Igaz Szó, 1977. július-december (25. évfolyam, 7-12. szám)
1977-09-01 / 9. szám
Tombola Tímár elvtárs elképzelt kényszerből részt vett a Harcos Jövő Fáklyája nevű vállalat tomboláján. A tombolát azért rendezték, mert televíziós készüléket akartak venni az óvodának, bár az óvoda időbeosztása szerint a gyerekek nem nézhették a műsort. De Tímár elvtársnak nem ez volt a kifogása. — Novák igazgató külön ellenőrzi majd, hogy én megjelentem-e. Mert utazik reám, és beleköt, bármit csinálok. Novák valóban többször tett megjegyzést Tímár György pontatlan munkájára. — Nem az új intézkedések szerint számította ki a kocsivezetők javadalmazását — közölte kesernyésen. Máskor pedig: — Maga időnként késik, időnként pedig kisétál az irodájából. Ez ne forduljon elő! Tímár különösen azóta idegenkedett az igazgatótól, amióta egy köszöntő küldöttségben volt, és Novák csak az első öt emberrel fogott kezet. Tímár ebben szándékosságot látott. — Az igazgató négy emberrel előttem hagyta abba a kézfogást. Mert nem becsüli a munkámat... Éppen ezért (vagy ennek ellenére) feltűnően részt vett a tombolán, mert úgy gondolta, hogy ez Nováknak nagyon tetszik majd. Csipketerítőket, gipszkutyákat, a dolgozók festményeit sorsolták ki. Ezek között volt tájkép, üzemi csendélet és egy olyan pingálmány is, amely Novák elvtársat ábrázolta, a vállalat raktára előtt. A részvételi díj befizetése után megkezdték a sorsolást, és a legtöbb dolgozó gipszkutyát nyert. Azután Tímár elvtárs számát kiáltották, és közölték vele, hogy szerencsés ember. Ő nyerte meg az igazgató portréját, ami különleges kitüntetés és a sors kedvezése. Tímár meghökkenve vette át Novák elvtárs arcmását, és összekötötte spárgával, hogy elvihesse. De rádöbbent a hibára. Ez nem jó, nem helyes. Az igazgatót nem lehet spárgával megkötözni. Ezután a hóna alá illesztette a festményt, de ez is félreértésekre adhatott alkalmat. Mert milyen eljárás az, ha valaki az igazgatóját a hóna alá csapja? Fél szemmel Novákot figyelte, aki úgy tett, mintha közömbös lenne a rendkívüli nyeremény sorsával. — Nekem aztán szerencsém van — mondta Tímár, hogy az igazgató is hallja. — Már régen vágytam szeretett igazgatónk arcképére — ordított fel. Majd kocsit rendelt és a képmást nagy tisztelettel vitte magával. De az igazi baj otthon kezdődött. Hogyan szegezze föl a képet megfelelő helyre? Félt a képtől, amit megnyert. Fölrakta az ablak mellé, de az nem volt elég jó és előkelő. Ezután arra a szögre akasztotta, amelyen eddig szüleinek fényképe függött. De itt sem volt méltó helyen, a látogatói esetleg rosszindulatú megjegyzésekkel adták volna tovább a hírt. — A fene ezt a Novákot — káromkodott Tímár —, akárhová akasztom, félremagyarázzák. Végül úgy határozott, hogy az ágya fölé helyezi, és leveszi onnan a rózsaszín kutyát, amely egy lila fácánt tartott a szájában. Ez nászajándék volt és mi több, igazi festőművészet. Az évek folyamán a rózsaszín kutya egészen a szívéhez nőtt. A helyébe akasztotta az igazgató