Irodalmi Szemle, 1977
1977/2 - LÁTÓHATÁR - Závada, Vilém: A föld küszöbén (vers)
VILÉM ZÁVADA A föld küszöbén A pólusok körül csillagok körhintája forog Keletről nyugatnak kering a nap A földről nap felé tör a vetés s a porban a kövek vaksin hunyorganak Az ember velük forog tengelye körül Áhítja a boldogságot a sötétet a fényt a szeretetet a halált a szenvedést hogy megkallózzák durva bőrét finomítsák szivét mélyítsék tekintetét Földhöz láncolva az égre tekint Szeme a napot lehellete a szelet követi s epekedve vágyik belső tekervényes barázdáiban fölkúszni nyomora gyökeréből az istenség-koronáig Közben naponta hullik térdre Rakják rá a terhet mint a tevére Hajlik jobbra hajlik balra mint hajó imbolyog egyik oldalról a másikra míg kikötőt nem ér a vén sivatagi bárka Mért is szidják hogy nem jár egyenesen mikor a föld is akár a tenger dülöng Egyszer kidől a sorból és fekve marad orra arca kihegyesedve a csillagokra néző röptében megfagyott madár feje Állát felkötik lefogják a szemét hogy álmukban ne kísértse folyton a semmi tátongó torka a halál rémesen vicsorító foga a semmibe meredő szemek oszlopa Egy pillanat és hamuvá válik a szürke arc Ráfagy a holtak mindentudó mosolya nemes szivében olajfák fenséges fanyarsága és a megvetés csöppje Koporsóba zárják a végig nem élt életet Rázárják a fedelet a létre mely ki nem teljesedett