Igaz Szó, 1977. július-december (25. évfolyam, 7-12. szám)

1977-09-01 / 9. szám

Tombola Tímár elvtárs elképzelt kényszerből részt vett a Harcos Jövő Fáklyája nevű vállalat tomboláján. A tombolát azért rendezték, mert televíziós készü­léket akartak venni az óvodának, bár az óvoda időbeosztása szerint a gyerekek nem nézhették a műsort. De Tímár elvtársnak nem ez volt a kifogása. — Novák igazgató külön ellenőrzi majd, hogy én megjelentem-e. Mert utazik reám, és beleköt, bármit csinálok. Novák valóban többször tett megjegyzést Tímár György pontatlan mun­kájára. — Nem az új intézkedések szerint számította ki a kocsivezetők javadal­mazását — közölte kesernyésen. Máskor pedig: — Maga időnként késik, időnként pedig kisétál az irodájából. Ez ne for­duljon elő! Tímár különösen azóta idegenkedett az igazgatótól, amióta egy köszöntő küldöttségben volt, és Novák csak az első öt emberrel fogott kezet. Tímár ebben szándékosságot látott. — Az igazgató négy emberrel előttem hagyta abba a kézfogást. Mert nem becsüli a munkámat... Éppen ezért (vagy ennek ellenére) feltűnően részt vett a tombolán, mert úgy gondolta, hogy ez Nováknak nagyon tetszik majd. Csipketerítőket, gipsz­kutyákat, a dolgozók festményeit sorsolták ki. Ezek között volt tájkép, üzemi csendélet és egy olyan pingálmány is, amely Novák elvtársat ábrázolta, a vállalat raktára előtt. A részvételi díj befizetése után megkezdték a sorsolást, és a legtöbb dol­gozó gipszkutyát nyert. Azután Tímár elvtárs számát kiáltották, és közölték vele, hogy szeren­csés ember. Ő nyerte meg az igazgató portréját, ami különleges kitüntetés és a sors kedvezése. Tímár meghökkenve vette át Novák elvtárs arcmását, és összekötötte spárgával, hogy elvihesse. De rádöbbent a hibára. Ez nem jó, nem helyes. Az igazgatót nem lehet spárgával megkötözni. Ezután a hóna alá illesztette a festményt, de ez is félreértésekre adhatott alkalmat. Mert milyen eljárás az, ha valaki az igazgatóját a hóna alá csapja? Fél szemmel Novákot figyelte, aki úgy tett, mintha közömbös lenne a rendkívüli nyeremény sorsával. — Nekem aztán szerencsém van — mondta Tímár, hogy az igazgató is hallja. — Már régen vágytam szeretett igazgatónk arcképére — ordított fel. Majd kocsit rendelt és a képmást nagy tisztelettel vitte magával. De az igazi baj otthon kezdődött. Hogyan szegezze föl a képet megfelelő helyre? Félt a képtől, amit megnyert. Fölrakta az ablak mellé, de az nem volt elég jó és előkelő. Ezután arra a szögre akasztotta, amelyen eddig szüleinek fényképe függött. De itt sem volt méltó helyen, a látogatói esetleg rosszin­dulatú megjegyzésekkel adták volna tovább a hírt. — A fene ezt a Novákot — káromkodott Tímár —, akárhová akasztom, félremagyarázzák. Végül úgy határozott, hogy az ágya fölé helyezi, és leveszi onnan a ró­zsaszín kutyát, amely egy lila fácánt tartott a szájában. Ez nászajándék volt és mi több, igazi festőművészet. Az évek folyamán a rózsaszín kutya egészen a szívéhez nőtt. A helyébe akasztotta az igazgató

Next