Ikarus, 1978 (26. évfolyam, 1-26. szám)
1978-12-15 / 25. szám
— Milyen kényelmes, meleg ez a kis lakás, össze sem lehet hasonlítani a majorbeli házikóval. Miért csak most, 78 éves korában jutott eszébe Bandi bácsinak, hogy lakást kérjen? Ezzel a munkásmozgalmi múlttal biztosan hozzásegítették volna korábban is. — Kedvesem, amíg az ember dolgozik, nem nagyon ér rá önmagával foglalkozni. Most már „kifelé" megyek. Csak itthon vagyok, a lábam miatt nem tudok még a belvárosba sem bemenni. Évek óta azt gondolom, hogy még egy októbert már nem érek meg. Munka közben sokszor találkoztunk, részleteket is ismertem Gyüre András Székesfehérváron élő veterán életéből, de valahogyan soha nem jutott időm, hogy feljegyezzem, amiket elmondott. 1927 óta, tehát 51 éve párttag. Szülei uradalmi cselédek voltak. Kevermesen élt, addig öt elemit végzett, ő is cseléd lett. Lenin nevét már hallottam a pusztán az oroszoktól. A román határra érve támadásra készültünk, de saját parancsnokunk elárult minket. Éjszaka átment a románokhoz, s azok bekerítettek bennünket. Parancsot kaptunk a visszavonulásra, de már nem lehetett, a gyűrű bezárult. Egy Fehér nevű bátor szakaszparancsnok vezetett bennünket, áttörtük a román arcvonalat Kecsidnél, majd hajtánnyal mentünk Békéscsabára. Tiszaföldvárra majd Nagykörösre mentünk, itt alakult meg a VI. hadosztály,amelynek vezetője Münnich Ferenc volt (vagy ahogyan a spanyolok ismerték Flatter Ottó). Itt ért utol a hazugságom — mármint, hogy képzett katonának vallottam magam. Mindenre kiképeztek már csak arra nem volt időm, hogy fogadásra hogyan kell felvonulni. Nahát én olyan rendetlenül csináltam, hogy Münnich Ferenc odalépett hozzám, megigazította kezemben a fegyvert, majd a sapkámat és megkérdezte: — ezt nem tanították meg veled? — Bevallottam az igazat, megveregette a vállam, azt mondta nem baj, vöröskatonának lenni így is dicsőség. Szurizli k U atitricis Egy nap hallottam a konyhán, hogy ki kellene menni a frontra valakinek, egy üzenetet vinni. Bár csak én vihetném — gondoltam. Rám bízták! Sötét éjjel indulhívtunk össze, be kellett jelenteni, s két csendőrt az ajtóba állítottak. Ilyenkor mindig felolvastunk haladó szellemű írásokból. A Népszava újságot becsempésztük még a gazdakörökbe is. Komoly pártélet kezdett kialakulni. A főispán úr nagyon nyugtalan volt ezért, s jelentést kért a főszolgabírótól. A bizalmas jelentés így kezdődött: ,,A battonyai Járás Főszolgabírójától" 21/1932. „Bizalmas" Kizárólag saját kézhez! Tárgy: Szoc. Dem. Párt működéséről jelentés Méltóságos Főispán Úrnak! Makó Szóbeli rendeltetésre jelentem, hogy Kevermes községben a Szociál Demokratikus Pártnak 426 tagja van, amelynek vezetősége a következő: Gyüre András szíjjártó, Daracsi utca, Gál Pál napszámos, Nagyatádi utca..." stb. — A nyomor egyre elviselhetetlenebb lett. 1932-ben, de különösen 1933-ban hatalmas tüntetés zajlott le május 1-én. Nagy hanggal én is részt vettem és letartóztattak. Előbb a szolgabíróhoz vittek, majd katonák lőttek értem Egy nagy terembe lökdöstek, ahol tisztek, altisztek, csendőrök voltak, jól beszeszelve Egy Kopándi József nevű egyén (1956-ban a Szabad Európa Rádiójánál dolgozott) elkezdte rángatni a gallérom, s ordította Én nagyobb szocialista vagyok, mint te, mégis férek a bőrömbe.— Nem hiszem, ennyit érkeztem mondani, amikor hatalmas tömeg tódult be és így is történt. Az első bekiabálásom után már fogták is az ingem, bevittek a dutyiba, jól megvertek. De a célunkat elértük, a gyűlés szétoszlott dolga végezetlenül. A börtönben odajött hozzám egy férfi — ma sem tudom ki — kezet szorított velem és megköszönte bátorságomat. Büntetőszázad következett, egy évig a katakombákban, Győrben voltam. 1944 novemberben megszöktem. Bujkáltam két társammal, a hajógyári munkások segítettek. Egy éjszakai razziánál két társamat elhurcolták, engem nem találtak meg, mert az udvaron egy hambárba bújtam. De a családnál tovább nem maradhattam. Gyalog elindultam az öcsémhez. (Mindig ez volt a „ments vár" ha szorult körülöttem a hurok.) A csendőrök útközben elfogtak, egy laktanyába vittek, ahol már legalább ötszázan voltak. Elvették az igazolványomat. Agitáltak bennünket menjünk önként a frontra. Egy őrmester rámkacsintott, nem vagyok egyedül. Erre én mondtam: nézzék meg a lábam, én ilyen trombózissal, fekete lábbal nem lehetek katonaszökevény. Zsávolyban voltam, fáztam, ezért kimaradást kaptam az öcsémhez, hogy átöltözködjem. Hajnalban Komáromba mentem, jó meleg ruhát vettem fel. Következő hajnalban Győrbe indultam, szintén gyalog. A lábam egyre feketedett és fájt. Kierőszakoltam, hogy szereljenek le. Nem tudták, hogy kommunista vagyok. Volt ott viszont valaki, aki tudta, vagy sejtette: E. Fehér Pál elvtárs, aki segített nekem ebben. Legjobb tudomásom szerint ma a Népszabadság kulturális rovatának vezetője. — Az őszirózsás forradalom idején tanyán voltam béres. Nem töltöttem be a 18. évemet, így csak fél bérért. Soha nem alhattam ki magam, minden hajnalban kettőkor kelni kellett. Az uradalom dohánykertészettel foglalkozott, a környékünkön orosz hadifoglyok is dolgoztak. Tőlük hallottam először Leninről, meg a jobb világ gondolatáról. Kártyázni szoktunk, egy kicsit meg is tanultam a nyelvüket. Különösen egy magas, szőke munkás, Grigorij volt rám nagy hatással. Egyszer érdeklődött a családom felől, én egy kicsit füllentettem, szépítettem a körülményeinket, mert szégyelltem, ő nagyon rámpirított: — Ti nem azért vagytok szegények, mert nem dolgoztok! — és elmagyarázta nekünk, hogyan húzza le rólunk az uraság a hasznot. Később vitatkoztunk is, egyre hevesebben. Olvasni nagyon szerettem, ami iskolám volt, azt kitűnően végeztem. Az iskolai könyvtárból Klivigyi Zoltán mindig a kezembe adott egy könyvet. Egyszer az Egri csillagokat adta oda, aztán otthon fennhangon olvastam a családnak. Anyám megszólalt: „Igaz-e ez vagy sem, ki tudja? Vagy nem is tudsz olvasni, csak ezt mind kitalálod! Ha tudsz, taníts meg engem is." Ráálltam. Szegény olyan nagyon akarta, hogy egy hónap múlva lassan olvasni tudott, írni sohasem tanult meg. Apám restellte, hogy anyám kitett rajta, hát ő is megtanulta az olvasást. No, egy reggelre a kastélyban dolgozó lányok zárva találták az ajtókat. Az uraság elment, meg a gazdatiszt is. Nem tudtuk mi történt. A tanyára újság nem járt, tájékozatlanok voltunk. Hogy az oroszok honnét tudták meg mi történik nálunk — nem tudom, de reggelre ők is elmentek. Később tudtam meg, hogy ez volt az őszirózsás forradalom előestéje. Néhány nap múlva megjelent a pusztán egy dr. Görög László nevű ügyvéd. — Emberek! — mondta, — a háborúnak vége, elvesztettük. Maguk csak dolgozzanak, munkálkodjanak, mert a kenyérre jövőre is szükség lesz. Válasszanak egy bizalmit maguk közül, meg egy fiatalabbat, aki lóháton instrukcióért megy a faluba, így került a választás rám és az apámra. Az istállóban aludtunk felválltva, hogy vigyázzunk a ránk bízott vagyonra. Egy éjjel arra ébredtem, hogy lőnek a tanyán. Fényt láttam, oda mentem a bokrok közé. Látom ám, hogy katonák lődöznek a levegőbe. Aztán tivornyázni kezdtek. Előkerült a sonka, kolbász, palackozott borok. Voltak vagy negyvenen. Mikor odamentünk apámmal, azt mondták, hogy a frontról jönnek és nincs mit enni a családnak, gabona meg élelem kell nekik. Különben is forradalom van és az uraságnak itt már semmi keresnivalója nincs. Aztán mesélni kezdtek a háború borzalmairól. Gondolkodóba ejtett, amiket meséltek, hiszen mi itt kint az isten háta mögötti tanyán mit sem tudtunk a világ dolgairól. 1919 márciusában aztán hozzánk került egy-egy újság. Abból tudtam meg, hogy Békéscsabán vöröshadsereget szerveztek. Begyalogoltam. Csenevész fiatal voltam, nem vettek fel. Elkeseredve álldogáltam, amikor valaki azt mondta: - Állj be újra a sorba, mond hogy húszéves vagy és képzett katona. — Így is történt, már senki nem emlékezett rám, hogy az előbb is ott álltam. Nagyon büszke voltam, hogy bevettek. Éjszaka fegyverforgatásra képeztek bennünket. Nem sok idő volt, megindult a román intervenció és bennünket a román határra irányítottak. — Tudtak-e már Bandi bácsiék akkor a kommunista párt létezéséről? — Még csak hallottunk róla, de azt sem tudtuk mi a különbség a két párt között. AZ AGY FÖLÖTT EGY BEKERETEZETT LEVÉL ÉN CSAK KESERŰEN ISZOM, CUKROS VAGYOK ram, hideg volt, esett az eső. De az első önálló megbízatás nagyon fűtött. Mikor a frontvonalhoz értem, éppen nagy csetepaté tört ki. Megkezdődött a harc, így nem találtam azt a tisztet, akinek a levél szólt. Már mozgásban volt az arcvonal, s a szervezetlenség miatt senki nem tudta, ki hol található, így hát ottmaradtam ennél az alakulatnál, mert visszamenni is veszélyes volt. Kassáig értem el ezzel az alakulattal, aztán vissza kellett vonulni a demarkációs vonalig. Stromfeld lemondott. Becsapottnak éreztük magunkat, elárultak minket. Vissza akartak bennünket vinni Zagyvarékasra, de én útközben megszöktem, majd hazafelé igyekeztem. Mire hazaértem, már az uraság is visszatért. Persze a tanyán mindenki tudta, hogy harcoltam a vöröshadseregben. Az uraság nem jó szemmel nézett. Mindig faggattak, gyakran látogattak a csendőrök. A magamfajtának persze elmondtam a tapasztalataimat. Később már nemcsak kérdeztek, ütöttek is a csendőrök. Mikor láttam, hogy mindennek vége, nincs maradásom, egy suszterlegény barátommal emigrációba mentünk Bécsbe. Ott találkoztam Marosán Györgygyel is. Egy év után hazajöttünk, mert nem kaptunk munkát. 1920 végén szíjjártó tanonc lettem. 1921-ben besoroztak katonának, két évig voltam tüzér Kecskeméten. Leszerelésem után visszakerültem Kevermesre, szíjártóként dolgoztam. Megnősültem, feleségem szabó volt. (Kicsit elfáradt a beszédben, nehezen leveszi feltámasztott, beteg lábát) — Főzök kedves egy kávét, az majd felfrissít, de én csak úgy keserűn iszom, mert cukros is vagyok. Míg kimegy a konyhába, körülnézek. Rengeteg könyv, régi is, új is. Az ágy bontva, friss virágmintás ágynemű. Az ágy felett — mint más idős ember szobájában a feszület — nála egy bekeretezett levél: „A párt régi harcosának a nép szolgálatában kifejtett munkájáért a felszabadulás 20. évfordulóján. MSZMP Központi Bizottság Kádár János" Kortyolgatjuk a kávét és folytatja harcos, kemény élettörténetét. G ytt y.tin'h'jc QyiXlt — Egyre több könyvet olvastunk közösen. A Kommunista Kiálltványt, marxista könyveket. Valaki mindig küldött nekem anyagot. A moszkvai rádió magyar adásait is fogtuk. Házról házra jártunk és agitáltunk. Megérett a helyzet, hogy a környékbeliekkel pártot alakítsunk. A kommunista pártot nem engedték, így 480 taggal szocdem pártot alakítottunk, de tudtuk, hogy kommunisták vagyunk. Tizenhárom tagú vezetőséget választottunk, az én lakásomon volt a gyülekező. Amikor gyűlést kiabáltak nekem: — Gyere velünk Gyüre elvtársi — Kopándi ordított, hogy hogyan engedhették be a tömeget. Egyik katona jelenti — „Úgy hogy az épületet körülvevő katonák nem voltak hajlandók a tömegre lőni." A tömeggel együtt ismét az utcára kerültem. Nagy volt a felfordulás, a szétvert tüntető tömeg szanaszét volt. Hallottam, hogy a kocsmában a rezesbanda az Internacionálét játszotta. Bementem, kértem őket, hagyják abba, nincs értelme. fekete v egyeiesetten työkevígy Szürke, keserves hétköznapok következtek. Néhány évig meg kellett húzni magunkat, csak titokban találkozhattunk az elvtársakkal. Eljött egy képviselőválasztás ideje. Báró Urbándi kijött korteskedni, hogy válasszuk meg. Szervezkedni kezdtünk. Az volt az állásfoglalás, hogy a párt tíz-tizenkét bátrabb tagjával megzavarjuk a választási beszédet. Én kezdem, bekiabálok a tömegből: — Le a báróval, nem kell, nekünk, olyan kell, aki a munkásokat képviseli a parlamentben! — Ha engem letartóztatnak — folytatja a többi! Az öcsémhez mentem, aki már össze volt pakolva, útra készen. A konyhában németek voltak elszállásolva, akiket Sztálingrádból zavartak idáig. Volt közöttük egy nagyon rendes, nem náci érzelmű fiatal katona. Mondtuk neki, szökjön meg, mire várnak, a játszmát elvesztették. Sofőr volt, mondtuk vezesse bele a kocsiját a vízbe és ússzon át a túlsó partra. Meg is tette, de soha nem tudtuk meg, hogy sikerült-e neki. Nyúlra mentünk ezután, egy öreg házaspár adott szállást. Hegyoldalban volt, jól beláttuk a terepet és elbújhattunk. Jó ideig itt voltam, etettem az állatokat, főztem. Egy nap 11 óra körül elcsigázott németek jöttek, menekültek az oroszok elől. Egész nap a hegyoldalról lestem, vártam mikor látom meg őket. Hallottam a hírt: este 8 órára elfoglalták Győrt. Ekkor útrakeltem, meg sem álltam Budapestig. A Nyugati pályaudvarra mentem, hogy valamivel Aradra utazzam. Orosz katonákat szállítottak az induló vonatok. Beszéltem velük, mondtam ki vagyok, de nem akarták, hogy velük menjek. Bizalmatlanok voltak. ✓ f\ %ie. ^ ? ******************************** Az évfordulóra emlékezve... Székesfehérvári gyárunk pártbizottsága közösen a KISZ-bizottsággal tartotta ünnepi taggyűlését november 22-én. Az ünnepségre meghívtak veteránokat, régi nyugdíjas párttagokat, valamint fiatal kommunistákat. Az irodalmi műsor után Khaut András, gyárunk párttitkára megemlékezett a küzdelmes, harcos, de eredményes hat évtizedről. Fölvillantotta a történelem sorsdöntő napjait, a KMP megalakulásának körülményeit. Beszélt napjaink feladatairól, a kommunisták mai szerepéről, kötelességéről. Tóth József, a KISZ-bizottság titkára az ifjú kommunisták nevében köszöntötte a három nemzedék jelenlevő tagjait. Végül a veteránok mondtak el epizódokat a régmúlt időkből, melyeket átéltek. Az ünnepi pártbizottsági ülés volt a megnyitója annak a sorozatnak, mely az utána következő napokban zajlott le gyárunkban. Pártalapszerveink egy-egy KISZ-alapszervezettel közösen emlékeztek a Tanácsköztársaságra és a KMP megalakulásának 60. évfordulójára. Ugyancsak november 22-én nyílt meg a Gárdonyi Géza Művelődési Házban a „60 éve történt" kiállítás, melyet gyárunk dekorációs propaganda osztálya készített. Fotó: Nádly Amikor kifelé húzott a vonat, a két peronon álló katona közé ugrottam és be a vagonba. Kibontottam a hátizsákom, amibe sonka, kolbász volt. Egyenek! — mondtam. De ők összecsomagolták és bedobták a sarokba. Kibontották a sajátjukat és abból kínáltak. Elaludtam. Lőkösházán megrugdosták a talpam, szálljak le. Elköszöntem tőlük és Lőkösházán maradtam. Itt ért engem az ország felszabadulása is. 1945-ben itt alakítottunk ismét kommunista pártot. Kaptam rendszeresen a pártlapokat és kiadványokat. Szorgalmasan tanultam. 1946-ban Budapestre kerültem, országos termeltetői felügyelő lettem. 1948-ban a fővárosba hívták meg a kommunista vezetőket. Akkor találkoztam újra Rajk Lászlóval (először az emigrációban). Összeölelkeztünk, csókoltuk egymást. Még meg sem kezdődött az értekezlet, amikor kérdezgetni kezdtek engem, mi a véleményem Rajk Lászlóról. Én csak jókat tudtam mondani, de nagyon mérges lettem az ilyenfajta kérdésektől. Egy incidens megzavarta ezt az értekezletet, így szinte csak sejtettük miért hívtak össze bennünket. Másnap kicserélték a sofőrömet — mint később kiderült egy nyomozóra — aki folyton provokálta a véleményemet. Én meg a magam nyers igazságérzetével — mondtam is. Egy éjjel 11 órakor zörögtek pesti lakásom ablakán. Elvittek, hat hónapig a Csillag börtönben vizsgálati fogságban voltam. Hamis vádak alapján kétévi fegyházra ítéltek. Közben kivégezték Rajk Lászlót. Mikor kiszabadultam, Rákospalotán helyezkedtem el munkásként. Az elvtársaim egy idő után értem jöttek és az Aprómag Termeltető Vállalathoz helyeztek el. Fellebbeztem a hamis vádak miatt, de az még 1956-ig sem rendeződött el. Az ellenforradalom idején a seregélyesi Állami Gazdaságban dolgoztam. Harcoltunk az ellenforradalmi csoportosulással szemben, napokig nem aludtunk, szedtük össze a fegyvereket, különböző helyekről és emberektől. Hihetetlen, hogy mennyi ember tudja megmutatni ilyenkor az igazi arcát, hogy tulajdonképpen mi rejtőzik az arc mögött. Egy reggel belépek az Állami Gazdaság irodájába, s valaki mondja a telefonba: (nevet nem akarok említeni) „Jó reggelt nagyságos úr!" Elborította a fejemet a vér, elkaptam a telefont: „Az anyátok egyforma úristenit! amíg itt egy szál kommunista lélegezni fog, belőletek nem lesz többé nagyságos úr!" Újra helyreállt a rend. Seregélyes párttitkára lettem, később a baromfitelep vezetője. Ismét a megszokott világban, a tanyán. Erre a lakásra emlékszik maga kedves, amely ha nem is ilyen kényelmes volt, mint ez, azért mindig jó szívvel gondolok vissza rá. Innét mentem nyugdíjba, de a mozgalomban, a pártért továbbra is dolgoztam, amíg látja, teljesen ágyhoz nem kötött ez a fiatalon szerzett betegségem. Elmondta: Gyüre András Lejegyezte: Kovács Edit