Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - LÁTÓHATÁR - Závada, Vilém: A föld küszöbén (vers)

Elvész a ködben s a köd vele tűnik el árva ösvény marad utána egy marék hamu s egy csontrakásba átröppen fölötte a szél s gőgösen fütyül Eltávozik a vén meglelvén magát a halálban összezsugorodik megint a sír tojásában Mint a hiénák nevetnek a hitelezők Mint a keselyűk lecsapnak az örökösök Egyikük sem szántott egyikük sem harcolt Csak a zsákmányra csapnak le mindig S az élőknek újfent nyakukon a karmok élősdik tolvajok kapcabetyárok hogy a lábunkon sem állhatunk meg De ők élnek isznak és esznek s agyonra zabáltan maguk alá piszkolnak körülöttük burjánzik a penész s lerakódik holtan a belépük maró rozsda mert a tolvaj lehelete lehelete a halálnak Az adakozó kezek már mind kevesebbet vagy semmit sem adnak s mégis kinyúlnak nagyobb dicsfényre vágyva avagy koldulnak valahol idegen kapuk előtt SStt*­Levél hull nyomában — áll a fa nem sajnálja őket ősszel maga veti le ruháját a jövő tavasz lombjaiért Tovafolyik a reménytelenség arja nem sírnak a partok hogy elvész a tengerben arcuk nevük Távoznak az emberek — ám az utak megmaradnak Elfolyik a víz a folyókból — ám a forrás tovább buzog Hozományát az anya szekrényébe rakja szépségét ifjúságát hamvasságát gyermekeibe ojtja Lelkéből is kanyarint a karéj kenyérrel míg morzsánál egyéb nem marad belőle S elkószált érzelmeit átviszi a férfi szivéből ujjába ujjából az érdes szögletes és bárdolatlan vérrel öntözött izzadságtól ragadós tárgyakba s a láthatatlan szerelmet átlényegíti kezével ehető iható fogható és fénnyel világító meleget sugárzó szerelemmé S ahogy a föld könyveiben olvas ekével minden sorát végigszántja kifordul ő is mint a barázda aratáskor szive termését is begyűjti s a szív a szerelmet mindhalálig termi Sokszor gürcöl egy könnycseppért csupán s könnye sem porlad el a földben ám

Next