Igaz Szó, 1984. július-december (32. évfolyam, 7-12. szám)
1984-07-01 / 7. szám
BÖLÖNI DOMOKOS Leshegyi balladácska !. Mekkora szenzáció volt, amikor végre Leshegyen is kígyótt a villany. A parányi teremben, amely kultúrházként szerepelt a leltárban, de évente csak öt-hat alkalommal gyűltek össze benne az emberek, úgymint pásztorfogadáskor, szilveszterkor, a cserépfalvi műkedvelők színdarab-előadásán, a cserépfalvi tudományos ismeretterjesztő brigád (az orvos, a mérnök, a tanácstitkár, a kultúrigazgató,) kiszállásakor, a polgármesterrel való találkozáskor, gyapjúbegyűjtéskor, esetleg lakodalomkor vagy választások alkalmával — ebben a Tóthék házához ragasztott szobában valóságos bankettet rendeztek, és percekig zúgott a taps, hangzott az ,,Éljen! Éljen!“, amikor a polgármester ünnepélyesen felkattintotta a villanyt. Tóthék már jó előre megvásárolták a tévét is, épp csak be kellett kapcsolni, magyar nyelvű adás volt, az öregebbek elérzékenyedtek, a vénasszonyok szipogtak, istenem, istenem, motyogták, hogy is tud abba a kicsi izébe beleszorulni annyi ember, tiszta szemfényvesztés, és ráadásul még érthető is minden szó, mintha csak itt volnának a szobában, s né, még táncolnak is, egyem meg a szívüket! milyen drágák. Érthető módon nagy becsülete lett a villanyszerelőknek Leshegyen: sem a doktor, sem a néptanácsi hivatalosak nem vetekedhettek velük, szállás, koszt, pálinka, bor, pénz, valóságos kis eldugott Eldorádó, jól el is húzták a munkálatokat a fiúk, hogy minél tovább élvezhessék ezt a nem mindennapi vendégszeretetet. Vissza is éltek vele, de a leshegyiek nem bánták. Csak már legyen bent minél hamarabb a villany, ne kelljen vakoskodni, szólaljon meg a rádió, hűtsön a hűtőgép, mosson a mosógép, fény, fény, fény legyen. Kadácsi Benedek naponta végigsimogatta pillantásával a villanydrótokat. Kissé félve és nagyon óvatosan, mert már hallott arról, hogy esetleg rövidzárlat keletkezhet. Az ő meleg pillantása összeérinti a két huzalt, s akkor... A falukapu mellett volt a nagymagas betonoszlop, Hamari Mária nanyó mindig keresztet vetett, valahányszor elhaladt alatta. Csakhamar el is terjedt a szólás Leshegyen. Keresztet vet, mint Hamari Mária villanyfánál. 2. A két idegen a leshegyi eltérőnél szól a sofőrnek, lenne szíves megállni Arcukról messze letí: hivatalos emberek, a sofőr készségesen fékez, azok meg sem köszönik, pedig itt nincs is hivatalos megálló, igaz, a leshegyiek is mindig megkérik, állna már meg, de azok meg is köszönik. Ennyi a differencia, gondolja a sofőr, és gázt ad. Az idegenek néhány pillanatig tétováznak, aztán felfedezik az ösvényt, és elindulnak. Bal felől fehéres a talaj, sós vizű patak ere szivárogtatja végig rajta szegényes nedvét, amely a sok kicsi sokra megy elve szerint alább kútba gyűl: régente innen hordták disznóvágáskor, de bizony még főzéshez is a vizet a tanyasiak. Amikor a só még a császáré volt. Jobboldalt a másik patak, ennek a vize már vidámabb, derűsen csörgedez, bizakodan, hogy egyszer még tengerbe juthat, ha fel nem szippantják a szelek. Az idegenek elismerően bólogatnak.