Ifjúsági Magazin, 1976 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1976-04-01 / 4. szám
Ellentmondó, hiszen a show, a látványosság maga a mozgás. De előbb ejtsünk szót — röviden — a kellékekről, amelyek önmagukban mozdulatlanok. A kedves IM olvasót egy tavalyi írásunkra szeretnénk emlékeztetni, amely a Szerelés címet viselte. Ez a ,,dolgozat" a mindenható technika újabb és újabb kiadásokra, beruházásokra sarkalló versenyére hívta fel a figyelmet. Szó esett itt külföldi példákról, a többi között az Emerson, Lake és Palmer együttesről, amely technikai apparátusát külön repülőgéppel szállítja. A koncertszínpad 2—3 nap alatt épül csak fel. 30 f 60 technikus, világítási szakember segítségével, holott végül is az előadáson mindöszsze három ember muzsikál. Ezt a szuper-produkciót azért említjük újra, mert az ma már kétségtelen, hogy a három volt konzervatoristából álló együttes Muszorgszkij-, Bartók-, Grieg-feldolgozások és saját kompozíciójuk tekintetében is magas színvonalú muzsikát produkál, vagyis a szerelések piramis-nyomasztó látványa semmit sem fed el a jó zenéből, ellenkezőleg, a legtökéletesebb hangzást szolgálja a gigászi felvonulás. De külföldi tudósításból említhetnénk más példákat is, a Led Zeppelinét, csak több kamionnyi felszereléssel érkeznek koncertjeik színhelyére, s a zenei produkción túl, megélhetést nyújtanak — akarva-akaratlanul — olyan vállalatoknak, amelyek kimondottan arra alakultak meg, hogy borsos áron s haszonnal, ilyen szuper-felszereléseket kölcsönözzenek. A Népművelési Intézet Kultúra és közösség című elméleti folyóiratában Wilpert Imre írja. Popzene feketében, fehérben című cikkében: „Az ellentmondások a technikai fejlődést is végigkísérik. A kitűnő felvételek után megjelennek a még jobb új lemezek, amelyek még hatásosabb, még ravaszabb eszközökkel kápráztatják el a hallgatót. A zenekarok versenyre kelnek a stúdiókkal, óriási apparátust halmoznak fel a koncerttermekben, hogy visszaadják azt a hangzást, amelyet a közönség már lemezről ismer. Erre a fejlődésre a hangstúdió ismét rádupláz. Ennek a folyamatnak a kapitalista országokban tapasztalható példáit elemezve nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy felismerjük: a fogyasztás megállíthatatlan folyamatának kiszolgálójávávagy kiszolgáltatottjává? — a szerk.) válhat a popzene, ha engedelmeskedik az üzleti érdekeknek." A szuper-pop-show tehát külföldről ered. De van még egy mozgatója, és ezzel az ifjú olvasóknak is szembe kell nézniük, mert az ő sznobságukról van szó: ma már könynyen lefitymálnak egy-egy zenekart — amikor még meg sem szólalt —, mert a gyakori koncertlátogató csak ránéz a színpadra, és a szerelésből már látja: egyszerű hangládák, közel sem szuper hangszerek, tehát csak „csóró" muzsikáról van szó. Egyszer volt, hol nem volt, talán tíz éve is már, hogy divattá vált — már csak a felnőtt-pukkesztásért is — térdre esni, hanyatt vágódni „gitártekerés" közben. Hát ez ma már peremkerületi színpadokon sem szokás. A figyelemfelkeltésnek — bebizonyosodott — ez már olcsó trükkje Volt erre is magyarázat: „Elragad a hév, a ritmus, a rock dinamika!" A korszerűbb show-nyilatkozat ma már inkább így hangzik, például Benkő Lászlótól, az Omegából: „Meggyőződésünk, hogy a magunkfajta együttesnek saját lemezei is erős versenytársai. Azt az igényt keltik a közönségben, hogy a pódiumműsor a felvétellel legalább egyenrangú legyen. Hangzásban pontosan azt kell nyújtanunk, ami a korszerű stúdió „boszorkánykonyhájában” készült lemezről szól , s ehhez kívánkozik valami többlet. Valahányszor kialakul a Supertrampét vagy a Deep Purple-ét, amelyek ugyan egy-egy új nagylemezünk, azon nyomban töprengeni A SZÍNPAD FEL- ÉS KIEMELT HÁTTERÉBEN A GENERÁL KÉT DOBOSA „NYOMJA” AZ ÜTEMET 24 cca