Igaz Szó, 1968. január-június (13. évfolyam, 1-12. szám)
1968-01-01 / 1. szám
Új márka születik a gépkereskedelmi piacon. Kalocsán, a „piros arany” városában, amely eddig elsősorban a paprikatermeléséről volt híres, most felépült a Duna—Tisza köze egyik legmodernebb gyártelepe. Itt készülnek az építőipar számára rendkívül fontos vibrátorok és a nehéz fizikai munkát megkönnyítő kisgépek. A gyár évente 30 millió forint értékű terméket állít elő, melynek egyhatoda a külföldi piacon talál gazdára és csaknem háromszáz embernek nyújt biztos megélhetést. Lássuk tehát, hogyan érvényesült Kalocsán a kormány ipartelepítési politikája? Vibrátorgyár a vágóhíd helyén A kalocsai pingáló asszonyokat meghazudtoló ügyességgel dolgoztak a gyári lányok. Társadalmi munkában vállalták, hogy az Iparművészeti Főiskola tervei alapján pasztellkékre, szürkére és okkersárgára mázolják az új gyártócsarnok berendezéseit. A férfiak raktárt építettek a félkészárunak, elkészítették a gyártmányszerelő padokat, a forgácsoló műhelyben a diszpécser vezérlő-emelvényét, végül pedig mozgatható védőpajzsokkal látták el a különböző fémmegmunkáló gépeket. Nagy volt tehát az igyekezet, hogy az ünnepélyes avatás napjára minden a helyén legyen. A munkások több mint kétezer társadalmi munkaórával járultak hozzá a maguk új „otthonának” berendezéséhez, csinosításához. — 1960-ban költözködtünk Kalocsára a szűknek és elavultnak bizonyult Kerepesi úti üzemünkből, az itteni vágóhíd ugyancsak korszerűtlen épületeibe. Volt olyan év, amikor az egyik kapun még sertésekkel, borjakkal és birkákkal megrakott tehergépkocsik közlekedtek, a másikon viszont építőipari kisgépeket szállítottak ki a teherautók. Ez az ellentmondásos kép persze nem azt jelentette, hogy a vágóhídi hentesek kolbász helyett, valami varázslat folytán hosszan kígyózó flexibilis .