Ifjúsági Magazin, 1973 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1973-10-01 / 10. szám
Ne haragudjanak, hogy pár sorommal zavarom Önöket, de segítséget kérek. Először is bemutatkozom: tizenhat éves vagyok, van egy húgom, egy nővérem és egy öcsém. Apám ötvenhét éves lesz, anyám negyvenkettő múlt. Most építettünk egy nagy családi házat a magunk erejéből, s a család legkisebb tagja is tett érte valamit. A falu nagyon irigy ránk, mert nem tudják elképzelni, hogy honnan vettük rá a pénzt, pedig mi mindenért megdolgoztunk. Apámat leszázalékolták, anyám a termelőszövetkezetben dolgozik, nővérem és én ugyanott. Hétévesen már munkálkodtam a határban, a nővérem pedig nyolcesztendős kora óta. Harmadik esztendeje, hogy a vasútállomáson fát meg szenet rakodunk ki a vagonokból. Igaz, nem lányoknak való munka ez, de mi azért csináljuk. A ház építésénél is nagyon sokat segítettünk. Mi hordtuk a téglát, a maltert, s mi töltöttük fel a helyiségeket. Ugyanis 10 helyiség van a házunkban. Az egész építkezés 300 ezer forintba került. És apánktól gyakran mégis azt kell hallanunk, hogy mi nem dolgozunk semmit. Ez nekem nagyon fáj. Nem dicsekvésképpen mondom el, de a két legdolgosabb lánynak ismer el bennünket a falu. Ám hadd térjek a lényegre: a nővérem és én fiatalok vagyunk, kellene egy kis szórakozás. Ha szombat esténként elmegyünk a kultúrotthonba, akkor nem kapunk pénzt, a presszóba is csak úgy tudunk beülni, ha valaki meghív bennünket. Vasárnap csak moziba mehetünk, mozi után azonnal haza kell térnünk. Ha nyolc óra után csak pár percet is késünk, kitör a botrány. Apu és anyu azon is gyakran összevesznek, hogy anyu miért enged minket moziba, amikor van televíziónk. s Ők különben is gyakran veszekednek, és ilyenkor rajziunk töltik ki a bosszújukat. Ha szomorkodunk, azt veszik a szemünkre: „Nem tudom mi a bajotok, talán mert nem mentek férjhez?” Tanácsokat adnak, hogy ahhoz menjünk meg ehhez, pedig nekem ilyesmi eszem ágában sincs, én még túl kicsi vagyok ahhoz. Már olyan sokan megkérték a kezemet, de én eggyel sem foglalkozom. Ha megmondom a véleményemet — akármilyen illedelmesen is mondom —, bizony megvernek. Különben nem lenne semmi bajunk, minden megvan, de ezt a bánásmódot akkor sem lehet kibírni. Szeretném kérdezni, hogy ebben az esetben mit lehet tenni. Dolgozni nem engednek el minket, amíg a 18. életévet be nem töltjük. Szeretném, ha pontos cím és név nélkül válaszolnának, hogy mit tegyek. Végül pedig: ne haragudjanak rám a hevenyészett fogalmazásért, mert ezt a levelet este 10 után írom, és már nagyon álmos vagyok. Kedves Hamupipőke! Nem tudok úgy levelet írni, hogy ne szólítsalak valahogy. Sokáig töprengtem a megnevezésen, írhattam volna így: Kedves Olvasónk! Ám ez túl hivatalosan hangzik. Megszólíthattalak volna így: Kedves Ismeretlen Kislány! De ez bennem hidegen-ridegen csengene. Neked ajándékozhatnám anynyi szép falusi leányismerősöm nevét, például a Piroskát, a Mariskát, a Bözsikét, a Juliskát, ám félek, véletlenül éppen a nevedre hibáznék, annak pedig kellemetlen következménye lehetne. Elneveztelek hát magamban Hamupipőkének, noha te nem vagy árva, csupán a sorsod mostoha,os, kedves Hamupipőke, először is a család minden tagjának gratulálok a szorgalmához. Bár tudom, mint zápor után a gomba, szinte a földből fakadnak manapság az új otthonok, mégis nagy dolog, hogy gyönyörű szép házat építettetek a saját erőtökből. Háromszázezer forintos értékű a ház, ugyebár egy vagyon! Apád és anyád ereje kevés lett volna ház- N Kedves 28 CE3