Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Mács József: Szélfúvásban III (regényrészlet)

ide a híreket, de innen nem vihet ki semmit. Mert ami itt történik, az mind hivatali titok. Mikor az irodából kilép, hét lakat legyen a száján! — Jaj, a szám! Mennyi bajt okoz nekem — sopánkodott, és aztán gyorsan behúzta maga után az ajtót, így, uraim, így. Mindennek van oka. A megrövidülő életnek is. A jegyzőnek a kézbe­sítő, a bírónak a kisbíró, a tanítónak az iskolaszolga, a parasztnak a cseléd kurtítja meg az életét. Faragóné nyakába szedte a lábát, elnyargalt a faluba, én meg beleültem a magas, támlás hivatali székembe. Szeretek onnan nézni az ügyfeleimre. A helyzet komolysága szerint lejjebb csúszni vagy feljebb emelkedni a székben. A hivatalos fél áll, én meg ülök. Ez máris olyan lélektani tényező, hogy az illető tudja, itt neki csak válaszolnia lehet. Nincs más dolga. Nincs, kérem a lássan. A pengős világ legelején állt így előttem Borzas Sándor (néhány házzal lakik lejjebb Pálmainétól), aki a legnagyobb gazdák közül való, és a faluban mindenkit öcsémnek szólít. Kivéve talán engem. Ugyanolyan kopasz ő is, mint Szász Józsi, a kocsmáros. Tanult embernek a töprengésben, kocsmárosnak, parasztnak a huncutságban megy el a haja. Persze, uraim, ez nem tudományosan alátámasztott tény. Csupán az én felte­vésem. Hogy miért állt előttem? Kérem szépen, erre is magyarázattal szolgálok. Határváltoztatás után minden intézmény megrohanja a falut. Új seprő jól seper alapon. Mindenki jót akar, mindenki valamilyen előnyös ajánlattal jön. Kiszáll a bank, a biztosító és a Hangya fogyasztási szövetkezet lerakatának a megbízottja ... Ez utóbbit azért említem, mert bírósági tárgyalás lett az üzletkötésből. Szász úr ugyanis nem volt otthon, amikor az ügynök előhúzott a bőröndjéből néhány képeslapot, amelyen a falunk temploma, a főutca, a Hangya meg a kastély volt látható. Szásznét mindez meghatotta. Ezt használta ki a megbízott. Ötezer darabot rendeltetett meg vele a képeslapokból. El tudják képzelni, uraim, mi az, ennyi képeslap? És fel lehet tételezni, hogy a paraszt olyasmiért is kiad pénzt, amit naponta a valóságban láthat? Úgy megrohanták a visszakerült falut a mindenféle intézmények, cégek ügynökei, mintha korábban senki nem tette volna be a lábát hozzánk üzletkötési szándékkal. És éppen akkor ment teljesen tönkre Borzas Sándor házának a teteje. Toldozással-foldo­­zással, a becsurgó víz lavórba fogásával nem lehetett már rajta segíteni. Újat kellett csináltatni a helyére. Akkor jutott eszébe a gazdának, hogy a költségeket a biztosító­val is kifizettethetné. Ne csak a parasztot csapják be örökké, ő is húzzon már hasznot valamiből. Házbiztosítást kötött az ügynökkel. Aztán rá egy évre tűz riasztotta a falut. Égett a Borzas Sándor háza. Félrevert harang hangja zúgott az éjszakában. A tűzoltó­kocsi kerekei nagy zajt csaptak a töltésen. A kastély ablakából néztem a tüzet. Onnan, hallgattam a riadalmat. A láng az eget csapkodta. Nem vagyok nyomozó, de, uraim, én már akkor tudtam­, hogy maga a gazda röpítette fel háza tetejére a vörös kakast. Te jóisten, mennyi titkot viszünk a sírba magunkkal! Naponta hívatták Borzas Sándort az irodámba. Keresztkérdések tüzébe fogták, de nem értek el semmit. Legutoljára már csak magam hallgattam ki. Kíváncsiságból. Hosz­­szan nézett rám, én meg rá, a szemébe. Nem fordította oldalra a fejét. Állta a tekinte­temet. — Nézze, Borzas úr, nekem elmondhatja, hogyan történt. Őri becsületszavamat adom, hogy köztünk marad minden — bátorítottam az őszinte beismerésre. — Kedves jó tekintetes főjegyző úr. Nem kenyerem a hazugság. Ügyvéd se vagyok, hogy kiforgassam, amit egyszer már elmondtam. Még lámpát se tudtunk gyújtani akkor este, mert nem találtunk gyufát. Tessék megkérdezni a kovácsot, mennyit bütykölte nekünk az öngyújtónkat. Mert az is csak olyan portéka, hogy nem akkor gyúl meg, ami­kor a gazdája akarja! Hát így megy ez, kérem a lássan. Ilyen a hivatalom. Mindenféle esetek, történetek hemzsegtek a fejemben, amíg Hargitai Gergőre vártam, aki, uraim, a ritka eseteim közé tartozott. Másnak adta ki magát, mint ami volt. Nincs az ilyennél körmönfon­tabb. Az ilyenre mondják, hogy minden hájjal megkent. Rápislantottam az órámra. Fél nyolc volt. Az óra ezüstcsatjával játszadoztam. Ide­­oda forgattam a karomon. Mert már türelmetlen voltam. Az ember is úgy viselkedik a várakozás feszültebb perceiben, mint az állat. Ugrásra készen. Mint a rendőrkutya, akinek még fogják a pórázát. Végre kinyílt az ajtó. Faragóné kukkantott be. Az izgatott-

Next