Igaz Szó, 1967. július-december (15. évfolyam, 7-12. szám)
1967-09-01 / 9. szám
HUSZONÖT ÉVE HALT MEG MÓRICZ ZSIGMOND 393 tökéletlenül végeztek el. Annak a pedagógiának a híve volt, amelyik eszméltet, elvezet a dolgok lényegének megértéséhez. Lili igen jellemző történetet mond el erről. Apja, ha néha kikérdezte tőle a leckét, megkövetelte, hogy logikusan felépítve mondja el, értelmesen, értve. A biflázás méregbe hozta: ,,A lecke nem arra való, hogy szolgaian bevágd, hanem hogy megtanulj következtetni. Hogy kinyíljon az értelmed. Ne arra gondolj, ami oda van írva, hanem arra, hogy miért van oda írva. Mit akar mondani a lecke, mindig azt kutasd. Ne csak a szavakat mormold, annak semmi értelme.“ Nagy nevelői buzgalmának gyümölcse volt a Magvető antológia, amelybe a magyar irodalom kincseit gyűjtötte össze a legelejétől Illyés Gyuláig. Szépre, nemesre, néphűségre akart szoktatni vele. Főként az ifjúságnak szánta. Elégedetlen volt a korabeli iskola programjával, a hézagos irodalomoktatással, amely tele volt didakticizmussal, de az igazi nagy műveket nem merte a diákok kezébe adni. Ő felnőttként kezelte a gyermeket, ha már nyiladozott az értelme, hát ahhoz szólott. Egy személyes emlék tolul fel bennem. 1941-ben nálunk is járt Móricz Zsigmond, a sepsiszentgyörgyi kollégiumban. A tornateremben összegyűlt az egész diáknép, felsős, alsós mind. És Zsiga bácsi egyformán szólott hozzánk, az érettségi előtt álló maturandushoz és a magamfajta 14 esztendős kölykökhöz. Felnőttek komoly, súlyos dolgairól beszélt. Voltak nagyobb fiúk, akik zúgolódtak, minek hívták ide a kicsiket, minket, úgysem értünk meg semmit az egészből. Most, negyven esztendős fejjel úgy érzem, mert Móricz Zsigmond felnőttként beszélt velünk, velem is, akkor kezdtem sok mindent megérteni magam körül a világból. Egy egész nemzedék nevelője volt Móricz Zsigmond szerkesztő úr. ..Milyen kár, hogy elkallódtak, illetőleg visszakerültek a gazdájukhoz a fiatal írók kéziratai, melyeket ő ceruzával a kezében olvasott — írja új könyvében Virág. — Ha az írást elfogadta, kihúzta belőle a fölösleges magyarázgatást, rendesen az elején és a végén talált ilyet. Ha nem tartotta az írást kiadásra alkalmasnak, az oldalán húzott itt-ott szriklát. Aki író, ért belőle, ha nem, úgysincsen segítség. Szerette, ha az ifjú titán felháborodott a kurtításért. Ő is beleőrült, mikor a század elején Szász Károly átalakította a kéziratát. Akarjon valamit az író! Akár tévedjen, de őszinte hittel, másképp semmit sem ér a munkája. A stílusbravúrokat és nyakatokért bizarrságokat nem szerette, csak a vallomást.“ Mind a két Móricz-leány leírja apjuk ötvenedik születésnapját, a szülőfaluban, Tiszacsécsén rendezett ünnepségeket. Őszinte vallomást tesznek mind a ketten, de más-másképpen. Lili büszke csécseieket emleget, akik őszintén ünnepük a körükből kikerült nagy írót. Virág új könyve komorabb színekkel számol be a csécsei születésnapról. Szerinte a falu népe nem ismerte Móricz műveit, úgy viselkedett, mint akinek semmi köze az egészhez, csupán statisztád az urak rendezvényén. Az egészet egy lelkes lokálpatrióta patikus, Gaál Endre szervezte meg, és persze a kiadó, amelynek a születésnap is reklám volt. Lilit megcsalta volna az emlékezete, hiszen olyan rég volt ez, ő még kicsi gyermekember? Vagy Virág túl keserű és nyers? Este falusi házaknál szállásolták el a vendégeket. Ezt írja erről. ..Máriának (Simonyi Mária, Móricz második felesége) bizony nem volt kedve belefeküdni a gusztustalan parasztágyakba. Ezért este 10-kor elutaztunk.“ Szegény Zsiga bácsi, hogyan érezhette akkor magát? De a két emlékező hang megint összecsendül, amikor a leányfalusi házról szólnak. Virág már az Apám regényében elmondta a ház építésének Igaz Szót