Irodalmi Ujság, 1957 (8. évfolyam, 1-15. szám)

1957-12-15 / 15. szám

1957 december 15 Irodalmi Újság 3 JÓZSEF ATTILA: BETLEHEMI KIRÁLYOK Adjonisten Jézusunk, Jézusunk! Három király mi vagyunk. Lángos csillag állt felettünk, gyalog jöttünk, mert siettünk. Ids juhocska mondta — biztos itt lakik a Jézus Krisztus. Menyhárt király a nevem. Segíts, édes Istenem! Istenfia, jónapot, jónapot! Nem vagyunk mi vén papok. Úgy hallottuk, megszülettél, szegények királya lettél. Benéztünk hát kicsit hozzád, Üdvösségünk, égi ország! Gáspár volnék, afféle földi király személye. Adjonisten Megváltó, Megváltó! Jöttünk meleg országból. Főtt kolbászunk mind elfogyott, fényes csizmánk is megrogyott, hoztunk aranyat hat marékkal, tömjént egész vasfazékkal. Én vagyok a Boldizsár, aki szerecseny király. Irul-pirul Mária, Mária, boldogságos kismama. Hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját. A sok pásztor mind muzsikál. Meg is kéne szoptatni már. Kedves három királyok, jó éjszakát kívánok! MÉSZÁROS ISTVÁN: „Egyszerű és mégis világos“ Megjegyzések Révai József legújabb megjegyzéseihez Révai József az 1948 utáni korszakban a parancsszavas, felkiáltójeles cikkek és a ,,megjegyzések” írója lett. Ünnepélyes keretek között, nagy áhítat és hódolat közepette publikált cikkei és felszólalásai ilyesfajta címekkel förmedtek rá az olvasóra: „Tanuljunk a szovjet kultúrától!’’, „Eszmei tisztaságot!” stb., vagy éppenséggel az előbbiekkel látszólagos ellentmondásban, megjegyzések formájában „szerénykedtek”, mint például: „Megjegyzések irodalmunk néhány kérdéséhez”, „Megjegyzések egy regényhez” és más hasonló „megnyilatkozások”. A valóságban azonban itt nem volt és nincs semmiféle ellentmondás, hiszen egy Révai csak nem alacsonyodhatik le olyannyira, hogy egy meghatározott kérdésről csak úgy, egyszerűen és konkrétan ír, fáradságot véve a tárgyhoz kapcsolódó meggyőző elemzésre. A lényeg az, hogy ő megnyilatkozik, nem pedig ama kicsinyes, másodrendű elemeknek való feladat, hogy valóságos problémák megnyugtató, az emberi fejlődés érdekeit szolgáló megoldást nyerjenek. Így alakul ki a sztálinista vezérmítosz lényegének megfelelő és tömegpropagandának is kitűnő fügefalevélként szolgáló megjegyzésforma, az aszkétikus életű, egyszerűen öltöző és főleg szerényen virrasztó fensőbbrendű vezér (gondoljunk csak Rákosi „álmatlan éjszakái”-ról szóló „megjegyzései”-re a Rajk-per kapcsán) kulturális megfelelőjeként. De mint ahogy a „szeretett vezér” aszkétikus életmódja, egyszerűsége és szerényen önfeláldozó virrasztása mögött a valóságban főúri luxus, dőzsölés, valamint a „burzsoá morált” is megszégyenítő kínvallatások barbár kegyetlenségeiben való tevékeny részvétel rejtőzik, úgy a „megjegyzések” figyelmes olvasóinak szemét sem kerülheti el azok belső szerkezete, parancsérvényű fensőbbrendű kinyilatkoztatásokra és fenyegető felkiáltójelekre való felépítettsége. ,,Meg kell végre érteniük azoknak...”, ,, Ideje, hogy figyelmeztessünk arra...”,,,Nem fogjuk tűrni...”, ,,A párt nem nézheti szótlanul...”, ,,Véget kell vetni...!” — és számtalan hasonló fordulat félreérthetetlenül beszél e magasrendű vezéri megnyilatkoztatások lényegéről. Ha most bátorkodunk szót emelni e tárgyban, úgy saját megjegyzéseinken természetesen valami egészen mást, a szó régi „akadémikus” értelmében, egyszerűen csak töredékességet értünk. ★ Révai József nemrég újra megörvendeztetett bennünket csalhatatlan megjegyzéseivel. A „Népszabadság” november y-i ünnepi számában ,,Megjegyzések a szovjet kultúra világjelentőségéről” címmel öthasábos cikk jelent meg tollából, amelyben ismét felöltötte magára a kultúrpolitika legfőbb irányítójának bíborpalástját. Természetesen ennek az írásnak belső szerkezete sem más, mint a felkiáltójel-szerűség, noha Révai tudja, hogy a mai helyzetben nem lehet a régi nyíltsággal és fülsiketítő hangerővel a magyar kulturális közvélemény fülébe trombitálni a régi fenyegető és parancsolgató szólamokat, ezért ,,sordino”-t alkalmaz. Most nem ripakodik rá nyíltan és közvetlenül az írókra, nem taglózza le őket név szerint — a dolognak ezt a részét szívesebben intézteti el bírósági közegekkel, zárt tárgyalásokon, saját személyének kompromittálása nélkül —hanem csak úgy általában nevezi vakoknak és gyáváknak a népieseket. (Itt persze megint csak a „forradalmi romantikus” szubjektivizmus beszél belőle: szeretné, ha tényleg vakok és gyávák lennének, úgy jóval könnyebb lenne a dolga neki és barátjainak.) Most nem fenyeget rideg nyíltsággal, hanem csak figyelembe ajánl, ilyesféleképp: ,,Nem lehet eléggé és elégszer hangoztatni, hogy...”, ,,Meg kell végre teljes határozottsággal és félreérthetetlen egyértelműséggel mondani, hogy a revizionista és más reakciós támadások...”, „Ideje, hogy éppen most, az októberi forradalom 40. évfordulója alkalmából emlékeztessünk arra, hogy...” stb., stb. A hangtompító jelenléte a trombitában nyilvánvaló, hiszen legragyogóbb fénykorában egészen más erővel hangzottak el az ilyesfajta szólamok az ünnepi díszülések nagytermében, nagyrészt erőszakkal összeterelt hallgatóság előtt. Mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy a régi trombitát halljuk, ha távolról is, a trombitás pedig csak a karmester intésére vár: mikor dobhatja félre végre a hangtompítót, hogy teljes tüdővel fújhassa újra fülsértő, hamis dallamát. Révai nem képes más, lágyabb hangszeren játszani, mint a sztálinista katonabanda trombitája, ezt mutatják legújabb megjegyzései is. Kérdés: megkapja-e a karmestertől a régvárt intést, vagy új hangszer tanulására szólítják fel esetleg? S ha ez utóbbi következnék be, vajon könnyen megy-e majd neki a tanulás? ★ Ki tudja? Legújabb megjegyzéseinek egyes részeiből mindenesetre arra lehet következtetni, hogy igen. Ízig-vérig sztálinista vezetőhöz mérve viszonylag rövid idő — mindössze nyolc hónap alatt — rendkívüli tanulékonyságról és felismerőkészségről tett tanúbizonyságot: rájött arra, hogy a magyar forradalom sztálinista szellemű és módszerű vérbefojtása ellenére nem lehet ma már nyíltan dicsőíteni Sztálint és a sztálinizmust. Úgy látszik, e nyolc hónap alatt titokban buzgón olvasgatta az elmúlt korszakban általa méltánytalanul lekezelt Mikszáth írását arról, hogy „mindenki lépik egyet”, mert legújabb megjegyzéseiben azt láthatjuk, hogy Révai is lépik egyet. 1957 március 7-i, felkiáltójeles, „Eszmei tisztaságot!” című cikkében, amikor a XX. kongresszus által megtépázott sztálinista reményeit bizonyos nyilatkozatokban örvendezve újjászülethetni vélte, még így írt: ,,A kínai elvtársak és őket követően Hruscsov elvtárs fellépése után ma már minden kommunista számára világos, hogy a Sztálin és a sztálinizmus’ elleni világméretű hajsza csak a mai helyzetnek megfelelő megnyilvánulási formája volt... az antikommunista uszításnak...!” ,,A ,sztálinizmus’ elleni harc világszerte a revizionizmus takarója volt.” A legújabb megjegyzésekben már Sztálin véletlenül és mellékesen elejtett nevét is hiába keresnék, ellenben a csaknem kétharmadrészt citátumokból álló cikk telve van Leninszövegekkel. És még mondja valaki, hogy Révai nem fejlődik. Ha azonban közelebbről megnézzük az idézetekkel bőven feldíszített szöveget, akkor azt látjuk, hogy e „radikális” változás mögött nemcsak a lényeg azonos, hanem még a trükk is, amivel ezt a lényeget el akarja fogadtatni a gyanútlan olvasóval. Március 7-én idézőjelbe tette a sztálinizmust, hogy így védje meg a saját sztálinizmusát is, a revizionizmus veszélyére hivatkozva, a párton belüli esetleges kibontakozás ellen s most ugyanezt teszi a zsdánovizmussal. ......a revizionista és más reakciós támadások a zsdánovizmus’ ellen nem Zsdánov vagy az általa kifejtett gondolatok ellen irányulnak, hanem az irodalomra és művészetre alkalmazott alapvető lenini elvek ellen.” Így hát a leninizmus védelme ürügyén a sztálinista zsdánovizmus védőpajzsát tartja a sztálinizmus elé, a saját zsdánovista sztálinizmusát is védelmezve természetesen ezzel. Erre szolgál a sok szép Lenin- és Gorkij-idézet. Miközben eme legújabb megjegyzéseiben Révai „megvédi” a leninizmust, a legteljesebb belső hűségét juttatja kifejezésre egy Leninmű címe iránt: ,,Egy lépés előre, két lépés hátra”; egyet lépik előre, hallgatván bölcsen a sztálinizmusról, szóbelileg, majd kettőt lépik hátra, megvédve annak egyik legsivárabb és legszínvonaltalanabb alkalmazását, hogy ezen a kerülőúton ismét visszacsempészhesse magát a sztálinizmust korlátlan jogaiba. Sok fantáziát azonban nem árul el e művelet közben. Mindazonáltal azt méltányos objektivitással újra el kell ismerni, hogy az idézetek időszerű kiválasztásával nagy találékonyságát bizonyítja. Épp ezért nem lehetetlen, hogy egyszer még tán idilli fuvoladallal is meglep majd bennünket. ★ Ez a gyors tanulékonyság persze nem a legtisztább erkölcsi glóriával koszorúzza meg gazdáját. De hát az ilyen jelentéktelen „moralizálásokra” a korszakalkotó megjegyzések szerzői természetesen nem ügyelhetnek, ők csak a „nagy eszmékkel” törődnek, azokat idézik olvasóiknak. „Ez szabad irodalom lesz, mert nem a haszon és a karrier, hanem a szocializmus eszméje és a dolgozókkal való együttérzés verbuvál új meg új erőket soraiba” — olvashatjuk e szép Lenin-idézetet Révai legújabb megjegyzéseiben. És micsoda tökéletes a harmónia elmélet és gyakorlat között. Mit haszon és karrier, hisz szegény önfeláldozó Révainak csak két luxusautója van s fia csak a nagyobbikon, a ZIM-kocsin hajlandó a kiváltságosak számára fenntartott iskolába menni, hogy társai előtt méltóképpen reprezentálhasson. És vajon nem a dolgozókkal való mély belső együttérzés fejeződik ki nagylelkű magatartásában, amellyel állandó személyi kísérők mellett több ÁVH-s házőrzőnek és jónéhány különböző beosztású háztartási alkalmazottnak ad állandó munkát? De a dolgozókkal való őszinte együttérzés legfényesebb tanújelét az októberi „ellenforradalom” alatt adta, amikor tankokkal és ÁVH-sokkal jól védett szabadsághegyi villájából fáradságot nem kímélve, önfeláldozón telefonálgatott a pártközpontba: „lövetni a csőcselékre az utolsó golyóig!” (Jóval azelőtt persze, hogy arra a bizonyos utolsó golyóra sor került volna, az utolsó fenyegető körtelefonálás után Révai, csupa önfeláldozásból, Moszkvába repült.) Hogy édestestvérét,Szántó Zoltán feleségét Nagy Imre csoportjában deportálták és a fivér segítség helyett súlyosbítja, ahogy tudja, állapotukat, ez meg igazán a moralizálás minden formáján való tökéletes felülemelkedést bizonyítja. A luxusvilla és a hatalmas udvartartás ilyen összefüggésben valójában a szocialista önfeláldozás szimbólumai. Különben is: Révai munkájának társadalmi haszna oly hatalmas, hogy mellette jelentéktelennek kell tartanunk a ,,csőcselék”-szemmel rendkívülinek látszó költségeket, hiszen egyetlen rövid év leforgása alatt két ilyen korszakalkotó felkiáltójeles cikket írt. (Egy közönséges újságíró-halandó még tán három napot is elvesztegetett volna összeollózásukkal.) Hogy közben az egyik, a sztálinizmust nyíltan dicsőítő cikk, kissé elavult, az nem tesz semmit, hiszen itt olyasvalakiről van szó, aki már a jelenben testesíti meg a jövőt, a zsdanovi romantika szellemében és annak axiomatikus erejű bizonyításaként: a társadalmi javakból már ma a kommunista elosztási elv szerint részesül, egy „csekély” pártarisztokratikus változattal, vagyis „a saját szükségletei és a mások munkája szerint.” Ilymódon nemcsak korszakalkotó megjegyzéseivel, hanem haszon és karrier, valamint minden testvéri és emberi érzés fölött álló önfeláldozó életmódjával is példázza, hogy a hatalom elfajulása, valamint a „sztálinizmus” és „zsdanovizmus” felemlegetése tulajdonképpen csak az ellenség mesterkedése, a „revizionizmus takarója”, „leninizmus elleni támadásának leplezője.” Hiába, az ilyen nagy embereket az ő szemükön keresztül kell nézni és akkor mindjárt más megvilágításba kerül a csalfa látszat. ★ Ha azonban visszatérünk a saját korlátolt (mert ugyebár „a szem a látásnak nemcsak szerve, hanem korlátja is”), halandó szemünkhöz, akkor Révai legújabb megjegyzéseinek olvasása közben lehetetlen el nem szörnyülködnünk azon a siralmas színvonaltalanságon, amellyel a zsdánovizmus védelmében már-már Zsdánovon magán is túltesz. Említettük, hogy a cikk telis tele van zsúfolva idézetekkel, de ezenkívül is megtalálhatók a zsdánovizmus módszerének és színvonalának félreismerhetetlen jelei. Sehol egy fikarcnyi önállóság (hacsak nem vesszük annak az üresen kongó retorikát), sehol egy sornyi elemzés vagy bizonyítás. Ellenben kinyilatkoztatások és felkiáltójelek, no meg az elmaradhatatlan átkozódások és megbélyegző jelzők: a népiességet ma már „úgynevezett .népiesség’ ”-nek nevezi (a következő állomás nyilván az lesz, hogy itt egy régi, leplezett imperialista ügynökségről van szó) és a „vaknak és gyávának lenni” megjelölés még a hízelgőbb jelzők közé tartozik. Bőven találkozhatunk azonban „az ellenforradalmi revizionizmus”, „állati önzés”, „a burzsoázia állati individualizmusa” és más hasonló — retorikai támpontul szolgáló — jelzős szerkezetekkel. E legújabb megjegyzések utolsó felkiáltójelében, a zsdánovizmus megvédése után, a szerző felszólít mindenkit az általa szocialistának nevezett zsdánovista kultúrához való csatlakozásra, mert csakis a csatlakozó „szerzi meg korlátlan fejlődésének, mindent oldalú képességei kifejlődésének feltételeit”. S ha erről e megjegyzések elolvasása után sem lennénk meggyőződve, olvassuk el az egykori Révai Kölcseyről, vagy Adyról írt tanulmányát s a hatalmas fejlődés egyetlen szempillantás alatt nyilvánvalóvá lesz. De micsoda fejlődés! A „mindenoldalú képességek korlátlan kifejlődése” Révainál a valaha kétségtelenül létezett nem mindennapos gondolkodói tehetség maradéktalan felszámolását jelentette. Aligha kétséges, hogy ez a személyi mozzanat csak még jobban növeli Révai e csatlakozásra felszólító felkiáltójelének amúgyis nagy vonzóerejét. ★ De az eddig látott „mindenoldalú gazdagság” még nem minden, bár már ez is több, mint elég, ha meggondoljuk, hogy mindez egyetlen szerény „Népszabadság” oldalon található. A cikk közepetáján ugyanis a szerző megvilágítja elménket egy szordinós felkiáltójelbe iktatott tudományforradalmasító felfedezésével, amely így hangzik: „Úgy gondolom, ideje figyelmeztetni arra, hogy irodalmi alkotó munkánkban és az irodalmat irányító elméleti munkánkban egyaránt hasznos volna visszatérni a szocialista realizmusnak ezekhez a Lenintől felfedezett és Gorkijtól konkretizált egyszerű és mégis világos alapelveihez.” Eddig is tudtuk, hogy Révai a ,,stildemokratizmus” bajnoka volt; 1948 óta minden írása egy Karinthy Frigyes-féle aforizma szellemében fogant: „Nincsen benne semmi, ámde — Az legalább érthető!” E mostani mondás azonban csodálatos tömörséggel nyelvész-filozófiaielméleti formába öltözteti a korábbi spontán alkotói elvet. A Trencsényi - Waldapfel József-féle szaktudósok most „alkalmazhatják” majd saját tudományágukra ezt az eredeti fogalomkapcsolást és kellő bibliográfiai, valamint lábjegyzet-anyag segítségével kidolgozhatják analógiáit. Hogy csak egy-két tökéletlen előlegezést megkockáztassunk: „hófehér és mégis világos”, „koromfekete és mégis sötét”, vagy az elmélet síkján maradva: „bonyolult és mégis kissé nehezen érthető”. Rendkívül megtermékenyítő gondolattársítás; tudományos kihatásai ma még szinte beláthatatlanok. Van azonban egy csaknem megmagyarázhatatlan kis bökkenő, mert a következő ■— megszámoltam: 28 soros — mondatban a szildemokratizmus bajnoka olyan bonyolultságról tesz tanúságot, amely az általa egykor csodált, de mindenoldalú képességeinek korlátlan kifejlődése óta gyűlölt és megvetett Hegelnek is becsületére válnék. Szerencsére azonban a mondat értelme segít feltárni a stílustörés okát: „Nekünk, akiknek a múlt kultúrpolitikájának (és irodalompolitikájának) számos hibáját és merevségét kijavítva azon kell dolgoznunk, hogy az elszakadt szálakat összekötözve, újra ösztönzést adjunk elsősorban a mi új szocialista valóságunkat, az új szocialista embert nevelő (vagy nevelésére hivatott), tehát szocialista realista magyar irodalom fejlődésének, meg kell szívlelnünk...” stb., stb., 28 soron keresztül. Mire elfulladva a mondat végére érünk, már régen elfelejtettük, hogy az elején ,,önkritikát” kezdett gyakorolni a szerző, akinek a sok kell segítségével sikerült ismét felülnie a régi kultúrkormányzói fehér lóra. „Egyszerű és mégis világos”: zsdánovista és mégis sztálinista. És korszakalkotó fogalomtársításával maga fecsegi ki szellemi (és erkölcsi) mibenlétét, mert pontosan olyan az ellentét sztálinizmus és zsdanovizmus, mint koromfekete és sötét között. ★ Ellentéteket alkotni ott, ahol a valóságban nincsenek, hogy ezzel el lehessen leplezni az igazi ellentmondásokat: igen, ez a sztálinizmus- zsdanovizmus - révaizmus lényege, ami a gyakorlatban a tetszetősen hangzó elvek és az embertelen megvalósítás ellentmondásának formájában jelenik meg. Szildemokrata trombitásunk mindig, amikor ez üdvösnek látszott, egyúttal a „kétfrontos harc” bajnoka is volt. És hogyan néz ki ez a „kétfrontos harc” a gyakorlatban? Az egyik front a börtön frontja, a másik az ideológiai üldözéseké és mindkét front tüze az állítólagos „jobboldali, reakciós, ellenforradalmár, frakciózó revizionisták” ellen irányul. így kerülnek börtönbe a szocialista kultúra igazi értékei, a Déry Tiborok és Háy Gyulák, miközben a haszonlesés és karrierizmus a társadalom testén élősködik, annak egészséges fejlődését akadályozva. Mégis, Déry Tibor szavaival bizakodva mondhatjuk: „az árnak az irányát nem a szenny szabja meg, amelyet magával sodor”. Előbb, vagy utóbb, de minden bizonnyal bekövetkezik, hogy a Révai Józsefek nem üldözhetik és nem börtönözhetik be többé a szocializmus nevében a szocialista kultúra legkiválóbb alkotóit. Mint ahogy abban is biztosak lehetünk, hogy Déryék sokkal nagylelkűbbek lesznek Révaival szemben, mint ő volt bármikor irányukban: még csak be sem börtönözik, bár százszorosan megérdemelné. Ellenkezőleg, válogathat is majd „mindenoldalú képességeinek” megfelelő munkakörökben. Csak azt a feladatot ne róják rá, hogy össze kelljen állítania, egy derék fiatal bibliográfus felügyelete mellett, a kultúr királyságának idején keletkezett szörnyszülemények — az Urbán Ernők és Gergely Sándorok, a Szabó Ferencek és Ék Sándorok alkotásai —, valamint a magyar kultúrának általa okozott egyéb károk teljes listáját is, bel- és külföldi vonatkozású adataival egyetemben, mert azt nem élné túl. Nem mintha megütné ettől az alantas feladattól a guta, hanem egyszerűen csak azért, mivel ilyen hosszú munkára egy emberélet, a liszenkóizmus mai fejlettségi fokát tekintve, bármily szomorúan is kell ezt megállapítani, teljességgel elégtelen.