Ifjúsági Magazin, 1973 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1973-10-01 / 10. szám

N­e haragudjanak, hogy pár sorommal zava­rom Önöket, de segítséget kérek. Először is bemutatkozom: tizenhat éves vagyok, van egy húgom, egy nővérem és egy öcsém. Apám ötvenhét éves lesz, anyám negyven­kettő múlt. Most építettünk egy nagy csa­ládi házat a magunk erejéből, s a család legkisebb tag­ja is tett érte valamit. A falu nagyon irigy ránk, mert nem tudják elképzelni, hogy honnan vettük rá a pénzt, pedig mi mindenért megdolgoztunk. Apámat leszázalé­kolták, anyám a termelőszövetkezetben dolgozik, nő­vérem és én ugyanott. Hétévesen már munkálkodtam a határban, a nővérem pedig nyolcesztendős kora óta. Harmadik esztendeje, hogy a vasútállomáson fát meg szenet rakodunk ki a vagonokból. Igaz, nem lányok­nak való munka ez, de mi azért csináljuk. A ház épí­tésénél is nagyon sokat segítettünk. Mi hordtuk a tég­lát, a maltert, s mi töltöttük fel a helyiségeket. Ugyan­is 10 helyiség van a házunkban. Az egész építkezés 300 ezer forintba került. És apánktól gyakran mégis azt kell hallanunk, hogy mi nem dolgozunk semmit. Ez nekem na­gyon fáj. Nem dicsekvésképpen mondom el, de a két legdolgosabb lánynak ismer el bennünket a falu. Ám hadd térjek a lényegre: a nővérem és én fiata­lok vagyunk, kellene egy kis szórakozás. Ha szombat esténként elmegyünk a kultúrotthonba, akkor nem ka­punk pénzt, a presszóba is csak úgy tudunk beülni, ha valaki meghív bennünket. Vasárnap csak moziba me­hetünk, mozi után azonnal haza kell térnünk. Ha nyolc óra után csak pár percet is késünk, kitör a botrány. Apu és anyu azon is gyakran összevesznek, hogy anyu miért enged minket moziba, amikor van televíziónk. s Ők különben is gyakran veszekednek, és ilyenkor raj­ziunk töltik ki a bosszújukat. Ha szomorkodunk, azt ve­szik a szemünkre: „Nem tudom mi a bajotok, talán­­ mert nem mentek férjhez?” Tanácsokat adnak, hogy ahhoz menjünk meg ehhez, pedig nekem ilyesmi eszem ágában sincs, én még túl kicsi vagyok ahhoz. Már olyan sokan megkérték a kezemet, de én eggyel sem foglalkozom. Ha megmondom a véleményemet — akármilyen illedelmesen is mondom —, bizony meg­vernek. Különben nem lenne semmi bajunk, minden megvan, de ezt a bánásmódot akkor sem lehet kibírni. Szeretném kérdezni, hogy ebben az esetben mit lehet tenni. Dolgozni nem engednek el minket, amíg a 18. életévet be nem töltjük. Szeretném, ha pontos cím és név nélkül válaszolnának, hogy mit tegyek. Végül pe­dig: ne haragudjanak rám a hevenyészett fogalmazá­sért, mert ezt a levelet este 10 után írom, és már na­gyon álmos vagyok. Kedves Hamupipőke! Nem tudok úgy levelet írni, hogy ne szólítsalak valahogy. Sokáig töprengtem a megnevezésen, írhattam volna így: Kedves Olvasónk! Ám ez túl hivatalosan hangzik. Megszólíthattalak vol­na így: Kedves Ismeretlen Kislány! De ez bennem hi­­degen-ridegen csengene. Neked ajándékozhatnám any­­nyi szép falusi leányismerősöm nevét, például a Piros­kát, a Mariskát, a Bözsikét, a Juliskát, ám félek, vélet­lenül éppen a nevedre hibáznék, annak pedig kelle­metlen következménye lehetne. Elneveztelek hát ma­gamban Hamupipőkének, noha te nem vagy árva, csu­pán a sorsod mostoha,­os, kedves Hamupipőke, először is a család minden tagjának gratulálok a szorgalmá­hoz. Bár tudom, mint zápor után a gomba, szinte a földből fakadnak manap­ság az új otthonok, mégis nagy dolog, hogy gyönyörű szép házat építettetek a saját erő­tökből. Háromszázezer forintos értékű a ház, ugyebár egy vagyon! Apád és anyád ereje kevés lett volna ház- N Kedves 28 CE3

Next