Irodalmi Szemle, 1975

1975/6 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN (2.) - Pašiaková, Jarmila: Czóbel Minka — Donna Juanna

Jarmila Pašiaková Czóbel Minka — Donna Juanna A cseh Máchához hasonló egyedi, magányos jelensége a magyar irodalomnak (persze fél évszázaddal Karél Mácha után, a 19. század végén és a 20. század elején) Czóbel Minka. Régi, bohém nemesi családból származott, s bár egész társadalmi, művészi és műveltségi hátországa különbözött a Mácháétól, mégis, mint látni fogjuk, benne is a konvencionális valóság szorítása ellen védekező, eszmeileg és érzelmileg érett egyé­niség emberi lázadásának folyamata játszódott le, mint a cseh költőben. Tíz képből álló drámai költeménye, az 1900-as Donna Juanna, a maga módján — és némileg módosultan — az első nagy romantikus cseh lírai-epikai költemény, a Máj (Május) megfelelője. Ez is romantikus történet, de történelmi magja van, sőt vándor­témaként tartják számon. Mielőtt Czóbel Minka drámai költeményével foglalkoznánk, próbáljuk fölvázolni a köl­tőnő alkotói természetrajzát. Századvégi művész, de jellemének egésze mélyen roman­tikus, persze, misztikus szimbolizmussal keverten. Közben egy-egy költői megnyilatko­zása csodálatosan „józan”, modern, emancipált, mind társadalmi, mind filozófiai érte­lemben lázad az osztály ellen, amelyből származik, sőt, az életben már jelentkező vulgáris materializmus és művészeti naturalizmus, illetve a status quo konzervatív tisz­telete ellen is föllép. Elsősorban mint finom tollú lírikus lázad, de ezt teszi női entel­­lektüelként is, aki mint ilyen először gondolta át egész világosan a nő kínos „társa­sági” helyzetét. A nő rendi, feudális korlátai olyan erősek, hogy képtelen szárnyalni, szabadon lélegezni s főleg önállóan gondolkodni az adott világ keretei között. Ezért nem csodálkozunk azon, hogy sem az egykori, sem a későbbi magyar kritika és irodalomtörténet (Pór Péter egyetlen elemző munkáját kivéve) nem nagyon foglalkozott Czóbel Minkával, illetve nem tudta őt sehova besorolni. Tanulságos fölla­poznunk azokat a folyóiratokat, ahol a költőnő első köteteire reagálnak. Elég, ha a többiek képviseletében néhány hangot szembesítünk. Ignotus A Hét egyik 1894-es szá­mában a Feh­ér dalokról még objektív hangon ír: „A Justh Zsigmondéval együtt egy külön irányt jelent az ő produkciója — kedvem volna az iskolájukat »mimóza-iskolá­­nak« nevezni.” — Persze a konzervatív kritika már élesebb és igazságtalanabb, ahogy az a Kakukkfüveknek a Budapesti Szemle 1902. évi recenziójából kiderül. Ha meggondol­juk, hogy a magyar konzervatív kritika 1900-ban, a Magyar Kritika című folyóiratban jellemző módon nyilatkozott meg, amikor Haraszti könyvéről, A francia lyrai költészet fejlődéséről írva Baudelaire-t elmarasztalta, megértjük, hogy az ellenállásnak és értet­lenségnek micsoda falába ütközö­tt Czóbel Minka, ez a csupán látszólag „mimóza” lélek. Költészetében olyan hangulatokkal találkozunk, amelyekben bizonyítható a romantika emléke. Maya című kötetének egyik versében, az Ultima ratióban Novalisszal és Máchá­­val együtt kérdezi, miért hervadnak a virágok, miért vígasztalás az álom... Hogy miért hervadnak a virágok? Ne kívánj többet, mint egy álmot, Az álom élet édessége. A boldogság, a csend, a béke. Hogy miért magányos minden lélek? Szíved álmát ki érthetné meg!... "

Next