Igaz Szó, 1983. július-december (31. évfolyam, 7-12. szám)

1983-08-01 / 8. szám

nagyváradi Zenei Líceumban, majd karmesteri állást vállal a sepsiszentgyörgyi színháznál. 1970-től 1974-ig a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Ház Bartók Béla Klubjának irányítója. 1974—82 között a Rapsodia Română folklóregyüt­tes karmestere. Művek: Építünk, tematikus tánc (1979); Tavasz, balett (1981); 2 szimfónia (1967, 1981); Konstellációk, zenekarra (1980); Columna unui popor viteaz (Egy hős nép oszlopa), kantáta baritonszólóra, beszélőre, vegyeskarra és zenekarra (A. Cârstea szövege, 1981); kamarazeneművek: 2 vonósnégyes (1964, 1980), Hexaphonia, szextett (1977), Struktúrák, klarinétra, gordonkára és zongorára (1977), Sonata brevis, klarinétra, két klaviatúrára, ötösökre (1979), 4 miniatűr klarinétra és zongorára (1979), 7 mikroludium klarinétra, zongo­rára, ütősökre és gordonkára (1979). Irod.: M. Popovici: Repertoriul general al creaţiei muzicale româneşti, II. Bucureşti, 1981. TERÉNYI EDE Mozgásművészet a színházban Mi marad meg bennünk egy valamikor felejthetetlen élményt adó szín­házi előadásból? Egy színészarc, egy gesztus, egy indulat, egy tánc vagy tömegjelenet, talán egy díszlet vagy kellék, esetleg egy zenei kíséret néhány üteme. A színpadi varázslatot az évek tovatűnésével vizuális élményként őrizzük, alig emlékezve az élő színház egyik alapelemére, a jó vagy gyengébb írói szövegre. Jó színház bravúros színpadtechnika, díszlet, fény és hanghatások nélkül is létezett, és ma is elképzelhető... Színész nélkül aligha! Az ő mű­vészi munkájának, szakmai felkészültségének döntő fokmérője, mozgásmű­vészeti felkészültsége. Az író szerszáma a toll és a papír, a festőé az ecset, a festék és a vászon, a zenészeké a hangszer. A színész legfőbb munkaeszkö­ze saját teste. Ennek „kimunkálására“, a mozgás művészet technikájának ala­pos elsajátítására és rendszeres gyakorlására már az ókori színház is nagy gondot fordított. A hazai magyar színjátszás történetében a kifejező mozgás, a gesztus és a tánc, ha nem is mai értelemben vett művészi értékkel és funkcióval, de mindig jelen volt. Az állandó társulattal rendelkező hazai magyar prózai színházak indu­lásakor nem véletlen, hogy Kolozsvár után Marosvásárhelyen, majd később Nagyváradon a zenés-táncos előadások (operettek) központi helyet foglaltak el. Az operettekhez pedig zenekarra és énekes-táncos színészekre volt szükség. A hazai magyar színház mai 50 éven felüli nézői közül sokan emlegetik nosztalgiával, hogy első felejthetetlen színházi élményeiket olyan előadások­ból kapták, amelyekben Szabó Ernő, Kovács György, Andrási Márton, Hor­váth Béla, Lohinszky Lóránd, Kőszegi Margit, Gábor József, Borovszky Osz­kár és sokan mások kitűnően énekeltek és táncoltak. Azt, hogy mai mozgás­művészeti igényeinkkel milyenek lehettek ezek az előadások, aligha tudjuk megállapítani. Hiszen a színházi előadás estéről estére megelevenedő, tova­tűnő varázs. A korabeli fényképfelvételek tanúsága szerint ezekben az inkább lelkes szívvel, mint szakmai szigorral előadott, elsősorban a széles ívű, könnyed szórakoztatást biztosító előadásokban az egyéni és csoportos színészi munka a mozgásművészet területén is csak a hagyományos értelemben vett naturalista gesztusok, megállások, pózok és a színpadi koreográfia akkori szintjén lehetett. Az ötvenes évek kiemelkedő hazai magyar színházi élményei elengedhetetlenül a marosvásárhelyi Székely Színházat és művészeit helyezték 5­ 5 — Igaz Szó153

Next