöző szervek és utólag a bíróság úgy látja, mégsem forog fenn a hamis tanúzás bűncselekménye és felmentik a volt tanút, akkor a dolog megfordulhat, s ez a tanú rágalmazó feljelentésért megindíthatja az eljárást az ügyfelem ellen. — Értem. És mégis sajnálom, hogy a gyakorlatban nem olyan egyszerű bizonyítani a hamisságot és hogy a hazudozó könnyen megúszhatja. Mert a bíróság ugye, érzékeli a mellébeszélést és jó, hogy ezt az ítélethozatalnál nem veszi figyelembe, de a hamis tanú ellen sokat nem tehet. — Ritka ugyan a hamis tanúzási per, de ez nem jelenti azt, hogy nincs. Van, és állandóan van, és bizony sok „hivatásos tanú“ lebukott. Nagyon megszívlelendő, hogy az ember a bíróság előtt milyen kijelentéseket tesz és hogyan teszi azt a kijelentést. Egy ember szabadsága és anyagi helyzete függhet ettől. Molnár H. Lajos Hazudik a tanú Ifjúmunkás 4 Okosak és buták Újabb pedagógiai kísérletek a közösségi nevelést, az iskolai közösségteremtést nem csupán az optimális szociológia csoportstruktúra és osztálylétszám vonatkozásában vizsgálják, hanem bevonják a kutatás körébe a tanulás-tanítás módját is. Erről beszélgettünk el Kulcsár Tiborral, a kolozsvár-napocai Babeş-Bolyai Egyetem Pedagógiai és Lélektani Tanszékének adjunktusával. — A főiskolai tevékenység, a tanulás egyéni jellegű. Ráadásul mondogatjuk, hogy individualizálni kell az oktatást és ha ez sikerül, akkor mindenki saját képességei szerint és munkaritmusában haladva fog teljesítményeket elérni, és megoldódnak a tanulási nehézségek. De amikor erről beszélünk, nem számolunk azzal, hogy ez a teljesítményközpontú beállítottság nem kívánatos személyiségvonások kialakulásához vezet. Ha én állandóan versengek a kollégámmal, hogy ki tud többet, ki szól hozzá mérvadóbban a kérdéshez, akkor én a kollégáim elől el fogom dugni a jó szakkönyveimet, ezentúl senkivel sem fogom megbeszélni, hogy mit olvastam, s előbb-utóbb a tudományos információkat szakmai titkokként fogom kezelni, bár nem azok. Tehát az iskolai élet egyik nem kívánatos vadhajtásáról van szó. Az iskolai tanulás megszervezésénél fogva és az értékelés módja miatt nem annyira a közösségi beállítottság kialakulásának kedvez — tehát nem annak, hogy a tudásunkat adjuk át egymásnak, működjünk együtt és így próbáljunk jobb teljesítményt elérni —, hanem mindenekelőtt a verseny szellemű beállítottságot segíti uralomra. A rivalizálást. Ez egy bizonyos pontig egészségesnek tekinthető, mert általa hő az ember teherbíró képessége, akaratereje, de ha a versengés következtében én csak a magam jó jegyeivel törődöm, és hidegen hagy vagy éppen örvendek annak, ha a társam ötöst kap, akkor már baj van. Ezért, szerintem, a tudás semmit sem ér pozitív személyiségvonások nélkül. A gyenge tanulót — mivel az osztálytársak egymás tükörképei is — előbb-utóbb viszonyítási ponttá alakítják át és rögzítik a maga kellemetlen helyzetében, ugyanis éppen abban válnak érdekeltté, hogy 6 gyenge tanuló maradjon. — Amikor a tanár teszi ugyanezt, akkor azt beskatulyázásnak nevezik a diákok. A jó tanuló és a beskatulyázó tanár ebben cinkosai egymásnak. A tömegoktatással megfér-e az elitképzés? ... — Van társértékelésünkben egy olyan merevség, ami sok tanárt megakadályoz abban, hogy észrevegye azt, hogy a gyenge tanuló most éppen jobban felel, mint a múltkor. Ezt az általános emberi fogyatékosságot nem egyszer előítéletekkel tetézik, például nem engedik a gyenge tanulót semmilyen szociális szerephez jutni. Pedig a heterogén csoport nagy nevelési lehetőséget rejt magában. Az iskolai fő tevékenység, a tanulás alapulhatna együttműködésen is, csak a rivalizálást kellene behatárolni. A következő kísérletet végezték: 7—8 tanulóból álló kis csoportokra osztottak egy osztályt. Az egyes tanulók egy részfeladatot kaptak és mindenik megtanulta a maga részfeladatát és megtanította arra a többit is. Végül minden egyes tanulónak az egész feladatot tudnia kellett. Az iskolában azért nehéz a munkamegosztást megvalósítani, mert mindenkinek mindent egyszerre kell tudnia, pedig ezt le lehetne bontani, „kétlépcsőssé“ tenni. — Hogyan osztották meg a feladatokat? — Vegyünk egy példát: egy irodalmi lecke esetében az egyik tanulmányozta az író életrajzát, a másik az egyik regényét, a harmadik a másikat stb. Miután jó alaposan utánanéztek, kielemezték és megértették a maguk feladatát, tudásukat kölcsönösen átadták egymásnak. — A tanárt teljesen kizárták? — A kísérlet azt célozta, hogy a tanár információátadó szerepét a csoportviszonyok irányítójának szerepévé alakítsák át. A tanárra így sokkal nehezebb feladat hárul: a csoportfolyamatok irányítása. Érdekes pedagógiai hangsúlyeltolódásra lehet itt felfigyelni: két évtizeddel ezelőtt a tanár főleg információforrás volt. Ma központi feladatának a tanulói személyiség kialakítását tekintjük. Ebből a kísérletből pedig az derül ki, hogy tovább kell lépnünk: a személyiségalakítás csak akkor vezethet jó eredményre, ha korreláljuk, egybehangoljuk a csoport egész életének irányításával. A személyiség ugyanis csak szociális helyzetben alakulhat ki. Nem mindegy, hogy milyen közösségbe vezetem be a tanulót, mert értékorientációja, jelleme, attitűdje stb. ennek függvényében alakul. A ráhatás a maga bonyolultságában felöleli az oktatást és a nevelést is, ez utóbbi az egyéni és a szociális korrelálását. Mi lett a kísérlet eredménye? Bár a tanulók hetente csupán három órát fordítottak az együttes, egymást kölcsönösen megsegítő tanulásra, ezekben a kísérleti csoportokban mégis sokkal jobban szerették osztálytársaikat, mint azokban, ahol nem végeztek ilyen természetű tevékenységet. (A többi órát a klasszikus módon bonyolították le.) A kísérlet egy éven át folyt. Nem egy leckét osztottak fel, persze, hét felé, hanem a témákat, és a tantervet előre így állították össze. — És a buta az okosat tanította? — Az, hogy ki buta és ki okos, nagyon relatív dolog. Carrollnak van egy kísérleti tanulmánya erről. A tanulók leggyengébb 5 százaléka ötször annyi időt igényel ugyanannak a feladatnak az elsajátítására, mint a legjobb tanulók 5 százaléka. Tehát, hogy ki „buta“ és ki „okos", attól függ, hogy van-e elég ideje az anyag elsajátítására vagy nincs. Az évek során egyesek persze annyira lemaradtak, hogy hátrányuk behozhatatlannak bizonyul, különösen iskolai feltételek között. Az emberi intelligencia is csak akkor fejlődik, ha használjuk. — Dehát a kísérlet nem tagadja a tanulás individualizálásának fontosságát, hiszen tartalmazza annak elemeit is ... — És azt bizonyítja, hogy az egyéni tanulást, ami a rivalizálásának kedvez, lehet és kell is ellensúlyozni kölcsönös együttműködésen alapuló tanulással és hogy ezek a tanulók, akik munkát fektettek egymásba, jobban szeretik egymást, inkább érdeklődnek egymás iránt és nem annak örvendenek, ha társuk ötöst kap, hanem osztoznak sikerében. B. Kovács András