Igaz Szó, 1975. július-december (23. évfolyam, 7-12. szám)

1975-08-01 / 8. szám

látszik — Vitályos-apály keletkezett. Hogy miért, azt nehéz volna megmon­dani, de hogy Vitályos Ildikó erre nem szolgált rá, s hogy a jelenség nem vall a rendelkezésre álló művészi erők céltudatos kihasználására — az bizo­nyos. És ilyen és ehhez hasonló Vitályos-esetek előfordulnak még másokkal is. Színésznőkkel és színészekkel egyaránt. Színház és közönség egészséges viszonyának kialakításával kapcsolatban ezúttal csak két kérdést vetnék fel: az idén az egyetlen előadás, amelyet az­ előző évadból áthoztak és tartósítottak a Peleskei nótárius volt. (Játszották még a Téli regét a Szatmári Színházi Napok keretében. Hogy miért épp azt, nehéz eldönteni.) A Peleskei nótáriust kétségtelenül joggal hozták át, azt azonban sajnáltuk, hogy nem újítják fel időről időre több más előző évad előadásait, azokat, amelyeket a színház állandó játékrendjébe akar iktatni. A másik meggondolkoztató s a jövőbeli teendőkre figyelmeztető példa: a leg­többet játszott „kassza-darab“. A nagyenyedi két fűzfa volt, főként ezt adta elő az együttes kiszállásokon, s június második felében ezzel indult turnéra is. Hogy mit hoz az elkövetkezendő évad? — arról még korai volna nyilat­kozni. E sorok írásakor még az 1975—76-os játékrend sem alakult ki egészen,é­s bármely együttes munkájának értékelésekor nemcsak a drámákat kell ön­magukban mérlegelni, hanem drámát és előadást együtt, egymással való ösz­­szefüggésben és kölcsönhatásban. Több év tapasztalata alapján azt is tudjuk, arról is számtalanszor meggyőződhettünk: közönségünk annyira színházszerető, s annyira nagylelkű, hogy egy-egy kiemelkedő bemutató kedvéért sok-sok előző bosszúságot hajlandó feledni. Remélhetőleg a Harag Györggyel megerő­södött társulat tudatára ébredt már, hogy van törleszteni és feledtetni valója, s a főrendező jelenléte az elkövetkezendő évadban nemcsak saját előadásain látszik majd meg, hanem a színház egész tevékenységén is. PÁLL ÁRPÁD* Emberek és utcák festője* 1941 elején, a Barabás Miklós Céh fiataljainak kolozsvári kiállításán, ame­lyen a harminckettedik esztendejét taposó Incze János először áll műveivel a nagyközönség elé, Dés festője — amint első kritikusa, Vásárhelyi Z. Emil a Pásztortűzben írja róla — saját útját járó, önálló művészegyéniségként mutat­kozik be. Dés festője már ekkor — és az is marad egész életére. Némiképpen meg­lepő, hogy Incze János, aki rajong az irodalomért és a jó muzsikáért (hányszor­­hökkentett meg azzal, hogy festészetről beszélgetve, mondókáját nem minden­napi zenei példákkal fűszerezte), szereti az írók, művészek társaságát, Kolozs­vár helyett, ahova az első „szakmai“ leckék emléke, első igazi nyilvános sze­replése és annyi más kiállítás fűzi, s ahol része lehet mindebben — egy kis­városban ragad meg, amelyben (Mohi Sándor dési éveit leszámítva) még méltó pályatársak közelségét is nélkülöznie kell. Mégis ebben a városkában találja meg azt az éltető közeget, amelyben szelleme, képzelete, alkotó ereje kedvére­­mozoghat és gáttalanul kiterebélyesedhet. * Részlet egy hosszabb tanulmányból: 156

Next