Ifjúsági Magazin, 1971 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1971-07-01 / 7. szám
Értelmetlen lázadás? — Megmondom, úgy, ahogy van. A hosszú és ápolatlan hajnak nem vagyunk hívei. Kovács Barnáné gondnok tehát nem tűri az ápolatlanságot. Érthető, sőt, dicséretes álláspont. De miért baj az, ha mostanság hosszabb a haj, mint a korábbi évtizedekben? A divat, melyet hellyel-közzel a közízlés alakít ki, elvárja, hogy kövessék. S most a hosszú haj a divat. Helyesebben: most megint a hoszszú haj a divat. Nem praktikus? Tényleg nem. Legalább annyira nem, mint a dupla kézelő, a keményített gallér, a nyakkendő s a szolid, de elegáns megjelenés egyéb kellékei. A gondnok hallgatott afelől, mert nem híve a hosszú hajnak. Feltételezhetően nemcsak azért szúr szemet neki a fiúk lobogó sörénye, mert hozzászokott a borotvált tarkók látványához, hanem azért is, mert értelmetlen, érthetetlen lázadás jeleinek tekinti a szokványostól eltérő üstököket. Lázadásnak a felnőttek ellen, akik pedig mindent megtesznek, mint például ő is, az ifjúság boldogulásáért. Hogyan is állunk ezzel a lázadással? Az ifjúság valóban újat akar, mindenben jobbat a meglévőnél. De a szándék és a tett között nagy a távolság. Kezdetben a megújító szándék csupán a külsőségekben fejeződik ki. A fiatal fiúk farmerba, lomberdzsekbe öltöznek, megnövesztik a hajukat, a lányokat csajoknak szólítják, s keresik a velük egyívásúak társaságát. De gyorsan észreveszik, hogy ezzel nincs megoldva semmi. S következik a felismerés: a vasaltnadrágos szürkeségből kilépve, farmeros egyformaságba kerültek. Ha ki akarnak evickélni belőle, derekasan munkához kell látniuk (bármilyen ruhában!). Mihelyt ezt megteszik, jó úton járnak, reális lehetőségük nyílik arra, hogy igazán újat alkossanak. S akkor, a felnőttek segítségével vagy anélkül, de mindenképp eljutnak a társadalomhoz, önmagukhoz. Ám ha mindjárt az eszmélkedés, az első tétova lépések idején ellenkezésbe ütköznek, maguk is merő ellenkezéssé válnak. Megbotránkoztatják környezetüket a divat legvadabb szélsőségeinek követésével, vagy — ami ennél sokkal rosszabb — lemondanak a társadalomról, elszigetelődnek. Venczel Károly barátja, akivel a szerkesztőségünkbe küldött sorokat fogalmazta, már nem lakik munkásszálláson. Ezen a délelőttön Károly sincs odahaza. A munkahelyén találunk rá. Haja nem takarja el egészen a fülét. Kék szeme világít, különben tetőtől talpig meszes, malteros, mint általában a kőművesek. Kissé zavart is emiatt, pillanatok alatt átöltözik. — Délben úgy is lelépek — mondja. — Ebédelnem kell, meg véradásra jelentkeztem, ma lesz a szállóban. Most csak túlórázom, a héten délutános vagyok. Húszéves. A házépítő kombinátban alig egy esztendeje dolgozik. Túlórák nélkül kétezer forintot keres. A főnökével és a fizetésével elégedett. Ha vége a műszaknak, kalandos könyveket olvasgat a szállóban. Ritkán megy be a községbe. Mostanában sokat magol, motorvezetői jogosítványt szeretne. A Jáva már megvan. Saját pénzéből vásárolta, részletre. Falujából, Monokról Ferencsik megsértődik NEM VAGYOK HÍVE A HOSSZÚ HAJNAK VENCZEL KÁROLY, AZ EGYIK LEVÉLÍRÓ