Igaz Szó, 1981. július-december (26. évfolyam, 13-24. szám)
1981-07-01 / 13. szám
■■1 Egy kiszista emlékei „Bevonulás előtt nehezen képzeltem volna el, hogy a katonák mire képesek egymásért. Mikor bennünket, KISZ- tagokat összeírtak, azt hittem, úgy lesz majd, mint odahaza, hogy elelmegyünk egy-egy kommunista műszakra, legfeljebb évente kétszer társadalmi munkára, aztán végeztünk is a főbb KISZ-munkával. Vagyis arra semmiképpen nem gondoltam, hogy nekünk minden nap akad majd valami tennivalónk. Egyik nap például Szekeres őrvezető panaszkodott a vezetőség tagjának, hogy a szülei bajban vannak, öregek, meg betegesek is, és a házukon megroggyant a tető, ki kellene javítani. Ezt csak úgy elpanaszolta, eszébe sem jutott, hogy tőlünk kérjen segítséget. De a panasz eljutott mindenkihez. Gyűlést hívtunk össze, mit tehetnénk? Valaki javasolta, hogy kérjük ki az évi szabadságunkat és menjünk el segíteni. A javaslattal a parancsnokhoz mentünk, aki lelkesedett az ötletért. Egy hét sem telt bele, együtt állt a brigád: kőművesek, asztalosok, ácsok, tetőfedők. Én is mindenképpen menni akartam, pedig esztergályos vagyok, és nagyon örültem, amikor bevettek a brigádba segédmunkásnak. Hatan mentünk a Heves megyei faluba, Dányra. Talán mondanom sem kell, hogy milyen nagy volt az idős szülők öröme. Mi is nagyon meghatódtunk, amikor a munka befejeztével elbúcsúztak tőlünk ... Emlékszem egy rekkenő nyári napra, amikor a páncélozott szállító harcjármű úgy átforrósodott, hogy puszta kézzel nem lehetett megérinteni. A kulacsokból elfogyott a víz, a torkunk kiszáradt, de megállni nem lehetett, mert a gyakorlat szabta meg minden mozdulatunkat. És akkor, abban a kibírhatatlannak ítélt helyzetben kaptuk a parancsot, hogy készüljünk fel a szennyezett terepszakasz leküzdésére. Nem tagadom, még káromkodtunk is, amikor a védőöltözetet magunkra vettük. És ekkor, öltözés közben a KISZ- titkárunk, Tárnoki tizedes nótára gyújtott. Eleinte mérgesen néztünk rá, aztán mi is dúdolni kezdtük a dallamot. Volt, aki még a gázálarccal a fején is dúdolta a népszerű dalt. Amikor átjutottunk a szennyezett terepszakaszon, és levettük a védőöltözetet, csak nevettünk azon, hogy csuromvizes rajtunk minden . . . Az összefogás sokféle formában megnyilvánult. Az egyik gyakorlat előtt a javítóműhely munkája ugyancsak öszszetorlódott. Mi örültünk, hogy minden kocsink üzemképes. Az is volt még két nappal az indulás előtt is. Gyakorlás közben viszont egyszerre három kocsink vált üzemképtelenné. Arról szó sem lehetett, hogy a műhely ezt a feladatot is el tudja majd végezni. Minden vezetőt, szerelőt gyűlésre hívott a KISZ-vezetőség. Nyílt szöveg volt: egyrészt három kocsit nem nélkülözhetünk, másrészt a szocialista versenymozgalomba beszámít a lövészet, amit a gyakorlat keretében végrehajtunk. A szerelőink, vezetőink vállalták, hogy a műhely védnöksége mellett megjavítják a kocsikat. Amikor aztán az első napon a szerelők és a harcjárművezetők még takarodókor sem jöttek fel a műhelyből, új elhatározás született: holnap a kiképzési idő után, aki csak segíteni tud, ott lesz a műhelyben! Kiderült, hogy nemcsak szerelőkre volt szükség, hanem „fogd meg, emeld meg”-emberekre is, mert így könnyebben, gyorsabban dolgozhattak a hozzáértők. A gyakorlat előtti késő éjszakán fejeztük be a munkát, de minden kocsi üzemképesen indulhatott. Ennek az összefogásnak nem kis része volt abban, hogy a gyakorlaton — és ezen belül a lövészeten — jó eredménnyel szerepeltünk. A mi kiszista összefogásunk nem csupán a munkára terjedt ki. Gondunk volt arra is, hogy mindenki a szabályzatok szerint éljen