Irodalmi Szemle, 1980
1980/3 - Mács József: Szélfúvásban III (regényrészlet)
volt sürgős a válasza. Nem türelmetlenkedtem. Kényelmesen elhelyezkedtem a magas, támlás székben, és a számba dugtam a megpuhított szivaromat. De még nem gyústottam rá. Az emberemet figyeltem. És megállapítottam, hogy szorult helyzetben a felnőtt is olyan, mint a gyerek. Ez is, az is hunyorog, ellátja a száját, rágja a körmét, ráncolja a homlokát, egyszóval úgy tesz, mintha erősen gondolkodna. Uraim, látniuk kellett volna, ahogy felismerte a bőrfotelben, hogy úgy járt, mint a kártyavárat építő. Akkor omlik össze minden, amikor már csak egy lap hiányzik a tetejéről. Ki tudja, milyen tervet eszelt ki az átejtésemre, míg a kastélyig ért? Biztosan keresztkérdésekkel meg gorombasággal számolt, és szőtte a mesét, és szőtte a mesét, mint ahogy a pók szövi a hálóját. Nem csaptam le rá mindjárt. Nem próbáltam sarokba szorítani. Azt akartam elérni, hogy összekuszálódjanak benne a dolgok. Azért engedélyeztem számára öt perc gondolkodási időt, hogy a kötelességei közül valóban a legfontosabbat választhassa ki. Rápislantottam az órámra, és már csak fél perc hiányzott az engedélyezett időből. Előbb meggyújtottam a szivaromat, csak azután szólaltam meg. — Nos? Mi az első kötelesség? — bodorítottam a füstöt. — Jelentkezni a főjegyző úrnál, ha idegen faluban akarok letelepedni — mondta, és mintha víz alól jött volna fel, nagyot, mélyet lélegzett. — No látod. Nem vagy te buta. Megvan a magadhoz való eszed. És mért nem jelentkeztél? — hajoltam előre az íróasztalom fölött. — Mert sok volt az elfoglaltságom — pislogott zavartan, mint az olyan, aki maga sem hiszi, amit mond. — Fiacskám, így nem leszünk jóban. Hazudsz nekem — csóválgattam a fejem, és sűrűbben szippantgattam a szivaromból. — Ne téveszd szem elől, hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. De lásd újra, kivel van dolgod. Ismét kérdezem: miért nem jelentkeztél? — Mert nincs igazolványom! — ismerte be töredelmesen, és kínjában forgatta, gyűrte az amúgy is viseltes sapkáját. — Ez már beszéd. Most már tetszel nekem — dicsértem meg az őszinteségéért. — De akkor a rendes neved is mondd meg! Mert dehogy vagy te Hargitai Gergő — siettem a segítségére. — Az vagyok, főjegyző úr. Hargitai Gergő vagyok. — No jó, rád hagyom. Lásd, kivel van dolgod. De tudod-e, mi az a Hargita? — Az egy nagy hegy — villanyozódott fel. Azt hitte másra terelem a szót. — Hát Benedek Eleket ismered-e? — Ki ne ismerné őt. A nagy mesemondót. Könyveket ír — felelte tájékozottan, s mármár a gyanú is felmerült bennem, szolga-e egyáltalán, vagy csak annak adja ki magát. Ezt persze nem firtattam. Lépésről lépésre szerettem előrehaladni a puhatolódzásban. Akárcsak a hentesek a levágott disznó feldolgozásában, kérem a lássan. Még hozzá sem kezdtem a vallatásához, és már kiszedtem belőle, hogy a Benedek Elek könyvéből keresztelkedett. Onnan nézte ki magának a Gergő nevet. Szóról szóra így történt, uraim. — Eddig rendjén is lenne minden — mondtam, és eloltottam a szivaromat. Egészen más képet vágott, amint fesztelenebb lett köztünk a beszélgetés. Tetszett a hiúságának, hogy felelni tudott a kérdéseimre. Lerítt az arcáról, amelynek semmi különös jellegzetessége nem volt, hogy inkább szeretne Romániáról meg Erdélyországról beszélni, mint magáról számot adni. Ilyen az ember. Mindig mást szeretne, mint amit éppen csinál. Én azonban nem tértem el a tárgytól. Tudtam, mit akarok. Persze úgy tettem, mintha engem most már csupán Erdély hegy-, víz- és településrajza érdekelne. — Hol a falud? — dőltem hátra a támlás székemen, és a kezemet úgy kulcsoltam össze az ölemben, ahogy a papok és a vénasszonyok szokták. Ilyen módon adtam értésére, hogy nyugodt vagyok és birkatürelmű. — A Hargita alatt — válaszolta jobb kedvvel. — Mi a neve? — doboltam az ujjaimmal. — Nem tudom. Nem emlékszem — komorodott el. Észrevette, hogy játszom vele. Ahogy macska játszik az egérrel. Eleresztem, futni hagyom, majd újra megfogom. Olyan mesével hozakodott elő, hogy már-már úgy festett minden, mintha őt valóságosan is a gólya hozta volna. Elejtette a Hargita fölött.