Ifjúsági Magazin, 1988 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1988-02-01 / 2. szám
15 éves gimnazista lány vagyok. Egy hónapja ismerkedtem meg egy nálam 5 hónappal idősebb fiúval, akibe nagyon szerelmes lettem. Én sportolok is, ami azt jelenti, hogy mindennap edzésen vagyok délután 4-től 6-ig. Attila pedig kőművesnek tanul. Ha ő iskolában van, egy héten 3 x találkozhatunk, de ha gyakorlaton van, egész héten nem látom. Ez borzalmas! Ilyenkor mindig szomorú, kedvetlen vagyok, ráadásul még tanulni sincs kedvem ... Sokszor a sírógörcs is rám jön. Már sokat tűnődtem, hogy a három dolog (a gimnázium, a sport és Attila) nem megy együtt. Attilát nem akarom elveszíteni! A sportot nagyon szeretem. A sulit meg nem szabad abbahagynom, pedig az lenne a megfelelő megoldás. Csakhogy tekintettel kell lennem a szüleimre, akik nagyot csalódnának bennem... „Attila, sport, tanulás” Rágógumi, kenyér, levegő... szerinted ez a legfontosabb dolgok helyes sorrendje? Hidd el, az első helyre a tanulás kívánkozik! Amiről nem árt tudnod, hogy nem a szüleidnek teszel szívességet, amikor tanulsz... Ami viszont Attilát illeti, akit már egy kerek hónapja ismersz (tehát ha jól számolom, már legalább 6x-8x találkoztatok, s a mai világban a kamasz-együttjárások időtartamát tekintve ez már NB-III-as rekordnak számít), fényes karriert futott be nálad, máris a legfontosabb pozíciót foglalta el szomorú szívedben. Ne viccelj... Igazán nem akarok tréfálkozni, hiszen tudom, hogy a kamaszkori szerelmek hirtelen lobbannak fel és nagy lánggal égnek, de a sírógörcsöket pici túlzásnak tartom... Tanulj, sportolj, s a maradék szabadidőd részét kitöltheti az Attila utáni vágyakozás. Ha ezt nem tudod ebben a sorrendben napirendbe illeszteni, már csak egyetlen praktikus megoldás marad: elmegy a kőművesek mellé segédmunkásnak. Sportos munka, érettségi se kell hozzá... 1985. szeptember 1-jén kezdődött. Olyan volt, mint egy mese. Megismertem egy 22 éves fiút, aki katona volt. Nagyon megszerettük egymást, már-már terveket is szövögettünk. Egy nap látogatóban voltam nála a laktanyában és a szülei is épp ott voltak. Utána elhoztak haza kocsival és én meghívtam őket egy kávéra. Ami nálunk elég ritka, mert senki sem iszik kávét, csak a vendégek miatt tartjuk. Amikor a fiú leszerelt, nem látogatott meg, levelet is csak később írt. Azt írta, hogy a szülei szerint én nem vagyok hozzávaló, nem tetszett nekik az „otthoni viselkedésem”. Ezután kórházba kerültem, második éve kezelésre járok (neurózisom van), szedem a gyógyszereket, 4- szer voltam idegosztályon ... „Mese a valóságról” Lehetséges, hogy a fiú egy anyámasszony katonája, aki lemondott rólad, mert a mamának nem ízlett a kávéd? Aligha! Inkább arról lehet szó, hogy nem igazán vonzódott hozzád. Tudod, a katonák viszonylag szigorú napirend szerint élnek, és nem kószálhatnak a lányok után se olyan szabadon, mint a civil fiúk, így aztán azt a kapcsolatot is fenntartják, amit nem éreznek igazán fontosnak, ha nem adódik jobb. (Tudom, ezért a mondatért jó néhány katona haragos leveleket fog írogatni, de a többségük tudja, hogy igaz...) A ti kapcsolatotok is ilyen lehetett, s alighanem csak te szövögettél terveket... Őszintén kívánom, hogy mielőbb jöjjenek rendbe az idegeid, és legközelebb igyekezz előbb megismerni a partneredet, s csak ezt követően szeress bele. Ezt persze nemcsak neked, mindenkinek ajánlom. „Egy reménykedő lány” „A mi szerelmünk a múlté” Egyszerre két levelet is postára adtál Kecskemétről. Az egyikben panaszkodsz, hogy nem vagy képes lerázni a „régit", a másikban arról mesélsz, hogy szeretnéd visszaszerezni. Novellista akarsz lenni, és ilyen levelekkel gyakorolsz? Nem biztatlak további szépírói próbálkozásra, kötögess inkább, ha sok az időd. Szeretném, ha tudná, hogy Ön az utolsó reménységem! 1972-ben születtem, de se anyámnak, se apámnak nem kellettem. (Nem is házasodtak össze, apám a születésem után vizsgálatot követelt, hogy tényleg az ő gyereke vagyok, aztán el is hagyta anyámat, aki albérletben lakott velem, de nem tudott eltartani. Ő ugyanis akkor 17 éves volt és egyedül élt, mert eljött a nagymamámtól...) Mindezt három évvel ezelőtt tudtam meg a nevelőapámtól, aki a mamám nővérének a férje. Ő mesélte, hogy a nagymamám elment anyámhoz, se szó, se beszéd, felkapott és hazavitt magához. Azóta náluk vagyok, anyám csak 4-5 éves koromban látogatott meg először, utána is csak néha. Igaz, mostanában többször jön, de hát már 15 éves vagyok, lehet velem dicsekedni... Miért írom le mindezt? Mert mostanában már kezdem őt megérteni. Én is boldogtalan vagyok, a nagymamám engem is kezd tönkretenni. Borzalmasan maradt, semmit sem enged meg, állandóan ellenőriz, gyanúsítgat. Néha nagyon nem szeretnék élni, csak az tart vissza, hogy van egy fiú, akit nagyon szeretek. Vele is csak titokban találkozhatok ... „Egy megtört lány” Leveledből az derül ki, hogy nevelőszüleidnek (akik a legközelebbi rokonaid is) nem sikerült úgy nevelniük, mintha a saját gyerekük lennél. Úgy írsz róluk, mintha idegenek volnának. Pedig ők ápoltak, amikor beteg voltál, ők dédelgettek, etettek, tanítottak... tehát igazából őket kellene a szüleidnek tartanod. Azon pedig végképp nem volna szabad csodálkoznod, hogy „maradi" nagymamád óvni igyekszik attól, hogy esetleg hasonló bajba kerülj gyerekfejjel, mint annak idején a mamád. Ha nagyobb leszel, remélem, megérted majd, hogy okkal aggódik. Szerintem köszönettel tartozol neki is, nevelőszüleidnek is, s amíg kiskorú vagy, feltétlenül alkalmazkodnod kell hozzájuk. Már csak azért is, mert ők az okosabbak, s több a tapasztalatuk, mint neked. És még valamit: amíg azzal a fiúval titokban találkozol, jogos, hogy nagymamád „ellenőrizget, gyanúsítgat". Oka van rá, nemde? Ha azt akarod, hogy bizalommal tegyen irántad, ezt némi őszinteséggel előbb ki kellene érdemelned. 18 éves, szép arcú, jó megjelenésű, érettségi előtt álló lány vagyok. Gépjármű-vezetői tanfolyamra járok, az oktatóm 28 éves, 2 gyerekes családapa. Eleinte magázott és nagyon szigorú volt, de aztán az egyik esti vezetésen magához ölelt és megcsókolt. Sajnos, magam sem tudom, miért, viszonoztam. Azóta mindig úgy rendezi, hogy este gyakoroljunk. Azt is kitalálta, hogy pótórákat kell vennem. Különben a vizsgán meg fogok bukni. Mit tegyek? „Szerelem az autóban” A hazai közlekedési kultúra ismeretében az a gyanúm, hogy nem te vagy az egyedüli, akit az oktatója a biztonságos közlekedés helyett csókolózni tanított... Ezért is közlöm leveledet, bár tudom, hogy a tanácsom számodra már valószínűleg olyan, mint eső után a köpönyeg. (Persze, remélem, nagyon nem áztál el...) Helyes lett volna, ha (pláne, a pénzedért) rögtön egy másik oktatót kérsz, csókolózni ugyanis egy „szép arcú, jó megjelenésű" lányt sokan ingyen is hajlandók megtanítani. A közlekedőknek 58