Igaz Szó, 1985. július-december (33. évfolyam, 7-12. szám)
1985-08-01 / 8. szám
fedezhető fel. Hinnünk kell hát, hogy a Valószínű történetek szerzője metaforikus előrejelzésnek szánta a Tükörvakság című első novellát. És máris el kell gondolkoznunk azon, miként lehetséges, hogy egy korszak (az irodalomban nem egyértelműen megrovó értelemben kimutatott) divatja látványos módon átüt az egyéni jegyeken? De hát, többnyire a legtehetségesebbek irányítják a divatot. Motívumokat, témákat, szereplőtípusokat tesznek maradandóvá és utánozhatóvá az időszaki sajtóban, és ennek nyomán hamarosan már az a bizonyos megfoghatatlan „korszellem“ lengi be az irodalmi köztudatot. Sőt, kialakul egyfajta kanonizált írásmódés, amelybe eléggé nyilvánvalóan besorolható a Tükörvakság meg Mátyás B. Ferenc egész sor rákövetkező írása. A tükör motívum elemzésétől most lelkiismeretfurdalás nélkül eltekintek, csupán a leképezés menete foglalkoztat. Adott egy téma, amely kellőképpen „benne van a kor levegőjében“, kellőképpen irodalmi és intellektuális, tehát divatos és vonzó, következésképpen jó ötletnek nevezhető. Ezt kell megforgatni. És itt lép közbe a tapasztalt író. Elegáns, cizellált nyelvezettel pörgeti az ötletet: játékosan meg-megvillantja, árián eltünteti, dugdossa, körülfonja személyiségjegyeivel, majd végül, záró akkordként generálfényben és teljes életnagyságban a közönség elé helyezi. Az elbeszélések mindig „valószínű“, azaz keményen realista alaphelyzetből lendülnek ki — leggyakrabban egy áthajtási szakaszba, ahol a legnagyobb szükség van az írói rutinra. Tudniillik a korszerű téma és a belőle adódó csattanó eléggé könnyen felkínálja magát; a közbeeső történés az igazi alkotói megpróbáltatás. Mátyás B. Ferenc a múlt századvég pszichologizáló kisprózájára emlékeztető alapossággal mélyül el az ember változó állapotainak boncolgatásában. Ismételten ugyanaz az elemző modalitás — más-más hatással és eredménnyel. Az öntörvényű természetességgel sodródó kisepika ábrázol, a tétovázó, az elbizonytalanodó viszont leír, magyaráz. Az ábrázoló vagy leíró-magyarázó jelleget a stílusteremtő szövegkörnyezet egészének összhatása dönti el. A Fábián Bese megtalált boldogsága alaphelyzete Csehovtól és Justh Zsigmondtól Móriczon át napjainkig — folyamatosan időszerű: az élet peremén félénken, de (épp ezért) gondtalanul meghúzódó kisember alkalmi lelki válsága. („Ha kiesnék, attól még tovább működne a gépezet.“) Bevezetése feszes, a lényegre céloz, s ezáltal mutatásán ívelő-aláhanyatló körmondatainak egy-egy, a líra tömörítő erejével sugárzó megállapítása nemcsak nyelvileg szép, de pontos, is: éppen annyit mond, amennyi szükséges. „Papírhulladékkal teli, rövid póznára szerelt, bukósisakra emlékeztető szemetesbödön mellett állt, a sétálgatók folyamának holtpontján — félrehúzódva, mint a kivetett hordalék —, a járdaszélen.“ Vagy: „. . .ki tudná mutatni valaki az érzelmek honfoglalásának pillanatát ?“ (Az én kiemeléseim — Sz. L.) Ez utóbbi költői csillanás már egy burjánzó körmondatba van ékelve, és átvezet a hosszadalmas magyarázó-leíró részbe. A köznapi történet önerejéből nem képes kiemelkedni az irodalmi köznapiságból, ezért a szerző a nyelv képszerűségét duzzasztja fel — ,éppen a stílus meg az általa képviselt mondandó rovására. Íme, egy zárójeles betét, mely megsínyli a nyelv elmaradt gyomtalanítását: „...átnyújtotta Fábián Besének (egy hete már az akadémia mellett működő, numizmatikai szakosztály cselédkönyves tagjának).“ Nem ezt akarta mondani a szerző. . . Pedig Mátyás B. Ferenc elsősorban nem korunk sajátos és helyi kérdéseinek feltérképezésével, hanem elbeszéléseinek felszíni struktúrájával törekszik korszerűnek lenni. A pszichologizálás fokozatosan, finom árnyalatokkal vezet a titokzatosságba. Leginkább kimutatható ez talán két (a kötetben furcsamód egymástól távol helyezett) pandant-novellájában. Az Örökség realista jelenképből vált át egy valamikori háborús történet valószerűen hiteles abnormitásába. A békés mában, egy evilági nemzedék számára válik a múlt kiélezett