Irodalmi Szemle, 1996

1996/7-8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: Ismét újra kell születnünk

Németh Zoltán lentétben a keletiek nem vonultak ki a számukra ellenszenves (velük szem­ben nyíltan ellenséges) világból...” (gondoljunk Vajdára, Komjáthyra, Czóbel­­re.). És itt már nemcsak Komjáthyról van szó, aki a maga sajátos szimbolizmusát hozta létre, akinél még Németh G. Béla „igazi szimbolizmust” mutat fel (lásd Újhold-Évkönyv 1989/2, 260. old.), nem is Czóbel Minkáról, han­em valami másról. Arról az álláspontról, amely minden értéket a „nagy” egyéniségnek tu­lajdonít, egy korszak felhalmozott értékállományát azután, tekintet nélkül a kor- és pályatársakra, neki sajátítja ki. Így járt Krasztev is, aki egyáltalán nem vette figyelembe, hogy a századvégi magyar irodalomban legalább két olyan köz­­irodalmi műhely létezett, amely a változás akarásával már képviselte azt a modern attitűdöt, amelyről Foucault és maga Krasztev is beszél. Gondolok itt Justh Zsigmond körére, amelybe Czóbel Minka is tartozott (Justh paraszín­­háza az életté vált műalkotás aktusa), illetve azokra a sztregovai vakációkra, amikor a spiritualista Madách Aladár, a vitalista filozófiában és az iroda­lomban is otthonosan mozgó Palágyi Menyhért, illetve Komjáthy találkoztak. Tudom, egy szintetizáló munkán lehetetlen számon kérni a „kutakodás” jelen­létét, de ennek hiánya aztán olyan kijelentésekhez vezet, hogy Magyarorszá­gon egy meghatározó alkotó személyiség megjelenésétől eredeztethető a szimbolizmus (Krasztev is érezhette, hogy itt valami nincs rendben, hiszen hozzáteszi: némi eltéréssel). Bele lehetne kötni még a könyv néhány további állításába is, mint például abba, hogy a szimbolizmus teremtette meg a líra máig használatos nyelvét Közép-Kelet-Európában (ellenpéldaként elég Tandori Dezső vagy Garaczi László szövegeit megemlíteni), és itt aztán további vitalehetőségek végtelen folyama indulna be, de nem teszem. Krasztev könyve ugyanis hiánypótló, az eddigi magyar komparatisztika eredményeit, lenyűgöző nyelvtudása adta le­hetőségeit kihasználva valóban összefoglaló jellegű művet tett elénk. Legna­gyobb érdeme talán az, hogy egy más kontextusban felvetődő, újszerű kérdésekkel közelíthetünk térségünk, illetve a magyar líratörténet felé. (Bp. Balassi Kiadó, 1994)

Next