Ifjúsági Magazin, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1982-08-01 / 8. szám

A LÁNYOK GÚNYOLJÁK EGYMÁST Én megsirattam a szüzességemet, pedig nem vagyok szentimentális. Tudja csoda, hogy van ez. Mindig úgy képzeltem, hogy van a lányoknál egy szüzesség előtti és egy szüzesség utáni állapot, s a kettő lényege­sen különbözik egymástól. A szüzesség tu­lajdonképpen a gyermekkor, az ártatlan­ság kora. Minket, lányokat nem a személy­azonossági avat felnőtté, hanem a szüzes­ség elvesztése. Ezt én így gondolom, és így is érzem. Abban biztos vagyok, hogy en­nek a dolognak akkor kell, akkor lehet be­következnie, ha testileg, szellemileg, lelki­leg megértünk rá, tehát tizenhét-tizennyolc éves kor előtt semmiképpen sem. Sajná­lom azokat a lányokat, akik divatból, tü­relmetlenségből, kíváncsiságból, könnyel­műségből tizenhárom-tizennégy éves ko­rukban eldobják maguktól az ártatlansá­gukat. Ezzel egy kicsit megcsonkíttatják magukat. Ez erőszak akkor is, ha mind­két fél egyetértésével történik. Tizennyolc éves korom előtt is voltak nagy szerel­meim, de soha nem hagytam, hogy elra­gadjon a hév, mindig csak azt mondtam magamnak: türelem, türelem, nem késel le semmiről. És miként a közmondás is ál­lítja, a türelem valóban rózsát terem. Tizennyolc éves vagyok, és önként mond­tam le az ártatlanságomról. A fiút — re­mélem, hamarosan a vőlegényem lesz — őszintén szeretem és látom rajta, hogy ő is nagyon boldog, amiért megőriztem ma­gam neki, amiért várni tudtam rá. Nem igaz, hogy a fiúk kicsúfolják azokat a lá­nyokat, akik így gondolkodnak, mint én. Inkább a lányok gúnyolják egymást, fő­ként azok hangoztatják előszeretettel mo­dernnek vélt elveiket, akiket már jó pár­szor megcsúfolt az élet, mert gyöngék vol­tak, s nem hittek abban, amiben hinni ér­demes: a szerelem tisztaságában, az igazi nagy egymásra találás szépségében. T. Krisztina, Budapest ROPPANT KÍVÁNCSIAK VOLTUNK Lejárt már az az idő, amikor a nők féle­lemben éltek, és úgy gondolták, csak ak­kor tisztességesek, ha megtagadnak ma­guktól minden földi jót. Fölszabadultunk, hála az égnek, s kivívtuk magunknak, hogy mindenben úgy mérettessünk, mint a fér­fiak. A szerelem, s ezen belül a testiség, éppen olyan jól áll nekünk is, mint nekik. Nem kell pirulva pózolnunk, nem kell megjátszani az agyunkat, nyugodtan hir­dethetjük mi is, hogy szeretkezni jó. Nagy­anyáink, anyáink korában ugyancsak torz volt a szemlélet. A férfi akkor vonzó, fér­fias és vagány, ha le tudja venni a lábuk­ról a nőket. Volt is valami szólásmondás ezzel kapcsolatban. Nem tudom pontosan idézni, de a lényege az, hogy a túlvilágon minden kihagyott kalandot az orrukra húznak. Miért ne mondhatnánk tréfásan ezt ránk, nőkre is? Miért lenne nekünk bűn az, ami nekik legbájosabb erényük? Ha egy tizenyolc éves fiúnak szégyen, hogy még száz — gondolom, nem sok ilyen van —, akkor legyen szégyen egy tizen­nyolc éves lánynak is. Nincs igazam? Én tizenöt éves koromban vesztettem el a szüzességemet. A partnerem alig fél év­vel volt idősebb nálam. Mindketten mo­dern gondolkodású fiatalok voltunk, és persze roppant kíváncsiak. Te is akarod? Én is akarom! Akarjuk mind a ketten! — megbeszéltük a dolgot, és egy „esős vasár­nap délután” túlestünk rajta. Boldogok voltunk, és nem éreztük magunkat bűnös­nek. Huszonnégy éves fiatalasszony vagyok, szeretem a férjem, de ha véletlenül össze­találkoznék Zolival, lefeküdnék vele újra, ha ő is akarná. Nem őt szeretem pedig, s lám, mégis vágyom utána. Bizony, van ilyen, s én őszintén mondom, hogy emiatt a vágy miatt sem érzem bűnösnek magam. R. Andrásné, Miskolc 26 MEGSZABADULVA A SZÜZESSÉG KORLÁTAITÓL Biztosan sokan fölháborodtak a „Hogyan vesztetted el?” című riport olvasása után. Főként a széplelkűek: „Nahát!” „Pfuj, mi­lyen undorító!” Szinte látom magam előtt a dúlt arcokat, a kétségbeesett fintorokat, és jót nevetek magamban. Mi van, tisztelt erkölcscsőszök? Föl vagyunk háborodva? Hogy mit nem művelnek ezek a gátlásta­lan fiatalok!? Szívesen visszakérdeznék: és Önök, kedves hölgyek, urak? Önök nem szeretik a szexet? Vagy úgy gondolják, hogy azt csak lopva, titokban érdemes csinálni ? Én elegáns házasságtörések, furcsa há­romszögek bűvkörében nőttem fel, és ti­zenöt éves koromban elhatároztam, hogy rejtőzködő hazugságok nélkül, ha lehet így mondani: nyílt színen élem a szerelmet, s ha kell, hát alkalmazkodom annak válta­kozó, sokszor valóban kiszámíthatatlan szeszélyeihez. Szüzességem felkínálni, egy háromszögbe léptem be, negyedik szögnek. Kétgyermekes unokanővérem szeretőjét kértem meg, szíveskedjék megszabadítani feleslegemtől (szüzességemtől), s ő készsé­gesen vállakozott a feladatra. Ha nagyon akarom, át is pártolt volna hozzám egy időre, de én nem akartam. Megszabadulva a szüzesség korlátaitól, szerelemkalandos útra indultam. Tizennyolc éves vagyok, és már hat szeretőt fogyasztottam el. (Azért írom így, hogy a széplelkűek még jobban megbotránkozzanak.) Vallom, hogy ami a testnek jó, azt nem kell szégyellni. Nem lehet rossz az, ha két ember megöleli egy­ mást, ha szexuálisan örömet szereznek egymásnak! Aki ezt bűnnek tartja, az minden bizonnyal nagyobb aljasságokra is képes. Ez a véleményem. „Ipiapacs” jeligére A SZERELEM NEM LÓVERSENY Vallásosan neveltek a szüleim. Nyilván ez az oka annak, hogy elég későn, húszéves koromban vesztettem el a szüzességem, mégpedig annak rendje és módja szerint — nászéjszakámon. Férjem — illetve akkor még vőlegényem — elég sokat dühöngött emiatt, s talán el is hagyott volna, ha nem szeret annyira. Sokszor hangoztatta, hogy nincs a világon még egy ilyen ökör, mint ő, más normális férfiak már régen fakép­nél hagytak volna, mert manapság már nem szokás szexuális „előélet” nélkül há­zasodni. Erre én mindig csak azt mond­tam, hogy mi nem vagyunk „mások”, s hogy mindennek eljön az ideje. Egyáltalán nem bántam meg, hogy kivártam az eskü­vőt, hiszen a mi csodálatos szerelmünk a házasságban bontakozhatott ki teljes szép­ségében, és ma már a férjem sem harag­szik, ő is azt mondja, jól van ez így. Akik nem tudnak várni, túl gyorsan akarnak égni, azok túl gyorsan el is égnek. A szere­lem nem lóverseny, kedves fiatalok! Elő­ször ismerjük meg egymás lelkét, egyéni­ségét, ez legalább olyan fontos, talán még fontosabb, mint a testi örömök. „Amanda” jeligére SAJNÁLOM, HOGY ÍGY TÖRTÉNT Huszonkét éves, meglehetősen kiábrándult fiatalember vagyok. Eddig sem voltam va­lami nagy véleménnyel a nőkről, de ezek a vallomások a szüzesség elvesztésének mód­jairól, ha lehet még jobban elcsüggesztet­tek. Hova jutunk, ha ez így megy tovább? Én a magam részéről nagyon szeretném tisztelni, becsülni a nőket — anyám, nagy­anyám, kishúgom van —, de ami azt illeti, a lányok nem sok lehetőséget adnak arra, hogy fölnézzünk rájuk. Feje tetejére for­dul minden. Lassan odajutunk, hogy ők udvarolnak nekünk, s ha nem vigyázunk kellőképpen, a szüzességünket is ők veszik el, nem pedig fordítva. Én is így jártam — nem vigyáztam eléggé —, s olyan lány­nyal kerültem kritikus helyzetbe, aki nem is tetszett, de rámenős volt. Addig-addig ügyeskedett, amíg — szinte akaratom el­lenére — begerjesztett. Hiába tiltakozott az eszem, a szívem, a dolog megtörtént. Úgy látszik, a test ördöge erősebb volt. Mind­össze tizenhat éves voltam. A lány tizen­kilenc. Neki már nem volt újdonság a já­ték, túlságosan is jól értette a dolgát. Az első közösülés számomra mindig rossz emlék marad. Sajnálom, hogy így történt, sajnálom, hogy nem szerelemből tettem.

Next