ifjúsági Magazin, 1981 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1981-11-01 / 11. szám

Victor Vasarely és Csepel Tibor. Merészségnek tűnik így egymás mellé írni a két nevet, még azt is mondhatná valaki, hogy kerül a csizma az asztalra? Nos, szó sincs valami párhuzamról, mivel a művészt az egész világ, a zeneművész Csepeit pedig csak szűkebb környezete ismeri. Hogy Csepel neve az elmúlt hetekben valamelyest ismertebbé vált, annak kizárólag Vasarely a magyarázata, ugyanis a budapesti Metró Klubban egy hétig láthatták az érdeklődők Csepel Vasarely-gyűjteményét. Tegyük rögtön hozzá: zenei programmal összeelegyített tárlatot, a megnyitón Csepel és hazai együttese játszott, később pedig magnóról szólt a zene. Hogy miért? — Vasarely művészete kinetikus, képei mozognak. Márpedig a mozgás maga is zene. Nekem mérhetetlen boldogság, hogy Vasarely ezzel tökéletesen egyetértett, azt mondta: ő is így képzelte. Ebből a válaszból persze már a napnál is világosabb, hogy Csepel személyesen ismeri Vasarelyt. * Victor Vasarely, azaz Vásárhelyi Győző 1908-ban Pécsett született. Érettségi után orvosnak készült, majd a festészeti akadémiát látogatta. 1930-ban költözött Párizsba, ahol huszonöt éven át grafikai munkásságot folytatott különböző cégek szolgálatában. „Párizsba érkezve, egy bizonyos mesterség volt a kezemben; rajzoló voltam, kifogástalan technikai tudás birtokában. Az ihletett bohém már a múlté. A költészet a hosszú és fárasztó szürke hétköznapok munkájával születik meg, a boldog bizonyosságok felvillanásaival...” * — öntől bizonyára mindenki azt kérdezi, hogy hány képe van Vasarelytől, hogyan kerültek az ön birtokába, mit érnek és mit kapott a művésztől ajándékba. Elnézést kérek, de ezt az újságírónak is meg kell kérdeznie! Zavartan mosolyog. — A kérdésnek csak azért nem örülök, mert hiába mondok én bármit, mindenki ott lyukad ki, jó, jó, de mit ér ez forintban. Minthogy a legtöbb képet aukciókon vásároltam, meg különböző gyűjtőktől, s mivel a képeknek forintban kifejezhető áruk van, természetesen igen jelentős értéke van gyűjteményemnek. Hangsúlyozni szeretném azonban, én a zene mellett a műgyűjtésre tettem fel életemet, szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy tányérgyűjteményem például egyedülálló az országban. Viszont én egyetlen darabtól sem válnék meg, egyszóval nem tekintem tökének. Egyetlen célom az, hogy Vasarelyt mindenkivel megismertessem, a magam szerény gyűjteményén keresztül. Azt akarom, hogy az emberek megszeressék ezt a csodálatos művészt. Mert Vasarely közösségi művész, a szó legpontosabb értelmében az! * Marcel Joray írja könyvében Vasarelyről: „Téved, aki itt csak puszta ész alkotómunkájának gyümölcsét látja. Olyan szerkesztett vonalak és formák ezek, amelyek a maguk tökéletességében is mindig megújulók, mindig újra felfedezettek. És a színek is, élénk, erőteljes ellentéteikkel vagy finom titokzatos akkordjaikkal. Erő és finomság. A geometria és a költészet párosulása. Vasarely már nagyon régen elhatározta, hogy a művészetet még inkább a közönség szolgálatába állítja, és hogy az ember környezetét a művészet segítségével humánusabbá alakítja. Megtette az első lépéseket. Megalkotta a plasztikai egységet, amelyből olyan művészeti ábécét hozott létre, amely már alkalmas volt arra, hogy segítségével magát kifejezze. Majd kialakította az alkalmazás módszerét. Egyetemes művészi formanyelvre törekedett, mely inkább vizuális, mint értelmi művészet, amely mindenkié és nem csupán a kiváltságosaké. Már korlátlan példányszámú művészi nyomatai és plasztikus sokszorosításai meghódították a világot. Az emberibb környezet megteremtésére az építészethez, a közterekhez, a városképhez kapcsolódó monumentális műveket alkotott. S miután 1970-ben létrehozta a Gordes-i Múzeumot — amely munkásságának keresztmetszetét mutatja be —, 1974—1976 között felépítette a csodálatos Aix-en-Provence-i Alapítványt, ahol óriási és nagyszerű műveivel bebizonyította, hogy elgondolásai teljességgel megvalósíthatók. Utópista? Volt idő, amikor ezt hittük róla, annyit tervezett és ígért. De íme az eredmény: cselekedett és megtartotta szavát. Nem szerény, hanem hathatós kívánt lenni. Csakúgy, mint Le Corbusier, aki a híres francia bájjal kapcsolatos célzásokat megelégelve így kiáltott fel: »Nem vonzerőre, hanem erőre törekszem .. — Hogyan lesz valaki Vasarely-hívő, mert gondolom, Ön az? — A kezdetnek igen prózai a magyarázata — válaszolja Csepel. — Nyolc éve egy aukción vettem egy Vasarely-képet. Elkezdtem otthon nézni a képet ... Csepel felesége közbevág: — Egész pontosan úgy történt, hogy napokon, heteken keresztül órákig nézte a férjem azt a képet, és én attól kezdtem tartani, hogy megbolondult. — Ezt úgysem tudom megmagyarázni, valami megfoghatatlan érzés vett hatalmába, egyszerűen nem tudtam a szememet levenni a képről. Ettől kezdve mindent elolvastam Vasarelyről, jártam az aukciókat, minden pénzemet a gyűjtemény gyarapításába fektettem. Ez lett a hobbim, szenvedélyem, mit mondhatnék még . . . — Gondolom azt, hogy szeretett volna személyesen is megismerkedni a művésszel? — Nézze, én erre akkoriban gondolni sem mertem. Csupán két éve vettem magamnak a bátorságot, hogy levelet írjak Vasarelynek, és megmondom őszintén, nem reméltem, hogy válaszol. Igaz, nem kértem tőle semmit, csak megírtam, mennyire csodálom és azt, hogy szeretném a magam szerény eszközeivel propagálni művészetét. — Komolyan gondolja, hogy egy ilyen világhírű művésznek szüksége lehet az ön közművelődési propagandájára ? — Igen, komolyan gondolom, ugyanis szerintem Vasarelyt itthon nem ismerik eléggé, vagy nem elég jól ismerik az emberek. S mindenki, aki tud segíteni, tehet valamit. A legfontosabb, hogy maga Vasarely érezte át ennek a kérdésnek a jelentősé- gét, mert nemcsak válaszolt, de hamarosan propagandaanyagot is küldött nekem. Bizonyára nem udvariasságból, hanem azért, mert a közösségi művészetről alkotott hitvallása nem puszta szó. VICTOR VASARELY VILÁGA Róla, akiről százhúsz könyvet, megszámlálhatatlan mennyiségű tanulmányt és cikket írtak, képtelenség újat, valami eredetit írni. Festő, rajzoló, szobrász avagy építész? Mindenkinek szíve joga, hogy minek tekinti Victor Vasarelyt, korunk zseniális művészét, ám fogadjuk el a leghitelesebb véleményt, magának az alkotónak a hitvallását erről a sokat vitatott kérdésről: „Sem ez, sem az, díszítőművész vagyok!” Mint minden nagy művészt, lehet őt imádni, tagadni, érteni, nem érteni, magyarázni vagy félremagyarázni. De semmi baj, ha mi laikusok nem tudjuk megfogalmazni, hogy mi az, amit Vasarely csinál és csupán kíváncsian, ámulattal nézzük alkotásait. Ha ezt tettük, elértük a művész célját, hisz sok évvel ezelőtt megmondta már a világnak: „Engem nem magyarázni, hanem nézni kell!”