Ikarus, 1982 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-29 / 9. szám

Érdemes-e beszélni, lehet-e hallgatni­? „Nem bánom, lesz, ami lesz, de többet ki nem nyitom a szám, ha kérdeznek, akkor sem." — Nem is olyan régen szakszervezeti bizalmi oktatáson jeleztem, az ilyen jelenséget. „Többet nem szólok", „többet nem nyitom ki a szám" fogadkozunk, közben nem is sejtjük milyen nehéz volna valóban megtenni azt, amit mondanak — és amit mondunk. Tudjuk mindenkinek sok a gondja, mindenkinek lehet baja. Vannak természetesen tapasztalatok, észrevételek, javaslatok, amelyek több emberben egyszerre megfogalmazódnak. Kell is, hogy mindarról, ami körülvesz bennünket, amely meghatározza az egyén és a közösség közérzetét, erkölcsi, anyagi helyzetét, legyen egyéni véleményünk. És legalább ennyire fontos, hogy ezt ki is fejtsük a munkahelyi demokrácia megfelelő fórumain. Úgy vélem most, a szakszervezeti bizottságok, bizalmiak minden eddiginél bonyolultabb feladatot kell, hogy teljesítsenek. S nemcsak a dolgozók érdekvédelmi feladatsorában, hanem és legalább ennyire fontos tennivalóként a szakszervezet termelést segítő módszereivel, lehetőségeinek csatasorba állításával. S végül, de nem utolsósorban a politikai neveléssel. S mindezt megvalósítani nem lehet nehéz, ha értjük, megértjük és megértetjük környezetünkkel, hogy a bírálat a szakszer­vezeti életben sem disszonáns hang, hanem elsőrendű demokratikus követelmény. Tehát nemcsak munkakörük, beosztásuk van, a bizalmiaknak, ha­nem érzik saját személyük szerepét és fontosságát is. Sajnos ez sokaknál még csak hiányérzet. Talán még több az olyan ember, aki a közös munka egészéből csak szorosan a reá tartozó kis részt látja. És ezzel szinte akaratlanul is lefokozza önmagát, a termelés amolyan emberi alkatrészévé”. Ám, aki érzi s átélheti munkahelyi szerepét és annak fontosságát , az még a saját kis részfeladatát is többnyire a társadalmi egésszel összefüggésben és kölcsönhatásban látja. Az egyre gyorsuló, rohanó világ próbára teszi az ember erejét, az idegeket ölő technika szinte ontja magából a sok bosszúságot. De ha minduntalan egymásnak rontunk, lépten-nyomon összekoccanunk sem­miségek miatt, azzal még nem segítünk sem egyéni, sem közös bajain­kon; csak rontjuk, nehezítjük helyzetünket, közösségi életünket. Feszültek az idegeink, és mindig lobbanásra kész lenne a szólniva­­lónk. Elég egy váratlan megjegyzés, egy félreértett mondat és máris összecsapunk, mint egy fölborzolt tollú kakas. Aki nem csinálta, nem próbálta, el sem tudja képzelni, milyen nehéz a közösségben némának lenni. Olyan mintha kínoznák az embert és közben bekötnék a száját, hogy ne tudjon jajgatni, kiabálni. Kérdeznek, nem tudsz válaszolni. Akarsz valamit mondani, de nem jön ki hang a szádon. Más a véleményed, de nem tudsz vitatkozni. Megszűnik számodra a közélet: félelmetesen szürkévé, sablonossá válnak az emberi kapcsolatok. Ha az ember valóban nem beszélhetne, akkor döbbenne rá igazán, hogy mit jelent a már természetessé vált szólásszabadságunk — még akkor is, ha egyelőre nem tökéletesen, nem kifogástalanul működik mindenütt a szocialista demokrácia. Emberek vagyunk, nem istenek, mindegyikünk követ el hibát, mindegyikünkkel előfordulhat, hogy megbántunk, megsértünk valakit. Minket is megsértenek. Azért még nem kell egymás fejét venni és nem szükséges a sértést azonnal visszaadni. Mindent meg lehet beszélni, és a nézeteltéréseket, véleménykülönbségeket lehet egyeztetni. Aki megmondja az igazat, annak betörik a fejét — amíg így zsörtölődünk, közben eszünkbe sem jut, hogy addig is beszélünk, mondjuk a magunkét. És ha igaz, amit mondunk, akkor úgy látszik, ki lehet mondani az igazat. Ma, ez már olyan természetes, hogy úton útfélen mondjuk a véleményünket annak, akivel találkozunk és eszünk­be sem jut: vannak országok, ahol ez nem így van, illetve nem lehet így. Most még vitatkozik az ember a gyárigazgatóval, aztán, ha véletlenül mégis a „főnöknek" van igaza (ami azért előfordul), akkor mindjárt megbántódunk, és könnyelműen kijelentjük: nem szólunk többet, mert nem lehet, nem érdemes beszélni. Akik csinálták, élték a múltat, a fasizmus „pofa be" korszakát vagy a gyártulajdonosok szolgálatát, azok is már kezdik elfeledni, hogyan volt akkor, akik pedig csak hallottak róla, azok össze sem tudják hasonlítani a régi hallgatási kényszert a mai, mindent kritizáló ember beszédkényszerével. Nem hiszem, hogy valaha egy munkásnak vagy hivatali beosztottnak eszébe jutott (a főnök) képességét, rátermettségét bírálni. Ma meg a kocsmai sörözgetéskor vagy az utcai találkozásokkor a kollégák között más téma sincs, mint a főnök, aki... Nem kell, hogy folytassam, a kedves olvasó nagyon jól tudja, hogy miket mondanak nálunk egyes főnökökre. És ez természe­tes. Mert nálunk lehet és néha kell is beszélni, nálunk már nehéz hallgatni. Én nem állítom, hogy nem akad egy-egy kiskirály itt-ott aki visszaél a hatalmával, kihasználja a beosztottai félelmét, gyávaságát. De azért legyünk őszinték: a vezetők többsége nem ilyen. Ha mondunk, állítunk valamit, csak akkor mondjuk, csak akkor állítsuk, ha annak igazáról, hiteléről meggyőződtünk. Aki­k azt mondták" ,azt hallottam" alapján mondja tovább a szöveget, az előbb-utóbb kénytelen a szavát visszavon­ni, letagadni, elhárítani magáról a felelősséget. Ne csak a jog szerint, a törvény előtt feleljen az ember a szavaiért és tetteiért, hanem a saját nevében, saját maga előtt és a saját tisztessége és becsülete szerint. Az üzemi szervezetlenségről, hanyagságról, igazságta­lan bérezésről vajon nem lehet és kell beszélni? ! Sokan persze nem ott szólnak, ahol kell, ahol kérdezik őket. Mert senki sem akar olyan kutyamarakodást, ezért utána másutt csak mondják a magukét. Én azt hiszem, nálunk nem az a baj a demokráciával, hogy nem lehet beszélni, nem lehet a véleményt mondani, inkább az, hogy a vélemény sokszor csak meghallgattatik, de nem kap kellő értékelést és ha jó a javaslat, néha még akkor sem kerül megvalósításra. Ezért mondják egyesek: „Én többet nem szólok". Magyar Imre Székesfehérvár Bizonyítani szeretnénk A szegedi gyár KISZ-szervezete az 1982 évben is támogatja a szocialista munkaverseny-mozgalmat, mint az gyárunkban is már termé­szetessé vált. Minden egyes brigádmegmozdulás alkalmával a fiatal brigádtagok elsőnek hajtották végre a társadalmi munka feladataikat, így például kerékpártároló festését, vetélkedőkön is részt vettek és ezeken dicséretre méltó eredményeket értek el. Jelenleg legfontosabb feladatunk az idei gazdasági célok megvalósí­tása. A fiatalok szorgalmától és fegyelmezett magatartásától nagyon sok függ. KISZ-fiataljaink társadalmi munkát vállaltak az 1982-es mozgalmi évben a sportlétesítmény kialakítására. Ezzel is bizonyítják tenniakará­­sukat. Fiataljaink a gyárunkban 1982. április 24-én rendezett kommunista műszakban is részt vettek. Az elvégzett munka alapján utalnak át pénzt a munkásmozgalmi múzeum felújítására és városunkban műjégpálya kialakítására. Úgy érezzük, hogy az idén bizonyítani fogunk: nem alaptalanul kaptuk az 1981. évi munkánk alapján a városi KISZ-bizottság kiváló KISZ-szervezet kitüntetését. Koródi István ágit. prop. f. Fölösek-e a föl­ök? fülsértő - fülsimogató Már évek óta „járatom" az Ikarus újságot, de az utóbbi időben nem merem a kezembe venni, mert nagyon bántja a szemem a „fel"-ek „föl"-ökkel való fel- vagy fölcserélése. Már én is belezavarodtam! A magyar helyesírási szabályzat lehetőséget ad e kétféle írásmódra csak egy kicsit fülsértőnek érzem. Az 1982. március 19-i újságban előfordult szókapcsolatokból állítot­tam össze az alábbi kis cikket, ha ez egy bizonyos alkalommal így megjelenne valahol, azt hiszem kicsit fülsértőnek és zavarónak hatna. Ebben az újságban összesen 91 darab ilyen jellegű szókapcsolat fordult elő. Nem tudom, hogy főnökeink mit szólnának hozzá, ha az általuk kiadott anyagokat a gépírók saját egyéni ízlésüknek megfelelően készíte­nék el? (Levélírónk mellékelt egy általa készített írást — nyilván elrettenté­sül. Közöljük.) INNEN - ONNAN FÖLVETŐDÖTT .. Országos fölhívásra fölvázolta, majd fölkéréssel fordult a dolgozók­hoz, hogy a fölösleges, a fölszámolás alatt lévő feladataikat úgy teljesít­sék, hogy a termelési feladathoz kötött fejlesztési és termelési feladato­kat túlóra fölhasználás nélkül végezzék. A csoport a feladatokat, szakmai fölkészültségüket, a megelőző föladatokat, följegyzett gondolatokat fölfrissíthették a fenti fölhívás fölülvizsgálatával. A fölszámolás megkezdése után fölvilágosítást kaptak arról, hogy fölbecsülhetetlen föladatok fölülvizsgálatával jól fölkészültek a fölada­tok fölszámolására. A fölszámolás után fölelevenítették, hogy a csoport fölbecsülhetetlen munkája, fölszereltsége, anyagfölhasználása fölösleges volt, idei föladata­ik teljesítése is fölösleges. — Németh­né — SZERK. MEGJEGYZÉS: Köszönjük a levelet. Mindig öröm, ha olvasóink veszik a fáradságot és tollat ragadnak. Nem tagadjuk, szándé­kosan fölözünk, mert túl sok e hang van a magyar nyelvben. Különösen a fővárosban használunk rengeteg nyílt e-t. Az egyes tájak nyelve sokkal színesebb, változatosabb. Miért ne igyekezzünk mi is azok lenni. Kedves levélírónk figyelmét ezen kívül fölhívjuk arra, hogy nem mi találtuk ki az ő-zést. Talán meggyőzőbb, ha a további érvelés helyezett idézzük az Internacionálé kezdő sorát: Föl, föl, ti rabjai a földnek. Fölsorolhatunk néhány vers címet például Petőfi Sándortól: Föll; Föl a Szent háborúra!; Fölösleges aggalom; Fölszedtem sátorfám; Föltámadott a tenger; Fönsé­­ges éji. Talán ismertek Ady Emre következő versei is: Föl, föl uram; Fölkelések és feledkezések; Fölszállott a páva; A föl- földobott kő. Még csak Kosztolányi Dezsőnek néhány verseimet sorolom Fölébredek; Fölkelni reggel. Fölöttem folyik az éjszaka. Talán sok is a példából. Tudjuk, vannak költők, írók, akik soha nem éltek az ő-zéssel. Mégis maradandót alkottak. — Nem ezen múlik. Mi csak annak örülünk, ha mind többen merik és szeretik, ahol lehet az e-t­ő­re cserélni. Fülünknek, szemünknek kedvesebb, változatosabb. Az ízlés dolga. 8. részK­omoly barátságok fejlődtek elsősorban a közvetlen bajtársak között. Mit számított egy félórás rádolgozás a koma fegyverére. Az ilyen segítőkészség sohasem maradt viszonzatlan. Mindenki úgy gondolta: lehet, hogy holnap én szorulok rá és nem tudok részt venni a szokásos fegyvertisztításon. De az is előfordult, hogy a másik ment szolgálatba a barátja helyett, amikor annak valami sürgős dolga akadt Az ilyen egymás kisegítő csereberék, ha nem is sűrűn, de szinte folyamatosan fennálltak az elmúlt huszonöt év alatt, amióta a Mosolygó Antal munkásőrzászlóalj megalakult. De az érthető is, a munkásőr elsősorban nem katona, hanem civil. Civilként keresi a kenyerét, eltart két, három családot, sokféle társadalmi és családi lekötöttségei vannak. Ezek a lekötöttségek sokszor ütköznek a munkásőri kötelességgel, amit szintén teljesíteni kellett, mert arra eskü kötelezte a munkásőröket. Ilyenkor jól jön a megbízható társa, aki nemcsak egy társ a rajból vagy a szakaszból, olyan társ, aki segít ha valami történik a másikkal. S­zolgálat. Érdemes erről is néhány szót ejteni. Tudniillik aligha van még egy olyan budapesti kerület, ahol évekig olyan nehéz lett volna az éjszakai szolgálat a munkásőr bázison, mint a XVI. kerületben. Amikor az ellenforradalom után megalakult intéző bizottságot felvál­totta a választott pártbizottság, nem sokkal utána sor került épületcseré­re is. A pártbizottság a volt kultúrházat visszaadta a kerületnek és átköltözött a Ditrich utcai másik pártházba. Ez egy tágas, két utcára nyíló udvarból és három háztömbből állt. Ebben a két utcára nyíló épületcsoportban kellett a szolgálatot ellátni a munkásőröknek. Az első földszintes épület a pártbizottság székhelye volt, ami több irodából állt. Hátrább az udvar másik végén lévő kapuhoz közel ugyancsak egy földszintes ház állt, ez volt a munkásőrség bázisa. Ezzel szemben egy kétszintes épület állt, amelyben elsősorban a különböző társadalmi szervek: Hazafias Népfront, a Nőtanács kaptak helyet. Ennek a földszint­jén a bejárattól balra mindjárt volt egy kis szűk helyiség, itt kapott helyet a mindenkori munkásőrszolgálat. Szűk kis zugocska volt, amibe csak egy emeletes ágy, egy kis keskeny asztal a telefonnal, két szék és egy kis vaskályha fért el és egy hordozható széntartály, amivel az őrség ellátta magát a pincéből szénnel. Az öntöttvasból készült kályha eléggé gyengén szuperáló kis sűtőal­­kalmatosságnak bizonyult télen. Ha hideg volt és megtömték, félóra múlva szinte dühöngve lángolt és olyan lapkolt hőséget árasztott magá­ból, hogy a pihenésben lévő munkásőr még az ingét-gatyáját is levette volna, annyira izzadt. Már pedig mindenki tudja a szolgálatban még az ágyon is csak csizmában, felöltözve volt szabad pihenni. Izzadtak is az őrök, mint a ló. Az is, aki az ágyon pihent, az is aki a telefonnál ült. Amikor pedig a szén vagy brikett már elégett és csak parázslott, a kis dühöngő olyan sebesen kihűlt, mint egy bekapcsolt hűtőgép. A pihenő munkásőr pedig elkezdte a felöltözést, előkerült a vattakabát, a takaró. A harmadik ez alatt az udvaron rótta a rövid, ismétlő, de folyamatos sétáját végig az udvaron egyik kaputól a másikig, minden épületet gondosan körüljárva, minden zugot jól megfigyelve. Télen, amikor keményebbé vált a hideg, nehéz volt eldönteni kinek jobb: annak, aki a szikrázó hidegben az udvaron sétál, de védi a vattakabát, vagy annak, aki a kis dühöngő mellett teljesít szolgálatot csizmában felöltözve nadrág­ban, zubbonyban. Viszont a nyári szolgálati idők kellemesebben teltek el. Hatalmas nyárfák álltak az udvaron és a környező családi házak udvarai a virágoktól a gyümölcsfáktól illatoztak. A napkeltét pedig madarak csicsergése köszöntötte. Sétálni sem kellett olyan sokat, későn sötétedett, hamar virradt és a fák alatt elhelyezett padról át lehetett tekinteni az egész terepet. ev Rendkívüli esemény nemigen fordult elő, de a környék lakói tudták, hogy a pártbizottságon őrség van. Néha-néha becsöngetett egy ijedt arcú nő vagy férfi, segítséget kért hogy orvosért telefonáljon, mert az utcai telefonok nem működtek. Egy éjjel egy könnyű hálóingben, pizsamába öltözött fiatalasszonyka nyomkodta ijedten a csengőt. Sírt, mert a férje részeg volt és féltékenységében meg akarta őt verni, ezért kimenekült az utcára, most pedig nem akarja beengedni a lakásba. Arra kérte a munkásőröket, hogy kísérjék haza és csillapítsák le az urát. Kolompár Feri állt éppen az udvaron szolgálatban és zavarában nem tudta hogyan csillapítsa le a zokogó asszonyt. Végül segítségül hívta az egyik őrtársát. Ketten aztán megmagyarázták az asszonykának, legjobb lesz, ha átmegy a Kerepesi úti kapitányságra, ami nincs messze, az ő dolguk ilyen polgári perpatvarban eljárni, nem pedig a munkásőröké, akik el sem hagyhatják az őrhelyüket. Hogy a fiatalasszony elment-e ezután a rendőrségre segítséget kérni, az örökre titok, marad, de az tény, hogy a kaputól nagy csalódott arccal távozott. Talán a munkásőrök iránti bizalma is megin­gott azon az éjszakán, amikor a férje részeg fejjel kizavarta az utcára és a munkásőrök nem siettek a segítségére. Amikor 1960-ban felépült a Jókai utcában az új pártház, lényegesen jobb helyzetbe került a zászlóalj is. A kulturáltabb körülmények között enyhültebbé vált a szolgálat is, hiszen a kinti „silbakolásra" már nem volt szükség, de az elméleti oktatást is szervezettebben, összevontabban lehetett már megoldani a rendelkezésre álló jól felszerelt tanácsterem­ben.A­z évzáró és az új kiképzési évet indító zászlóaljgyűléseket a hagyományoknak megfelelően állandóan az Ikarus kultúrházban tartja a zászlóalj. Itt búcsúztatják a leszerelőket, és teszik le az esküt a hathónapos előképzés után az új munkásőrök. Ezek az ünnepi zászlóaljgyűlések az emelkedett hangulatukkal igen mély benyomást tettek évről évre és tesznek ma is a zászlóalj tagjaira. A hazánkban ♦ ideiglenesen tartózkodó szovjet hadsereg népes küldöttséggel képviselteti­­ magát évről évre ezeken az ünnepi zászlóaljgyűléseken. Szinte már ♦ megszokottá vált, hogy a parancsnokság képviseletében megjelent tisztek­­ mellett eljönnek a szovjet hadsereg művészei is a gyűlésre. Mindenekelőtt ♦ a fúvószenekar, amely nemcsak az ünnepi műsorban szokott fellépni, de­­ ők adják a zenét az ünnepi megnyitóhoz és végéhez, de az alatt is amíg a ♦ munkásőrök kitüntetése folyik folyton játszanak. A műsorban gyakran a­­ szovjet tánccsoportok vagy magánénekesek is fellépnek, hogy emeljék a ♦ műsor színvonalát. Ez a barátság a két fegyveres alakulat között­­ ugyanolyan hosszú múltra néz vissza, ahány éves a Mosolygó Antal ♦ zászlóalj.­­ Néha az ünnepi műsorban fellépett a munkásőrség énekkara is. Igaz, ♦ ez többnyire afféle ajándékféle műsornak számított. A hírneves énekkar­­ mindig akkor tisztelte meg a zászlóaljat a fellépésével, amikor a kiképzési ♦ versenyben a zászlóalj nyerte a legnagyobb kitüntetést, az első díjjal járó X serleget és vándorzászlót. Ezt rendszerint a budapesti munkásőrség ♦ parancsnoka adta át, hiszen a versenyt is a budapesti parancsnokság hirdette meg a kerületek zászlóaljai között 1963-ban. Nagy Sándor parancsnoksága alatt a zászlóalj igen eredményes mun­kát végzett, amit bizonyít az is, hogy a kerületek közötti versenyben a­­ Mosolygó Antal munkásőr zászlóalj mindig az élen járt. A kiképzési verseny kiírása óta a Mosolygó Antal munkásőr zászlóalj hétszer nyerte ♦ el az első díjat, és a vele járó serleget, valamint a vándorzászlót és négy­­ alkalommal jutalmazta a budapesti parancsnokság a második helynek ♦ megfelelő oklevéllel. Talán mondani sem kell, ahová a serleg megy, ott­­ több az egyéni kitüntetés is, hiszen az egyének kitüntetése szorosan ♦ együvé tartozik a csapatok munkájával. ♦ A könyv elején már szó volt arról, hogyan verbuválódott össze 25 ♦ évvel ezelőtt a zászlóalj állománya, és kikből tevődött ki a munkásőrség. Az 1. század állománya ma is főleg az Ikarus ♦ dolgozóiból áll. A 2. század állományának összetétele azonban jelentő­­sen megváltozott az utóbbi években. A kerületi pártszervezetektől jött, ♦ de helyben lakó és máshol dolgozó elvtársak idővel kiöregedtek a munkásőrségből, sokan leszereltek vagy tartalék állományba vonultak. ♦ Helyükbe a különböző kerületi üzemekből jött fiatalok álltak be, így a 2. század állományát is ma már főleg a kerületi üzemekből, az EMG-ből ♦ az Auras-ból, a Medicorból és a különböző kisebb üzemekből és intézményekből küldik a pártalapszervezetek a zászlóaljba. Az 1963-ban megjelent pb-határozatig a munkásőrségben ismeretlen­­ fogalom volt a leszerelés. Csak a betegek, a vidékre költözöttek kaptak ♦ felmentést. A felsőbb pártszervezetek felmentettek olyan elvtársakat is,­­ akiket fontos gazdasági vagy politikai beosztásba emeltek ki és az ♦ elfoglaltságuk már nem tette lehetővé a rendszeres kiképzést. Valahogy­­ nem volt „illő" leszerelni a munkásőrségtől, ha valaki egyszer már esküt ♦ tett.­­ A legtöbb munkásőr azonban nem él ezzel a szabályzatban lefekte- ♦ tett lehetőséggel és rendszerint továbbszolgál 10—15—20 évig, ki meddig ♦ bírja egészséggel vagy egyszerűen azért, mert nem tud megválni a­­ közösségtől, amelyet annyira megszeretett és a munkásőrség egyik éltető­­ eleme lett. +

Next