Ifjúsági Magazin, 1970 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1970-02-01 / 2. szám
A szobrok sokat tudnak az asszonyról, akár a modellek, akik közül néhányan eljöttek a kiállítás megnyitására. Az a göröngyös arcú munkás például, aki az imént két tábla csokoládét húzott elő a nagykabátja zsebéből, és félszeg, röstelkedő mozdulattal csúsztatta a művésznő kezébe. Takács Erzsébet boldog. Szerény ünneplő ruhája gondosan kikefélve, kemény, kis kontya a kiállító terem különböző pontjain villog, szép kun arcán pirosság ömlik el. Van itt még valaki — hol egy szobor takarja, hol a nézelődök háta mögül figyeli az eseményeket —, aki mindenkinél többet tud Takács Erzsébetről. És mindenkinél erősebben hisz tehetségében, művészi elhivatottságában. Ő is Erzsébet. Erzsike, a szobrásznő tizennyolc éves lánya. EGYSZER „MEGSZOBRINTOM” — Ha idehoznának egy húsz mázsás követ, anyu kifaragná a télen. Nem törődne hóval, faggyal, fogná a vésőt meg a kalapácsot, aztán rajta! Sokszor elképzeltük, ha lenne elég tüzelőnk, ennivalónk, meleg ruhánk, és itt volna az a behemót kő az udvaron, a szilvafa mellett, anyunak meg nincs más gondja, csak vésni, faragni. De hát ez csak képzelődés. A valóság?. .. Arról is sok szépet tudok. Néha meg okosabb hallgatni. Azt például nem szoktam itthon elmesélni, ha az iskolában kiolvasom az osztálytársam szeméből, hogy a ruhám ósdi, a cipőm ronda, és mindenkinek van már magas szárú csizmája, csak nekem nincsen. Ha ilyesmit elmondanék neki, megállna a kezében a szerszám, lehervadna arcáról a mosoly. Egy kicsit állna még a félig kész szobor előtt, aztán megfordulna, venné a táskáját, és rohanna pénzt keresni. Oda, ahová éppen hívnák. A legnehezebb férfimunkára is habozás nélkül vállalkozna értem. Igen. Ilyen volt mindig. Ha idejön a világ legokosabb kritikusa, és azt tanácsolja neki, hogy hagyja abba a szobrászkodást, egészen biztos, hogy nem fogadja meg a szavát. De ha én egyetlenegyszer azt mondtam volna, hogy torkig vagyok a művészettel, a nyomorúsággal, soha többé nem nyúlt volna a szerszámaihoz. De erről még beszélni sem jó, mert ez egyenlő volna a halállal, s én már pöttömlánykoromban azzal a gondolattal gyötörtem magam fél éjszakákon át, hogy mi lenne velem, ha anyu meghalna. Sötétbarna haj, ragyogó fekete szem, fiatal arcán ott rejlenek a kun ősöktől örökölt vonások. Fehér kötött harisnyába bújtatott lábait egymásra vetve üldögél az anyja díványán, mögötte a sárgára festett falon hatalmas emberfejforma folt. Nedvesség. — Egyszer „megszokhatom” — szokta mondani az édesanyja lefekvéskor. — „Nyugodtan alszom mellette, hiába vicsorog, mint a mesebeli szörnyeteg. Nem árthat nekem.” NAGYON FÉLTEM A LÁTOGATÁSTÓL A szobából kilátni a parányi „műterem-konyhába”, ahol szobrokra, torzókra potyog a vakolat a nyirkos, felhólyagzott mennyezetről. Ebben a környezetben nőtt szobrásszá Takács Erzsébet. Itt nőtt fel Erzsiké is. — Mi nem szégyelljük, hogy szegények vagyunk — folytatja a lány. Föláll, az ablakhoz lép, nézi az udvart, a behavazott szilvafát, s talán a húszmázsás követ is látja a fa mellett, amiből gyönyörű szobor lesz egyszer, robosztus, kemény férfialak. — A világért sem szeretnénk másnak látszani, mint akik vagyunk, de megmondom őszintén, nagyon féltem a maguk látogatásától. Tegnap még azt mondtam magamban, megszököm, vagy nem nyitok ajtót, szóval féltem. Miért? Mert egyszer már megírták az újságban, hogy anyu az ágydeszkát hasogatta fel szoborállványnak, emiatt engem hetekig gúnyoltak az iskolában. „Most min alusztok?” — kérdezgették a lányok, és nevettek. Hiszen igaz volt, amit írtak, és az is igaz, hogy anyuka kalandos úton-módon szerzi a szobrok anyagát. (Néha bejárja a fél Budapestet egy darab kőért, aztán maga cipeli haza.) De miért fontos az ilyesmit megírni? Még azt hiszik,)