Igaz Szó, 1965. január-június (13. évfolyam, 1-6. szám)
1965-04-01 / 4. szám
568 HAJDÚ GYŐZŐ: A TŰZ, A TŰZ, A SZENT TŰZ... Pályája elején Móricz hasonlóan vélekedett az omladozó kúriákba szorult, magát hetes muzikkal, cigányzenével vigasztaló középbirtokos, nemesi rétegről. Legalábbis e réteg egyes, „jobb sorsra érdemes“, képviselőiről. A Kerek Ferkót — és annyi más írását — még ez az „Isten ellen való vétek“szelleme, rokonszenv-érzése lengi körül. A sírva vigadó dzsentrivel egykor együtt adomázó, s az „ázsiai úri murik“ égzengésében, az ellobbant energiák mámortüzében gyönyörködő írót azonban a feltornyosuló élettapasztalat, a valóság tisztelete és nem utolsósorban a műveiben ábrázolt alakok logikája: messzire sodorta a dzsentri életstílus megbocsátó, mosolygós-könnyes szemléletétől. Hosszú utat kellett megtennie, míg eljutott az „egész gentry felboncolásáig“, és végképp leszámolt önnön dzsentriromantikájával. A Kerek Ferkótól, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül-ön, A fáklyán, a Kivilágos kivirradtig-on és az Úri murin át — a Rokonokig. Hogy Arday, Szakhmáry és Kopjáss alakjában mondja ki a megfellebbezhetetlen ítéletet, ők kongatják, s Móricz velük zúgatta meg a halálharangot, a dzsentritársadalom temetésén. A regények sorában a Rokonok harangzúgása a legerősebb. A drámák között — az 1942-es Úri multé. Fordulat előtt feszülő élete egy válságos pillanatában küldte el a félig dzsentri, félig nagypolgári debreceni Asszonyhoz (még mindig reménykedve: „Magával lehetne szerelemben barát lenni s nem szerelemben ellenség“) a következő sorokat: „S mivel nem bírtam a maga egyéniségében semmit felfedezni, ami Magát ellenem s tőlem elfordította volna, megrohantam azt az egész társadalmi osztályt, amelyben maga él, s azt tettem felelőssé azért, hogy nem juthatnak hozzám a Lélek napsugarai. . . Társadalmi osztály alatt ne vélje közvetlen környezetét, ne gondoljon személyes ismerőseire: nálam az érzés mindjárt kozmikus arányokba nő; én az egész gentryt boncoltam fel (az én kiemelésem — H. Gy.), a magyar társadalom struktúráját elemeztem át ez alatt az idő alatt“.28 Ebben a — ki tudja hányadik! —a Debrecenbe küldött levélben a széptevő ember tapintatával szabadkozik, mintha a címzett környezete nem jelentett volna számára „felvevő területet“, igazi „vadász-zónát“ — a dzsentriábrázoláshoz! Holott Móricz — sok más mellett — éppen azért tudta minden elődjénél és kortársánál mélyebbre hatolóan átvilágítani az úri társadalom struktúráját, illetve a sebész szenvtelen objektivitásával felboncolni „az egész gentryt“, mert életközelből ismerte; a dzsentriben ismerőseit, élő alakokat, meghitt társaságban „lefigyelt“ figurákat rajzolt. A debreceni Asszony elérhetetlen, „fényűző“ világa („Mert ne feledje, kettőnk között igen nagy ellentét van, életnézet szempontjából. Mi ketten, Magas én, a legellentétesebb módon fejlődtünk“) a földbirtokos osztályon kívül felnőtt írónak ugyanolyan „dzsentri-aranybánya“ volt, mint közeli vagy távoli rokonai s a falusi értelmiségi réteghez tartozó ismerősei, kiket számtalan szál fűzött a nemességhez, a dáridózó vidéki kis urak kúriáihoz. „Csupa élő alakot, készen kapott, látott embert, hallott tréfát és jajgatott panaszt“ rögzített az Úri muriban is. Dzsentri ábrázolása a legizgalmasabb esszétéma, melyet a század első felének magyar irodalma kínál. Vállalkozása — a falu és a kisváros kritikai realista megörökítése mellett — páratlan a magyar próza és dráma történetében. Óriási irodalmi örökséget asszimilált és fejlesztett tovább. írói zsenialitásának ragyogó bizonyítéka: Csíky, Tolnai, Iványi, Gozsdu, Petelei, Papp Dániel, Justh Zsigmond, majd Krúdy Kaffka, de még Mikszáth után is tud nóvumot, forradalmian újat mondani a dzsentriről. Pedig már a Kaffka-Krúdyábrázolta dzsentrivilágon is micsoda „riasztó foltok éktelenkedtek“. És már 28 Móricz Zsigmond levelei. I. kötet, 214. oldal.