Igaz Szó, 1975. július-december (23. évfolyam, 7-12. szám)
1975-08-01 / 8. szám
látszik — Vitályos-apály keletkezett. Hogy miért, azt nehéz volna megmondani, de hogy Vitályos Ildikó erre nem szolgált rá, s hogy a jelenség nem vall a rendelkezésre álló művészi erők céltudatos kihasználására — az bizonyos. És ilyen és ehhez hasonló Vitályos-esetek előfordulnak még másokkal is. Színésznőkkel és színészekkel egyaránt. Színház és közönség egészséges viszonyának kialakításával kapcsolatban ezúttal csak két kérdést vetnék fel: az idén az egyetlen előadás, amelyet az előző évadból áthoztak és tartósítottak a Peleskei nótárius volt. (Játszották még a Téli regét a Szatmári Színházi Napok keretében. Hogy miért épp azt, nehéz eldönteni.) A Peleskei nótáriust kétségtelenül joggal hozták át, azt azonban sajnáltuk, hogy nem újítják fel időről időre több más előző évad előadásait, azokat, amelyeket a színház állandó játékrendjébe akar iktatni. A másik meggondolkoztató s a jövőbeli teendőkre figyelmeztető példa: a legtöbbet játszott „kassza-darab“. A nagyenyedi két fűzfa volt, főként ezt adta elő az együttes kiszállásokon, s június második felében ezzel indult turnéra is. Hogy mit hoz az elkövetkezendő évad? — arról még korai volna nyilatkozni. E sorok írásakor még az 1975—76-os játékrend sem alakult ki egészen,és bármely együttes munkájának értékelésekor nemcsak a drámákat kell önmagukban mérlegelni, hanem drámát és előadást együtt, egymással való öszszefüggésben és kölcsönhatásban. Több év tapasztalata alapján azt is tudjuk, arról is számtalanszor meggyőződhettünk: közönségünk annyira színházszerető, s annyira nagylelkű, hogy egy-egy kiemelkedő bemutató kedvéért sok-sok előző bosszúságot hajlandó feledni. Remélhetőleg a Harag Györggyel megerősödött társulat tudatára ébredt már, hogy van törleszteni és feledtetni valója, s a főrendező jelenléte az elkövetkezendő évadban nemcsak saját előadásain látszik majd meg, hanem a színház egész tevékenységén is. PÁLL ÁRPÁD* Emberek és utcák festője* 1941 elején, a Barabás Miklós Céh fiataljainak kolozsvári kiállításán, amelyen a harminckettedik esztendejét taposó Incze János először áll műveivel a nagyközönség elé, Dés festője — amint első kritikusa, Vásárhelyi Z. Emil a Pásztortűzben írja róla — saját útját járó, önálló művészegyéniségként mutatkozik be. Dés festője már ekkor — és az is marad egész életére. Némiképpen meglepő, hogy Incze János, aki rajong az irodalomért és a jó muzsikáért (hányszorhökkentett meg azzal, hogy festészetről beszélgetve, mondókáját nem mindennapi zenei példákkal fűszerezte), szereti az írók, művészek társaságát, Kolozsvár helyett, ahova az első „szakmai“ leckék emléke, első igazi nyilvános szereplése és annyi más kiállítás fűzi, s ahol része lehet mindebben — egy kisvárosban ragad meg, amelyben (Mohi Sándor dési éveit leszámítva) még méltó pályatársak közelségét is nélkülöznie kell. Mégis ebben a városkában találja meg azt az éltető közeget, amelyben szelleme, képzelete, alkotó ereje kedvéremozoghat és gáttalanul kiterebélyesedhet. * Részlet egy hosszabb tanulmányból: 156