Ifjúsági Magazin, 1984 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1984-03-01 / 3. szám
Visszalapozva a történelmi krónikákban — úgy tűnik — tavasszal nemcsak a természet, de a társadalom erői is örökké megújulásra készülnek. A hosszú telek bénító, nagy hadseregeket (Napóleon veresége Moszkvánál, a nácik veresége Sztálingrádnál) is megroppantó hónapjai után, a tavasz, az új márciusok, mindig a reményt, a hitet, egy jobb jövő eszményeit, a felszabadító harcok lehetőségeit hozták el az emberiség számára. De egyetlen tavasz sem volt olyan ígéretekkel teljes, mint 1848-ban! Ebben az esztendőben mintha összebeszéltek volna Európa népei, szinte egy időben próbálták levetni a zsarnokság jármát, elűzni a gyűlölt uralkodókat, s felszámolni az avult társadalmi berendezkedéseket. S bár a legtöbb országban napok, olykor órák alatt győzött a forradalom, az utca népe, e forradalmak mégsem csak a pillanat szülöttei voltak. Fellángolásuk előtt már évek, évtizedek óta izzott a hamu alatt a parázs. „VISELŐS AZ IDŐ...” Az 1848-as forradalmak csíráit már a század elején, a Szent Szövetség megalakulása idején elvetették. Ferenc osztrák császár, Frigyes Vilmos porosz király és Sándor orosz cár, a napóleoni háborúk utáni győztes nagyhatalmak uralkodói 1815. szeptember 26-án írták alá az új európai rend alapítólevelét, amellyel a három feudális nagyhatalom elejét akarta venni minden forradalmi megmozdulásnak. Az összeszabdalt, felosztott Európára kényszerített, a népek önrendelkezési jogait semmibe vevő status quo azonban nem bizonyulhatott tartósnak, még ha új korszak kezdődött is Európa történetében. A nagyhatalmak ugyan mindent megkíséreltek, hogy ne csak Napóleon hódításait, de a nagy francia forradalom eszméit is felszámolják, az összetákolt vagy szétszabdalt államalakulatokban azonban a „rend” és a „béke” csalóka felszíne mögött kezdettől fogva merényletek, tüntetések, terrorista akciók, katonai puccsok jelezték, hogy halmozódnak azok az indulatok és energiák, amelyek a későbbi robbanást előidézték. Oroszországban a dekabristák támadták a cár „atyuska” feudális birodalmát, Németországban és Itáliában a független nemzetállam eszménye mellett érveltek mind lángolóbb szenvedéllyel, terjedtek az angol és francia utópisták nézetei, s bár a háborút követő gazdasági prosperitás, a konszolidációs évek ugyan még nem kedveztek a merész gondolatok széles körű elterjedésének, nem biztosítottak nagy tömegbázist a reformereknek és radikálisoknak, a „kísértetjárás” már ekkor megkezdődött Európában. Elsősorban a szellemi és művészeti élet képviselői terjesztették az új tanokat, műveikkel mind több ember szemét nyitva a valóságra. Franciaországban Beranger, George Sand, Eugene Sue, Balzac, Baudelaire, Angliában Dickens, Shelley, Byron, Németországban Heine, Herder, Fichte, Börne, Ausztriában Lenau, Magyarországon a „fiatal Magyarország” reformnemzedék írói, költői, kritikusai bontogatták szárnyaikat. Ezekben az években születnek meg a tudományos szocializmus, Marx és Engels első művei is, köztük A filozófia nyomora, A német ideológia. A munkásosztály helyzete Angliában. Sőt, a Kommunisták Szövetsége II. londoni kongreszszusa (1847. november 29.—december 8.) megbízásából megírják a Kommunista Kiáltványt, amely 1848 februárjában jelent meg, s amelynek első mondatai így sűrítik az európai helyzetképet: „Kísértet járja be Európát — a kommunizmus kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi Európának minden hatalma, a pápa és a cár, Metternich és Guizot, francia radikálisok és német rendőrök ...” Marx és Engels az előző évtizedek tapasztalatai alapján írták meg műveiket, amelyek már a harmincas évektől jelezték a forradalmak eljövetelét. 1830-ban Franciaországban elűzték a gyűlölt Bourbonokat, felkelésre, megmozdulásokra került sor Lengyelországban, Németországban és Itáliában is. Ezek a forradalmi mozgalmak azonban még sikertelenül és elszigetelten kísérelték meg a szabadság kivívását. Vezetőik Párizsba, a forradalmak városába emigráltak. Itt készültek fel az új összecsapásokra, itt ismerkedtek meg az új eszmékkel, itt formálódott az az új eszme, amelynek igenlői egyetértettek abban, hogy az eljövendő forradalomnak általános európai forradalomnak kell lennie, amelyre Párizs adja meg a jeladást. Az eszmék fokozatos elterjedésén kívül a negyvenes évek közepének gazdasági nehézségei, az 1846—1847-ben Európát sújtó rossz termés, a munkanélküliség, az éhínség teremtették meg a kirobbanó harc feltételeit. A FORRADALMAK FORGÓSZELÉBEN 1848 elején először a leggyengébb láncszem, Itália roppant össze. Január másodikén a megemelt dohányárak elleni tiltakozást követően kitört a „dohánylázadás”. A lakosság lemondott a dohányzásról — a tett jelképes utalás az amerikai forradalomra, amikor 1773-ban az angol gyarmatok népe lemondott a teázásról — hogy az osztrák államkincstárt megfossza a bevételektől. A milánói tüntetőket azonban szivarozó titkosrendőrök és besúgók provokálták, a kirobbanó verekedést pedig lovasrendőrök oszlatták szét. Az incidenst követően a „Ki a németekkel Itáliából!” jelszó jegyében a nagyvárosokban tüntetések kezdődtek, s január 12-én Palermóban, majd 27-én Nápolyban győzött a forradalom. Ferdinánd király meghátrált és kimondta a bűvös szót: alkotmány. Az első győzelmek után a példát látva a többi olasz fejedelemségben is megmozdult a nép. Garibaldi hazájába sietett Dél-Amerikából, ahol addig „vörös ingeseivel” (a vörös ing a dél-amerikai húsfeldolgozó munkások öltözéke volt) sikeres harcokat vívott a brazíliai, illetve uruguayi zsarnokság ellen. A megmozdulásokat követően a mindenhonnan szorongatott Habsburg-birodalom szövetségeséhez, a cárhoz fordult bajtársi segítségért. De miközben a tárgyalások folytak, újabb puskaporos A felkelők elégetik a királyi trónt a júliusi emlékoszlopnál Magyar jurátusok Bécsben, 1848. március 15-én Demokratikus klub Párizsban, 1848-ban 4