Irodalmi Szemle, 1980
1980/3 - Mács József: Szélfúvásban III (regényrészlet)
ide a híreket, de innen nem vihet ki semmit. Mert ami itt történik, az mind hivatali titok. Mikor az irodából kilép, hét lakat legyen a száján! — Jaj, a szám! Mennyi bajt okoz nekem — sopánkodott, és aztán gyorsan behúzta maga után az ajtót, így, uraim, így. Mindennek van oka. A megrövidülő életnek is. A jegyzőnek a kézbesítő, a bírónak a kisbíró, a tanítónak az iskolaszolga, a parasztnak a cseléd kurtítja meg az életét. Faragóné nyakába szedte a lábát, elnyargalt a faluba, én meg beleültem a magas, támlás hivatali székembe. Szeretek onnan nézni az ügyfeleimre. A helyzet komolysága szerint lejjebb csúszni vagy feljebb emelkedni a székben. A hivatalos fél áll, én meg ülök. Ez máris olyan lélektani tényező, hogy az illető tudja, itt neki csak válaszolnia lehet. Nincs más dolga. Nincs, kérem a lássan. A pengős világ legelején állt így előttem Borzas Sándor (néhány házzal lakik lejjebb Pálmainétól), aki a legnagyobb gazdák közül való, és a faluban mindenkit öcsémnek szólít. Kivéve talán engem. Ugyanolyan kopasz ő is, mint Szász Józsi, a kocsmáros. Tanult embernek a töprengésben, kocsmárosnak, parasztnak a huncutságban megy el a haja. Persze, uraim, ez nem tudományosan alátámasztott tény. Csupán az én feltevésem. Hogy miért állt előttem? Kérem szépen, erre is magyarázattal szolgálok. Határváltoztatás után minden intézmény megrohanja a falut. Új seprő jól seper alapon. Mindenki jót akar, mindenki valamilyen előnyös ajánlattal jön. Kiszáll a bank, a biztosító és a Hangya fogyasztási szövetkezet lerakatának a megbízottja ... Ez utóbbit azért említem, mert bírósági tárgyalás lett az üzletkötésből. Szász úr ugyanis nem volt otthon, amikor az ügynök előhúzott a bőröndjéből néhány képeslapot, amelyen a falunk temploma, a főutca, a Hangya meg a kastély volt látható. Szásznét mindez meghatotta. Ezt használta ki a megbízott. Ötezer darabot rendeltetett meg vele a képeslapokból. El tudják képzelni, uraim, mi az, ennyi képeslap? És fel lehet tételezni, hogy a paraszt olyasmiért is kiad pénzt, amit naponta a valóságban láthat? Úgy megrohanták a visszakerült falut a mindenféle intézmények, cégek ügynökei, mintha korábban senki nem tette volna be a lábát hozzánk üzletkötési szándékkal. És éppen akkor ment teljesen tönkre Borzas Sándor házának a teteje. Toldozással-foldozással, a becsurgó víz lavórba fogásával nem lehetett már rajta segíteni. Újat kellett csináltatni a helyére. Akkor jutott eszébe a gazdának, hogy a költségeket a biztosítóval is kifizettethetné. Ne csak a parasztot csapják be örökké, ő is húzzon már hasznot valamiből. Házbiztosítást kötött az ügynökkel. Aztán rá egy évre tűz riasztotta a falut. Égett a Borzas Sándor háza. Félrevert harang hangja zúgott az éjszakában. A tűzoltókocsi kerekei nagy zajt csaptak a töltésen. A kastély ablakából néztem a tüzet. Onnan, hallgattam a riadalmat. A láng az eget csapkodta. Nem vagyok nyomozó, de, uraim, én már akkor tudtam, hogy maga a gazda röpítette fel háza tetejére a vörös kakast. Te jóisten, mennyi titkot viszünk a sírba magunkkal! Naponta hívatták Borzas Sándort az irodámba. Keresztkérdések tüzébe fogták, de nem értek el semmit. Legutoljára már csak magam hallgattam ki. Kíváncsiságból. Hoszszan nézett rám, én meg rá, a szemébe. Nem fordította oldalra a fejét. Állta a tekintetemet. — Nézze, Borzas úr, nekem elmondhatja, hogyan történt. Őri becsületszavamat adom, hogy köztünk marad minden — bátorítottam az őszinte beismerésre. — Kedves jó tekintetes főjegyző úr. Nem kenyerem a hazugság. Ügyvéd se vagyok, hogy kiforgassam, amit egyszer már elmondtam. Még lámpát se tudtunk gyújtani akkor este, mert nem találtunk gyufát. Tessék megkérdezni a kovácsot, mennyit bütykölte nekünk az öngyújtónkat. Mert az is csak olyan portéka, hogy nem akkor gyúl meg, amikor a gazdája akarja! Hát így megy ez, kérem a lássan. Ilyen a hivatalom. Mindenféle esetek, történetek hemzsegtek a fejemben, amíg Hargitai Gergőre vártam, aki, uraim, a ritka eseteim közé tartozott. Másnak adta ki magát, mint ami volt. Nincs az ilyennél körmönfontabb. Az ilyenre mondják, hogy minden hájjal megkent. Rápislantottam az órámra. Fél nyolc volt. Az óra ezüstcsatjával játszadoztam. Ideoda forgattam a karomon. Mert már türelmetlen voltam. Az ember is úgy viselkedik a várakozás feszültebb perceiben, mint az állat. Ugrásra készen. Mint a rendőrkutya, akinek még fogják a pórázát. Végre kinyílt az ajtó. Faragóné kukkantott be. Az izgatott-