Ikarus, 1981 (29. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-11 / 12. szám

Előző lapszámunkban megkezdett sorozatunk folytatásaként most Schindele Árpádot, a budapesti busz I gyáregység vezetőjét kerestük föl. A gyáregység nem kevés gondja közül azokról faggattuk, amelyekről leginkább beszélne, beszélnie kellene a busz I dolgozóival. — Mi a legnagyobb gond jelenleg a gyár­egységben? — A nagymértékű létszámcsökkenés, amire feltétlenül oda kell figyelni. Az év első öt hónapjában 483-ról 460 főre csök­kent fizikai létszámunk. Ez mintegy havi egyszázalékos csökkenés. A jövő tervezése­kor ezt minden illetékesnek figyelembe kell vennie. — A gondokról hogyan tájékoztatják a dolgozókat? — A tájékoztatás kölcsönös. Oda-vissza alapon megy az információ. Nemcsak az átfogó képet látom, hanem azt is, ami a közvetlenül a vonalon dolgozókban csapódik le. Sok esetben a mi hibánkon kívül kerülünk nehéz helyzetbe. Azért állí­tottak ide, hogy munkatársaimmal bizto­sítsuk a normális munkafeltételeket. — Négy évvel ezelőtt egy cikkben próbál­tam körbejárni a busz I. munkahelyeit. A magas zajszint, a levegő szennyezettsége, a gyakori kötőhártyagyulladások okai adták a témát. Változott-e valami? — 1978 óta nem volt ilyen jellegű beru­házás. Gyáregységi szinten csak keveset lehet előrelépni. Különösen most, amikor már nincs itt az az üzemmérnöki gárda, akik a helyszínen segíthettek. Hol vannak ők? Csökkenteni kellett a létszámunkat. Ma sokkal hosszabb utat kell megtennie egy-egy munkakörülményeket javító fej­lesztésnek. Nem szorít másokat úgy a gond, nem nehezedik rájuk ennek a köz­vetlen súlya. A mai helyzet negatív hatása előbb-utóbb visszaüt. Ezért az illetékes szerveknek ezen a területen eredményes intézkedéseket kell tenniük. — Asztalán kiterített Ikarus újság, s benne megjelölte a sorozat indítócikkének néhány mondatát. — A selejtről szólókat. Nálunk gyakori a névre szóló selejt. Kisebb selejtnél a műve­zetőktől kérem ezt így. Ám miről beszél a negyedévi kimutatás? Kártérítés nincs. Budapesten nincs névre szóló selejt-kártérí­­tés. Vidéken van. Miért? Egyeset. Kiírtuk a selejtet. Elindult a papír, meo, technológia, utókalkuláció, stb. Ám az ügyirat nem jutott vissza a gyáregységbe. Személyesen jártam utána. Végülis megta­láltam: egy, nem a gyáregységhez tartozó szerv szülési szabadságon lévő alkalmazott­jának a fiókjában! Megesett, hogy rá­írattam a selejtet egyik művezetőmre. És nem történt semmi. Pedig nem is az összeg, hanem a kártérítés nevelő oldala lenne a fontos. Osztom a véleményemet az előző cikkben megjelenttel, miszerint a selejtkár kis hányadát okozzák a gyáregységi dolgo­zók. Erre egy példa. Egy alkalommal egyik szakmunkásra névre szóló selejtkárt írt a művezetője, egészen kis hiba miatt. Másnap a művezetőnek meg kellett kérnie a dolgozót, hogy maradjon túlórázni, több társával vágják szét a fenékvázakat, alakít­sák át. Ugyanis már a lemezes vonal végén voltak azok a kocsik, amelyek módosítását akkor rendelték el. Képzeljék el a dol­gozót, mit mondhatott. — Más kérdés: a 250-es és a 280-as gyár­tása. Azt mondják, ha ezt a két típust készítik egyszerre, akkor „tönkre megy a gyáregység"... Legalábbis bérgondjaink vannak ilyen­kor. Ezekhez a munkaigényes kocsikhoz jóval szorosabb a norma. Ez a kérdés nem merült föl ilyen élesen addig, míg a vonalon a 250-es és a 260-as ment. 1980-ban 280-as és 250-es párhuzamos gyártása kezdődött. Ha e két típust gyárt­juk együtt, akkor fölborulnak a korábban kialakított gyártósorok, növekszik a zsú­foltság é­s ezzel együtt a balesetveszély, több anyagot kell szállítani. Ez mind rontja a gépi időkihasználást, és párosul a szigorúbb normával. A zsúfoltság enyhíté­sére égetően szükségünk lenne több helyre. De a gyáregység a mai napig nem kapta meg azt a területet, amit még a 200-as család beindításakor terveztek átadni. Jóváhagyott rajzok porosodnak, a hátfalgyártást a galvanizáló helyen végez­hetnénk. Ám ezek eddig csak tervek. — Szerkesztő bizottsági értekezleten ja­vasolták: kérdezzem meg Önt a 250-es kocsi fölszerszámozásáról. Igaz-e, hogy elöregedtek a szerszámok? — A szerszámozásra ez sajnos elmond­ható — elsősorban a 250-esekre. Különö­sen a sajtoló szerszámaival van baj, például hullámos sármentők készülnek. Hasonlóak a nehézségek a vázállításnál — lásd ugyan­csak a 250-es kocsit. Szinte barkácsoló módszereket kell alkalmazni. A felszerszá­­mozás egy kicsit el lett hanyagolva. Rang­sorolni kell, mit kell megújítani. S ez vállalati gond is. — Sokat hallani arról, hogy gyakran dokumentáció nélkül, szinte „saccra, baráti alapon" termelünk. Lehet-e így autóbuszt gyártani? — Baráti alapon, saccra nem lehet ter­melni. Szóban, telefonon nem fogadunk el módosításokat, nem is lehet a mai gyártási rendszer mellett. Ennek már sok vissza­­ütője volt. Nem adminisztráljuk túl a kér­dést. Módosítás, konstrukciós változtatást csak szerkesztőtől fogadunk el. Sürgős esetekben viszont megelégszünk azzal, ha piros ceruzával a birtokunkban lévő rajzon bejelölik a változást — aláírással. — Mi a baj a tetőgyártó sorral? — Az új gyártósor összeszerelése óta megjelent sorozatban a körszellőző, így például a görög 260-as gyártásakor minden egyes tetőt a régi, billenthető állványra kell tenni. A mozgatás többszörösére nö­vekszik. Ha ez párosul a 250-es és az USA-kocsik gyártásával, akkor a gyártósor végén napi huszonnégy órán keresztül kell dolgozni — mivel az utóbbi két típus kész­­regyártása is itt történik. — A COMAC­ Fehérváron működik. Pesten egy óra alatt elromlik. Miért? — A hasítással van baj. De ez leginkább tök probléma. — Igaz-e, hogy minden amerikai kocsi után egy üres üzem következik? — Az amerikai autóbuszt nem tudjuk szériaszerűen állítani. A sok átállás miatt jobban szórnak a vázméretek, s ez hátrá­nyos a minőségre. Más a 286-os technoló­giája, üzemideje. A megoldás: mindegyik gyáregységben föl kell készülni az amerikai szériára. Meg kell teremteni ennek technikai feltételeit. — A tájékoztatásról kezdtük a beszélge­tést. Mi a serkentőbb: a magyarázat, a megértés avagy az anyagi ösztönzés? — Véleményem szerint ma elsősorban az anyagiakkal lehet ösztönözni. A becsüle­tes, jó minőségi munkát főleg ha rossz munkakörülmények között végzik — meg kell fizetni. S ezt megmagyarázással nem lehet helyettesíteni. (dézsy) A KÍSÉRLETEK BIZTATÓAK: NEM MEGY KÁRBA Veszendőbe, kárba megy sok festék­hígító. Ám, ha tetszik, ha nem, a két komponenses szóróberendezést, a technológiai előírásoknak megfelelően, minden műszak után tisztítani kell. Fes­tékhígítóval kell tisztítani — így szól az előírás. A baj hogy az így fölhasznált hígító ezután már semmire sem használható. Még tisztításra sem. Sokat törte rajta a fejét a törzsgyár vegyészeti csoportja és a BUDA LAKK, miként, hogyan menthetnék meg a literenként 45 forintba kerülő oldó­szert. Kézenfekvőnek a desztillálás kínál­kozott, amelyet a BUDALAKK laborató­riumában végeztek. A törzsgyár laboratóriuma, minősítette a kísérletek végeredményét. Az eddigiek alapján jelentős megtakarításra lehet számítani. A tisztításhoz fölhasznált oldó­szerek 90 százalékát nyerhetik vissza desztillálással, használják föl ismét. Közös akarattal, összefogással — mint a példa is bizonyítja — takarékoskodni is könnyebb. Ehhez azonban elengedhetet­lenül szükséges, hogy a gyártóüzem, ez esetben a fényező, minden segítséget megadjon. A vegyészek erről tömören csak ennyit mondtak: a fényezőüzem minden­ben támogat bennünket. Szocialista jellemvonásról, emberi magatartásról tett bizonyságot a­­ fehérvári gyár Varsói Szerződés Szocialista Brigádja (III. gye. vég­­szerelde) Barcsi József elektromos szerelő társuk számára - aki mozgás­­sérült - az összegyűjtött pénzükből orthopéd cipőt vásároltak, s egy röpke kis ünnepségen adták át. A Szakma Ifjú Mestere, Kovács Ferenc, a fehérvári gyár lakatosa. (III. gye). Jelenleg gépjárműtechnikai szakközépiskolába jár, a Varsói Szerződés Szocialista Brigád tagja (Fotó: Nádly) ... vagy éhenhalunk a teli kondér Lehetetlen fölmérni, hogy mennyi anyag, munkaidő, energia megy el arra, hogy egymás hibáit javítsuk. Ennek a kárnak a legveszélyesebb része még csak ki sem fejezhető forintokban: az erkölcsi kárt nem lehet meghatározni, legföljebb csak érezni. Valaha úgy tanultam, hogy a sorozatgyártásnak, szinte kötelező lépcsőfokai vannak: dokumentáció — kísérleti gyártás — dokumentáció javítása — „null" széria — és vége, nincs több változtatás, megindul a sorozatgyártás. Ma azt tapasztalom, megfordult a sorrend: néha a gyártással kezdődik és a rajzasztalon fejeződik be, ha befejeződik, mert általában soha-vége-nincs változtatás sorozat indul be, aminek az anyagi hatását csak a végítélet napján lehetne összeszámlálni. HATÁSKÖRÖK Közhelynek hangzik már, hogy nincs idő műszaki előkészítésre. Nézzük meg közelebbről, mit jelent ez, mondjuk az anyaggazdálkodás szempontjából. A legtöbb alkatrész beszerzési ideje fél év fölött van, de néha akár két év is lehet. Ez magával hozza, hogy kockázati alapon lehet megrendelni, de azt is, ha változtatnak a terven, nem lehet beszerezni hozzá a szükséges alkatrészt, anyagot. Tehát vagy hiányt vagy fölösleget kell tudatosan „begyűjteni". Az esetleges hiányzó alkatrész pedig újabb változtatást jelent az egész konstrukcióban, hiszen más „kéznél lévő" anyagot kell fölhasználni. Vagy vegyünk egy másik példát. Miután kísérleti gyártás sok esetben lemarad vagy egyszerűen elmarad, a dokumentációban menetközben kell változtatni, ami túlterheli a szerkesztő részleget is. Mire a változtatás leér az üzemig, már rég elkészült a kocsi, az utólagos javítás, pedig sokkal többe kerül. Ki a felelős ezért?—kérdezhetjük: „senki" — a válasz. Csak rendkívül kiélezett helyzetben lehet felelőst találni (arra sem esküdnék meg, hogy valóban kikiáltott bűnbak a vétkes.) Tehát a legkisebb változ­tatás és máris ott vagyunk, hogy óriási feszültség keletkezett az egész gyártásban és műszaki előkészítésben, a részlegek önmaguktól túlterheltek lesznek. Ha hirtelen megoldandó feladat kerül terítékre , ezt már a felső szintű vezetőknek kell elrendelni, ami a munkahelyi vezető hatáskörét is megkérdőjelezi. Nemrég hallottam egy szellemes hasonlatot: olyan ez a gyár, mintha sok kiskakas ülne sok szemétdombon. A megoldandó kérdések, hibák, bajok pedig mind­­a szemétdombok között hevernek — aki beléjük botlik az kénytelen hazaseperni. Vagyis felelősségi körök, hatáskörök valahogy átnyúlnak egymásba, vagy réseket hagynak maguk között, ki ahogyan akarja. RUGALMASAN? Vitathatatlan, hogy a mai feltételek mellett csak rugalmas szervezettséggel lehet eredményeket elérni, de ez nem lehet egyenlő rendszertelenséggel. Ma úgy áll a helyzet, lényegesebben többet kell dolgozni ugyanazért az eredményért, de felelősség nélkül. Vállalaton belül, sőt akár egyetlen részlegen belül is egymás mellett létezik a túlterhelt, agyonhajszolt dolgozó és a ráérő, szinte alig valamit elintéző emberke. Néha elgondolkozom azon, mi lesz itt akár csak öt év múlva is. Óriási beruházások készülnek el addigra, több világszínvonalon álló robotgép várja majd az anyagot, a hozzáértő embert, nem tudom eszébe jutott-e már bármelyik vezetőnek is az, hogy mit jelenthet a robotgépek munkába állítása az anyaggazdálkodás, műszaki előkészí­tés szempontjából? Gondoltak-e arra, hogy mekkora réseket üt csak egyetlen nagy teljesítményű berendezés üzembe helyezése is a technológiai láncban? Milyen képesítésű szakemberek kellenek majd ahhoz, hogy a milliókat érő gépek működni tudjanak? Egy régi monda jut eszembe: A pokol ki tudja hányadik bugyrában színültig töltött kondér körül éheznek az emberek, mert olyan hosszú kanalat parancsoltak a kezükbe, hogy nem tudnak enni vele. A másik barlangban is körbeülik az emberek a kondért, szintén hosszú kanaluk van, de ott mindenki jóllakott, jóltáplált. A titok nyitja: ők rájöttek arra, hogy ha a szembeülők kölcsönösen egymást etetik a hosszú kanalakkal, mindenki jól jár. Nem tudom, hogy a pokol melyik bugyrába kerülünk, megtaláljuk-e a módját, hogy egymás szájába tegyük az ételt — vagy éhenhalunk a teli kondér étel előtt. —révész— „Tudom én már, mit csinálok: fazekas­ inasnak állok apró csuprokat csinálok, abból kávéznak a lányok. ... asztalos inasnak állok, apró ágyakat csinálok abban álmodnak a lányok." (Weöres Sándor: Tudom én már...) Örömteli nappá vált május utolsó­ péntek délelőttje a törzsgyári óvodások életében. Szép faszobor került a kertbe, Koncz Vilmosnak, a 3-as gyáregység munkás­festőjének érdekes alkotása. (A beton alapot a November 7. Szocialista Brigád tagjai készítették.) Verőfényes napsütésben állja körül a szobrot az izgatott gyerekhad, s velük szemben a kissé megilletődött felnőttek. A szobrot néhány szóval Csendes Lajos fő­bizalmi adja át s utána Czubor Amália óvónő nagycsoportosai változatos műsor­ral kedveskednek. Mert mit adhatnak cserébe? Kedvesebbet nem is, mint akadozó szavakkal verseket, énekeket, néhány szál rózsát, apró ajándékokat és pajkos, őszinte gyermeki kíváncsiságukat, amivel később a szobrot körülveszik, simít­­gatják. Ványi Istvánná óvónő középső (1 -es) csoportja a tilalom ellenére sem tudja meg­állni, hogy kézzel ne érintsék a faragáso­kat. Az óvó néni magyaráz, a kislányok és kisfiúk pedig szinte szájtátva hallgatják: „Látjátok ez itt lent a nagymama. Mély ráncok a szája körül, mert már nagyon öreg. Fölötte a lánya, kezében a kisunoka. S mi van a szobor másik oldalán? Itt az apuka. Együtt a családja. Fönt a hétfejű sárkány. Ő a mesevilágból került ide." A gyerekek estig elhallgatnak, de menni kell. Kovács Andi nem állja meg szó nélkül: „Nekem nagyon tetszik." Czubor Amália arról beszél, hogy bár láthatták a gyerekek a szobrot, mert ott állt a füvön, de túl sokat nem beszéltek róla. Annyit tudtak csak, hogy Ikarusos bácsi csinálta nekik a gyermeknapra. Molnár Lászlóné óvónő is elárulja, hogy a konyhaablakból kíváncsian nézegették a gyerekek a szobrot, néhány szóban beszél­gettek is róla. A diófát, amelyből makondé faragási technikával (Koncz Vilmos még Tanzániában tanulta) a szobor készült Gyenes István, a 3-as gyáregység öltözőőre ajándékozta. Koncz Vilmos boldog. Boldog mert látja a gyerekek örömét, hiszen oly nagy szeretettel szánta nekik alkotását. Mást is tervez. Hatalmas tölgyfa­deszkára álmodja faragásait, amely az óvoda egyik falára kerülne. De a tölgyfa nagyon drága, segítség nélkül az elképzelés álom marad. (Ha a jelenlévő Wester Jánosné személyzeti és szociális igazgató ígéri a tölgyfát, akkor biztos, hogy nemso­kára már azt állhatjuk körül.) Koncz Vilmosné szeme könnyes. Férjének ez az első szobra, amely a kerületben otthonra leltül Király Jánosnénak, a jóléti osztály vezetőjének és Jónás Jánosnénak az óvoda vezetőjének öröme is igazi. A gyerekek csodálata, lelkesedése mindennél többet jelent. S a szobor kedves, maradandó ajándék a gyermeknapra. — tarpai —

Next