Igaz Szó, 1969. július-december (17. évfolyam, 7-12. szám)
1969-09-01 / 9. szám
Meltzl túlzásai (többi Petőfi-tanulmányában is) nyilvánvalóak. Egy— egy megállapítása ma már furcsának tűnik, tévedéseit nem nehéz kimutatni. A forradalmi versekről például alig van mondanivalója, nem tekinti őket e líra fő vonulatának. Szerinte Petőfi „virágkora“ az 1846— 1847-es időszak, ami után — úgymond — „áldozata lett a forradalom orkánjának“. Meltzl Petőfi-értelmezései így is, e tévedések ellenére is, érdekesek voltak a maguk korában. Világirodalmi horizontot villantottak fel. A századvég gyakran provinciális ízű magyarázataival ellentétben, Petőfit mint világjelenséget mutatták fel és értékelték. Ezzel egyidejűleg — a költői alkat előtérbe állításával — a már akkor jelentkező „szerepjátszó“ Petőfi-értelmezéssel való szembefordulást is jelentett ez a szemlélet. Nem véletlen, hogy Pándi Pál, a neves irodalmár 1961-ben megjelent Petőfi-monográfiájában ilyen tekintetben említi elismerően a kolozsvári Petőfi-iskolát.10 Meltzl és tanítványai nem fogadják el a különcködő Petőfiről kialakított képet, azt a Petőfit, aki megvetette környezetét, s mint Gyulai írja — „saját elvei szerint külön alkotott magának egymást, melyben éppen annyi volt a segédlés, mint igazi természetesség“. Ítélkezésük azonban egyoldalú. Amikor megkérdőjelezik Gyulai jellemzését, nem veszik észre, hogy Gyulai távolról sem vonja kétségbe a költői élmény őszinteségét. Maga Gyulai írja az idézett tanulmányban: „Költeményeiben egész, keblét, egész életét tárta föl.“ Pár fejezettel hátrább megismétli: „Az őszinteség csaknem betegsége volt, s minthogy önmagáról is mondott véleményt, az elbizottság és önistenítés gyanújába jött.“ És ehhez tegyük még hozzá: Gyulai a környezetéhez alkalmazkodni nem tudó, a népből jövő költőről írja e jellemzést, a társadalom „alsóbb rétegei”ből hozott demokratizmussal feltűnni vágyó költőről. (Mellékesen jegyzem meg, hogy a Gyulai emlegette másik „természet“ néhány év múlva — Salamon Ferenc merőben más eszményítő esztétikájában — „szereplési hajlammá“ erősödik, egy bizonyos élethelyzet, lelki szituáció eljátszásává torzul, degradálóvá lesz. Salamon a szerepjátszás hangoztatásával nemcsak forradalmiságától igyekszik megfosztani Petőfit, hanem általában mélységétől is.)11 A kolozsvári Petőfi-kutatóknak ez a szembefordulása nem volt eléggé tudományosan megalapozott. Többé-kevésbé megrekedtek Petőfi egyéniségének, költői őszinteségének hangoztatásánál. „Az egész világirodalomban csak két írót ismerek meg, kik az őszinteségnek hasonló mártírjai voltak: Lessing és a XIX. század Lessingje: Schopenhauer, Lessing, Schopenhauer és Petőfi az őszinteség három apostola!“12 — írja Meltzl. 10 Pándi Pál: Petőfi. A költő útja 1844 végéig. Bp., 1961. 13. Pándi többször is hivatkozik elismerően a kolozsvári Petőfi-kutatók munkásságára. Salamon Ferenc: Petőfi újabb költeményei, 1847—1849. Irodalmi tanulmányok. Bp., 1889. A kritika 1858-ból való. Az ötvenes évek kritikájában jelentkező. Petőfi kettősségére utaló megjegyzéseket a Horváth János alkotta Petőfi-kép előzményének tekinthetjük. Tudott dolog: a neves irodalomtudós, Horváth János ma is nagyrabecsült Petőfi-könyvében az ,,igazi Petőfi“ és ,,ál- Petőfi“ szembeállítása válik e líra meghatározó tényezőjévé. Horváth János: Petőfi Sándor. Bp., 1922. Horváth János e rendszerré fejlesztett tételét az irodalomtörténetírás ma már nem fogadja el. Meltzl Hugó: Gyulai Pál, mint a Petőfi-irodalom megalapítója. M. H.: Petőfi-tanulmányai, 94.