Intézeti Szemle 4. (1974.)

­ MAGYAR NYELV | Prileszky Csilla : Megjegyzések a felszólító módú mellékmondatról A magyar mellékmondatoknak számottevő része felszólító módban áll. Leíró nyelvtani szemszögből nézve legnagyobb gya­korisággal alanyi, tárgyi, célhatározói és bizonyos állandó ha­tározói mellékmondatok között fordulnak elő a felszólító módú mellékmondatok, ritkábban állítmányi és jelzői mellékmondatok között. A mondattani viszonyok azonban kizárólag a célhatározói mellékmondatok esetében döntő jelentőségű a felszólító mód lét­rehozása szempontjából. A felszólító módú mellékmondatok túlnyo­mó részében jelentéstani jegyekből kell kiindulnunk ahhoz, hogy meghatározhassuk használatuk körét. Én elsősorban a nyelvokta­tás gyakorlati szempontjaiból kiindulva szeretnék néhány jelen­tésbeli disztinkciót tenni a felszólító módú mellékmondatokkal kapcsolatban, és rámutatni arra az összefüggésre, amely a főmon­dat tartalmi, jelentésbeli jegyei és a felszólító módú mellék­mondat formai jegyei között fennáll? Vizsgálódásom vezérfonala az igekötő mellékmondatbeli helye, ez ugyanis rávilágít a for­mális, szintaktikai azonosságokon belül meglévő tartalmi, sze­mantikai különbözőségekre, és jó fogódzót ad a felszólító módú mellékmondatot előidéző jelentéstani jegyek kategorizálásához. A következő azonos mondattani viszonyt kifejező mondatpá­rok mellékmondatában az igekötős ige eltérő szórendű: A nővér azt mondta, hogy menjünk be a beteghez. A nővér megengedte, hogy bemenj­ünk a beteghez. Elment, hogy megváltsa a jegyét. Elküldték, hogy váltsa meg a jegyét. Az igekötős ige eltérő szórendje a főmondat állítmányának eltérő

Next