Irodalmi Szemle, 2010
2010/2 - TANULMÁNY - Turul Emese: A szakrális szubjektum: a szinkronikus létélmény. (Egyetemes és örök élmények Weöres Sándor költészetében)
42 Turul Emese teremtett állapot nagyszerű szabadságát a hagyományok ritmikus ütemével szemben. Feledi az e világi szavak, s mondatok eredetét. Az értelmezési síkok kiteljesedését az írástudókra, a befogadókra bízza. A keleti népi témák és műfajok több magyar alkotót is ösztönöztek a XX. században. A magyar származású képzőművészek közül Viktor Vasarelyt, Nicolas Schöffert; a zeneszerzők közül Bartókot és Kodályt, a filmművészek közül Jancsó Miklóst, Szabó Istvánt; a Magyar Műhely vezető egyéniségei közül Nagy Pált, Papp Tibort, Bujdosó Alpárt. A fordításirodalomban is igen jelentős szerepe volt. A lírai szubjektum határpontokon vállalt szereplehetőségeinek dialektikus viszonya a befogadói játéktérben önértelmezésre serkent: „önmegnyugtató, önismereti állomás, amelyekre létünk stabilitásának képzete miatt feltétlenül szükségünk van”.3 Ricoeur megközelítésében az önreflexiónak egy olyan rétegezett szerkezetéről van szó, mely „azt követeli tőlünk, hogy elvessünk minden olyan eszmét, mely szerint a tudatiság önmagát tételezhetné a tisztán immanens idősségen belül. Azért létezünk, mert foglyai vagyunk azoknak az eseményeknek, melyek velünk történnek. Teljesen megváltoztatják létezésünk menetét. Önmagunk megértésének feladata ezeken keresztül nem egyéb, mint az a feladat, hogy az esetlegest a saját sorsunk részévé formáljuk át. Az esemény az úr. E tekintetben a mi egyéni létezésünk hasonló annak a közösségnek a létezéséhez, melyhez mindannyian hozzátartozunk - feltétlen függésben vagyunk bizonyos megalapozó eseményektől. Ezek az események nem múlnak el nyomtalanul, ezek az események fennmaradnak. Önmagukban ezek: esemény-jelek. Saját magunk megértése azt jelenti, hogy tanúskodunk és bizonyosságot teszünk ezekről az esemény-jelekről”4. Nemcsak az események keretezik be a szubjektumot, az egy(ed)et, hanem önmaga is: „Csak kerete vagy magadnak”(Egysoros versek). Önreflexiója folyamán a szubjektum önmagában, önmagáért újra járja az átalakulás meg-megújuló köreit. Az önmegismerés játékterét a költészet nyelvi jelrendszere teremti meg. Kosztolányi Dezsőhöz írt levelében (1932) e témakörben ily vallomást tesz: „ ... minden költészet belső ellentmondásból születik, és a vers nem más, mint a két ellentétes elem, a pozitív és negatív ideiglenes kiegyenlítődése, akárcsak az elektromos kisülés - ennélfogva egy költészet lelki arcát csak vibráló és ellentmondó mozaikdarabokból tudom összerakni. "A szubjektum önreflexiója során, az egy(ed) versben való pillanatnyi léte pusztán kísérlet az ideiglenes kiegyenlítődésre az Egy(ség)gel: „ Kísérlet annak kipróbálására, hogy teljesen fellazított gondolatsorokon keresztül, a nyelvtani szabályok szétbomlása és a szavaknak szabálytalan összezavarása révén keletkezhetik-e esztétikum, szép vers. ” Az ideiglenes egyensúlyteremtés folyamán az egy(ed)nek türelmesnek kell lennie a túlnyomóan racionalista látásmódú befogadókkal, világszemléletűekkel szemben: „...amikor a szokatlan ellen fellépnek a józan ész és a közérthetőség nevében: valami baj van a racionalizmusukkal. Hiszen az ész természete az ismeretlennek a kutatása, nem pedig tilost jelezni az ismeretlen határán(...) Nem egy remekmű csak kommentárral