Ifjúsági Magazin, 1971 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1971-07-01 / 7. szám

Értelmetlen lázadás? — Megmondom, úgy, ahogy van. A hosszú és ápolatlan hajnak nem va­gyunk hívei. Kovács Barnáné gondnok tehát nem tűri az ápolatlanságot. Érthető, sőt, dicséretes álláspont. De miért baj az, ha mostanság hosszabb a haj, mint a korábbi évtizedekben? A divat, melyet hellyel-közzel a közízlés alakít ki, elvárja, hogy kö­vessék. S most a hosszú haj a divat. Helyesebben: most megint a hosz­­szú haj a divat. Nem praktikus? Tényleg nem. Legalább annyira nem, mint a dupla kézelő, a keményített gallér, a nyakkendő s a szolid, de elegáns megjelenés egyéb kellékei. A gondnok hallgatott afelől, mert nem híve a hosszú hajnak. Feltéte­lezhetően nemcsak azért szúr szemet neki a fiúk lobogó sörénye, mert hozzászokott a borotvált tarkók lát­ványához, hanem azért is, mert ér­telmetlen, érthetetlen lázadás jelei­nek tekinti a szokványostól eltérő üstököket. Lázadásnak a felnőttek ellen, akik pedig mindent megtesz­nek, mint például ő is, az ifjúság boldogulásáért. Hogyan is állunk ezzel a lázadás­sal? Az ifjúság valóban újat akar, mindenben jobbat a meglévőnél. De a szándék és a tett között nagy a távolság. Kezdetben a megújító szándék csupán a külsőségekben fejeződik ki. A fiatal fiúk farmerba, lomberdzsek­­be öltöznek, megnövesztik a hajukat, a lányokat csajoknak szólítják, s ke­resik a velük egyívásúak társaságát. De gyorsan észreveszik, hogy ezzel nincs megoldva semmi. S következik a felismerés: a vasaltnadrágos szür­keségből kilépve, farmeros egyfor­maságba kerültek. Ha ki akarnak evickélni belőle, derekasan munká­hoz kell látniuk (bármilyen ruhá­ban!). Mihelyt ezt megteszik, jó úton járnak, reális lehetőségük nyílik ar­ra, hogy igazán újat alkossanak. S akkor, a felnőttek segítségével vagy anélkül, de mindenképp eljutnak a társadalomhoz, önmagukhoz. Ám ha mindjárt az eszmélkedés, az első tétova lépések idején ellen­kezésbe ütköznek, maguk is merő el­lenkezéssé válnak. Megbotránkoztat­ják környezetüket a divat legvadabb szélsőségeinek követésével, vagy — ami ennél sokkal rosszabb — lemon­danak a társadalomról, elszigetelőd­nek. Venczel Károly barátja, akivel a szerkesztőségünkbe küldött sorokat fogalmazta, már nem lakik munkás­­szálláson. Ezen a délelőttön Károly sincs odahaza. A munkahelyén talá­lunk rá. Haja nem takarja el egé­szen a fülét. Kék szeme világít, kü­lönben tetőtől talpig meszes, malte­­ros, mint általában a kőművesek. Kissé zavart is emiatt, pillanatok alatt átöltözik. — Délben úgy is lelépek — mond­ja. — Ebédelnem kell, meg véradás­ra jelentkeztem, ma lesz a szállóban. Most csak túlórázom, a héten dél­­utános vagyok. Húszéves. A házépítő kombinát­ban alig egy esztendeje dolgozik. Túlórák nélkül kétezer forintot ke­res. A főnökével és a fizetésével elé­gedett. Ha vége a műszaknak, ka­landos könyveket olvasgat a szálló­ban. Ritkán megy be a községbe. Mostanában sokat magol, motorve­zetői jogosítványt szeretne. A Jáva már megvan. Saját pénzéből vásá­rolta, részletre. Falujából, Monokról Ferencsik megsértődik NEM VAGYOK HÍVE A HOSSZÚ HAJNAK VENCZEL KÁROLY, AZ EGYIK LEVÉLÍRÓ

Next