Igaz Szó, 1968. január-június (13. évfolyam, 1-12. szám)

1968-01-01 / 1. szám

Új márka születik a gépkereske­delmi piacon. Kalocsán, a „piros arany” városában, amely eddig el­sősorban a paprikatermeléséről volt híres, most felépült a Duna—Tisza köze egyik legmodernebb gyártelepe. Itt készülnek az építőipar számára rendkívül fontos vibrátorok és a ne­héz fizikai munkát megkönnyítő kisgépek. A gyár évente 30 millió forint értékű terméket állít elő, melynek egyhatoda a külföldi pia­con talál gazdára és csaknem há­romszáz embernek nyújt biztos meg­élhetést. Lássuk tehát, hogyan érvé­nyesült Kalocsán a kormány ipar­telepítési politikája? Vibrátorgyár a vágóhíd helyén A kalocsai pingáló­ asszonyokat meghazudtoló ügyességgel dolgoz­tak a gyári lányok. Társadalmi munkában vállalták, hogy az Ipar­­művészeti Főiskola tervei alapján pasztellkékre, szürkére és okker­sárgára mázolják az új gyártócsar­nok berendezéseit. A férfiak raktárt építettek a félkészárunak, elkészí­tették a gyártmányszerelő padokat, a forgácsoló műhelyben a diszpécser vezérlő-emelvényét, végül pedig mozgatható védőpajzsokkal látták el a különböző fémmegmunkáló gé­peket. Nagy volt tehát az igyekezet, hogy az ünnepélyes avatás napjára minden a helyén legyen. A munká­sok több mint kétezer társadalmi munkaórával járultak hozzá a ma­guk új „otthonának” berendezésé­hez, csinosításához. — 1960-ban költözködtünk Kalo­csára a szűknek és elavultnak bizo­nyult Kerepesi úti üzemünkből, az itteni vágóhíd ugyancsak korszerűt­len épületeibe. Volt olyan év, ami­kor az egyik kapun még sertésekkel, borjakkal és birkákkal megrakott tehergépkocsik közlekedtek, a mási­kon viszont építőipari kisgépeket szállítottak ki a teherautók. Ez az ellentmondásos kép persze nem azt jelentette, hogy a vágóhídi hentesek kolbász helyett, valami varázslat folytán hosszan kígyózó flexibilis .

Next