Igaz Szó, 1983. július-december (31. évfolyam, 7-12. szám)
1983-08-01 / 8. szám
nagyváradi Zenei Líceumban, majd karmesteri állást vállal a sepsiszentgyörgyi színháznál. 1970-től 1974-ig a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Ház Bartók Béla Klubjának irányítója. 1974—82 között a Rapsodia Română folklóregyüttes karmestere. Művek: Építünk, tematikus tánc (1979); Tavasz, balett (1981); 2 szimfónia (1967, 1981); Konstellációk, zenekarra (1980); Columna unui popor viteaz (Egy hős nép oszlopa), kantáta baritonszólóra, beszélőre, vegyeskarra és zenekarra (A. Cârstea szövege, 1981); kamarazeneművek: 2 vonósnégyes (1964, 1980), Hexaphonia, szextett (1977), Struktúrák, klarinétra, gordonkára és zongorára (1977), Sonata brevis, klarinétra, két klaviatúrára, ötösökre (1979), 4 miniatűr klarinétra és zongorára (1979), 7 mikroludium klarinétra, zongorára, ütősökre és gordonkára (1979). Irod.: M. Popovici: Repertoriul general al creaţiei muzicale româneşti, II. Bucureşti, 1981. TERÉNYI EDE Mozgásművészet a színházban Mi marad meg bennünk egy valamikor felejthetetlen élményt adó színházi előadásból? Egy színészarc, egy gesztus, egy indulat, egy tánc vagy tömegjelenet, talán egy díszlet vagy kellék, esetleg egy zenei kíséret néhány üteme. A színpadi varázslatot az évek tovatűnésével vizuális élményként őrizzük, alig emlékezve az élő színház egyik alapelemére, a jó vagy gyengébb írói szövegre. Jó színház bravúros színpadtechnika, díszlet, fény és hanghatások nélkül is létezett, és ma is elképzelhető... Színész nélkül aligha! Az ő művészi munkájának, szakmai felkészültségének döntő fokmérője, mozgásművészeti felkészültsége. Az író szerszáma a toll és a papír, a festőé az ecset, a festék és a vászon, a zenészeké a hangszer. A színész legfőbb munkaeszköze saját teste. Ennek „kimunkálására“, a mozgás művészet technikájának alapos elsajátítására és rendszeres gyakorlására már az ókori színház is nagy gondot fordított. A hazai magyar színjátszás történetében a kifejező mozgás, a gesztus és a tánc, ha nem is mai értelemben vett művészi értékkel és funkcióval, de mindig jelen volt. Az állandó társulattal rendelkező hazai magyar prózai színházak indulásakor nem véletlen, hogy Kolozsvár után Marosvásárhelyen, majd később Nagyváradon a zenés-táncos előadások (operettek) központi helyet foglaltak el. Az operettekhez pedig zenekarra és énekes-táncos színészekre volt szükség. A hazai magyar színház mai 50 éven felüli nézői közül sokan emlegetik nosztalgiával, hogy első felejthetetlen színházi élményeiket olyan előadásokból kapták, amelyekben Szabó Ernő, Kovács György, Andrási Márton, Horváth Béla, Lohinszky Lóránd, Kőszegi Margit, Gábor József, Borovszky Oszkár és sokan mások kitűnően énekeltek és táncoltak. Azt, hogy mai mozgásművészeti igényeinkkel milyenek lehettek ezek az előadások, aligha tudjuk megállapítani. Hiszen a színházi előadás estéről estére megelevenedő, tovatűnő varázs. A korabeli fényképfelvételek tanúsága szerint ezekben az inkább lelkes szívvel, mint szakmai szigorral előadott, elsősorban a széles ívű, könnyed szórakoztatást biztosító előadásokban az egyéni és csoportos színészi munka a mozgásművészet területén is csak a hagyományos értelemben vett naturalista gesztusok, megállások, pózok és a színpadi koreográfia akkori szintjén lehetett. Az ötvenes évek kiemelkedő hazai magyar színházi élményei elengedhetetlenül a marosvásárhelyi Székely Színházat és művészeit helyezték 5 5 — Igaz Szó153