Irodalmi Ujság, 1957 (8. évfolyam, 1-15. szám)

1957-12-15 / 15. szám

3 & Irodalmi Újság 1957 december 15 Három angol képviselő: Jo Grimond, a Liberális párt vezére, a konzervatívpárti William Deedes és a munkáspárti Denis Healey, továbbá a Magyar Írók Szövetsége Kis-földön, pénteken, december 6-án, együttesen nyilatkozatot tettek közzé, amely így szól: Arról értesültünk, hogy hat magyar egyetemi hallgatót kivégeztek, mert tiltakozást nyomattak ki Magyarország orosz megszállása ellen. A kivégzett diákoknak sem nevét, sem egészében az ellenük emelt vádat nem közölték. A zsarnokság névtelen áldozatai voltak. Értesültünk arról is, hogy újabban letartóztattak több egyetemi tanárt, köztük Keresztury Dezsőt és Kosáry Domonkost. Keresztury ismert író, aki a második háború utáni kormányban közoktatásügyi miniszterként szolgált és a Parasztpárt egyik vezére volt. Kosáry ismert történelemtudós, Kossuth életrajzírója. Kívülük még sokan vannak börtönben Magyarországon, akik tárgyalásra várnak, különféle körökből, amelyeket áthat a gondolatszabadság eszméje. Az emberiségnek újra meg újra hallatnia kell védelmükben tiltakozó szavát. (E nyilatkozat közzététele után érkezett jelentés hét magyar munkástanácsi tag kivégzéséről. (Irodalmi Újság, szerk.) December 4-én volt első évfordulója annak, hogy Budapesten az asszonyok az Andrássy úton gyászruhában, piros és fehér őszirózsákból font koszorúkkal a Hősök terére vonultak. November 4-ének első fordulójára emlékeztek akkor feketében, őszirózsákkal, a könnyeikkel. Annak idején, 1956 december 5-én, az egyik londoni lap, a Daily Telegraph, ezt írta erről: ,,Egy orosz katona lelőtt egy magyar asszonyt ma — a tudósítás Budapestről, december 4-éről, keddről kelteződött — azután, hogy budapesti asszonyok ezrei virágokkal borították be Magyarország Ismeretlen Katonájának sírkövét. Az asszonyok utat vágtak maguknak a felvonuló szovjet csapatokon keresztül s a szertartás közben egy fiatalasszony a szovjet tisztek egyike felé indult, aki több társával autója mellett ácsorgott. A jelek szerint az asszony valamit mondott a tisztnek s a jelentések szerint az arcába köpött. A tiszt erre lefogatta. Asszonytársai azonban a szovjet katonákat megrohanva kiszabadították. A tüntetés végefelé, délben, egy másik asszony öklével fenyegetett meg egy tábornokot. A tábornok félretolta. Erre más asszonyok szaladtak mellé s lökdösni és ütlegelni kezdték a generálist. A tábornok előrántotta a pisztolyát, hogy megijessze őket, mire az asszonyok meghátráltak, a katonák felől négy puskalövés hangzott el, egy golyó eltalált egy asszonyt. Az áldozatot mentőkocsiban vitték el a térről. Az elvonuló asszonyok menetoszlopát távolból orosz tankok követték.” Kevéssel a lövések előtt, mint az angol lapok akkoriban hírül adták, a Hősök terén megjelent K. P. S. Menen, India moszkvai nagykövete és dr. Jagan Nath Khosis, Nehru személyes küldöttje. A tüntetés mindkettőjüket a hindu passzív ellenállás napjaira emlékeztethette. Másnap a tüntetés megismétlődött. Kétszáz asszony koszorút vitt a Petőfi-szoborhoz; az ellenforradalmi szovjet csapatok ostromállapotszerűen szállták meg a várost s megkísérelték utcákon felvonuló körmenetek feloszlatását. Az angol lapokban annak idején megjelentek a Hősök terén lefolyt tüntetés fényképei is. A fényképek szürke novemberi időről tanúskodtak: a háttérben a Városliget megkopaszodott fái és a Műcsarnok nyugodt oszlopsora látszott. Közel egy tankhoz három orosz katona ácsorgott, vállán a géppisztollyal. A gyászoló asszonyok sora félholdalakban húzódott el a téren s az előtérben öt pesti asszony állt a koszorúval. Kopott télikabátban, durva harisnyában álltak ott, nyakukat nagykendőkbe bugyolálták, hajukat fejkendő borította. Ezek voltak azok az asszonyok, akiket az orosz propaganda s Kádár propagandája azóta is igyekszik munkáskülsejűvé álcázott arisztokrata hölgyeknek beállítani. Ezeket az asszonyokat az teszi különbbé a francia forradalom párizsi asszonyainál és az orosz — igen, orosz — forradalom tüntető asszonyainál, hogy ők a halottaikért szálltak szembe a hatalom — egy nagyobb és idegen hatalom ágyúcsöveivel. Nagyobb bátorságról tettek tanúságot, mint azok a párizsi nők, akik azon a bizonyos október 5-én, amikor a St. Eustache negyedben egy fiatalasszony az őrszobáról dobot zsákmányolt s a párizsi külvárosok utcáiról szedte össze asszonytársait, hogy seprőikkel, fazekaikkal, azzal, ami kezük ügyébe került, hét órára már a városházán legyenek, visszaszorítsák a nemzetőrséget s a Place de Gréve-ről a városháza termeibe nyomuljanak, a zárt ajtókat fejszékkel ütve be, s az aktahalmazokat a reggeli készítéséhez szánt gyújtóval gyújtva fel. A párizsi „menádok” harciassága elhaloványul a budapesti asszonyok bátorsága mellett s felvonulásuk évfordulóján nekünk tisztesség, hogy előttük tiszteleghetünk. „Gedichte der Ungarn44 a címe annak a képzeletdús burkolású, szép betűkkel finom papírra nyomott könyvecskének, amely az elmúlt hónapban jelent meg a müncheni Hanser-kiadó gondozásában. Tizenhét műfordító vállalkozott arra a tiszteletreméltó, de nehéz feladatra, hogy eleddig ismeretlen magyar verseket juttasson el a német olvasóhoz. A Hanser-kiadó nemes gesztussal lemondott a haszonról s a kötet tiszta jövedelmét magyar menekültek támogatására fordítják. Clemens és Sophie Dorothee Podewill, a kötet szerkesztői elsősorban az októberi forradalom költészetét, meg az október felé mutató verseket, meg a fegyházak röpiratirodalmát, meg a nép szabadságvágyának dokumentumait akarták bemutatni. Ám a derék német szerkesztők és fordítók csak magyar tolmácsolásból ismerhették az események irodalmi vetületét és az antológia tartalomjegyzéke így fest: Tollas Tibor: 11 vers, Kocsis Gábor: 5 vers, Gyula György: 4 vers, Gömöry György: 2 vers, Illyés Gyula: 1 vers, Ady Endre: 1 vers, Petőfi Sándor: 1 versszak. József Attila halálának huszadik évfordulója nem múlhatott el anélkül, hogy az ellenforradalmi rendszer dülöngő szószátyár támogatója, Marosán György, aki Kádárnak minisztere, fel ne szólalt volna. A Times szerint Marosán György arról panaszkodott, hogy az írók többnyire nem tesznek egyebet, mint annyit, hogy régebben megírt munkájukat újra kiadják és semmi újat nem írnak. „Marosán úr — írta a Times — kifejtette azt a nézetét, hogy az „ellenforradalom” a magyar irodalomnak oly sok témával és oly sok hőssel szolgált, hogy az irodalom igazi képviselői tíz évre elegendő anyagot meríthetnek belőle. Új versekre, színdarabokra, regényekre van szükség; a kommunista íróknak harcba kell szállniok a párt szempontjainak és politikájának érdekében. Mindamellett — mondotta ő — némely íróknak úgy látszik még mindig kétségeik vannak afelől, hogy az októberi felkelés forradalom vagy ellenforradalom volt-e a valóságban.” Marosán György gyászünnep-rontása nekünk Koestler Artúr önéletrajzának József Attiláról szóló fejezetét, illetve annak néhány sorát juttatja eszünkbe. ,,A magyar kommunista párt — írta Koestler Artúr — József Attilát életében kiközösítette, halála után kanonizálta. Ha még életben lett volna akkor, amikor Magyarország orosz uralom alá került, többi barátaim sorsában kellett volna osztoznia. Ilyenformán egyre megy, hogy a tehervonatot választotta. Ha visszatérhetne egy órára, bajuszát megpödörné és belekezdene egy hosszabb értekezésbe az ember saját halálának helyes dialektikus időzítéséről.” A pesti diákok ebben a tanévben is hallgatják Füst Milán joggal népszerű előadásait a Budapesti Tudományegyetem bölcsészetkarán. Az idős költő és gondolkodó óráit a beiratkozott bölcsészeken kívül — a hátulsó padsorokban — három rendőr hallgatja példás szorgalommal. A három kivezényelt rendőr közül — mint értesültünk — az egyik géppisztolyt visz magával a tanterembe, jegyzetfüzet helyett. Füst Milán továbbra is azt fejtegeti, hogy mi a szerepe a látomásoknak és szenvedélyeknek Shakespeare drámáiban. William Faulkner Nobel-díjának átvételekor, 1950-ben ezeket mondotta: „Hiszek abban, hogy az ember nem csupán túléli az atomkor veszedelmeit, hanem fölébük is kerekedik. Az ember halhatatlan, lelke van, szelleme képes részvétre, önfeláldozásra, kitartásra. A költőnek és az írónak az a kötelessége, hogy ezekről a dolgokról írjon. Az író kiváltsága, hogy hozzásegítheti az embert a bajok lebírásához azzal, hogy lelkiállapotát emelkedettebbé teszi, azzal, hogy emlékezteti a bátorságra és becsületre és reményre és büszkeségre és részvétre és szánalomra és áldozatkészségre, mindarra, ami az emberi nem múltjának dicsősége volt.” Ez az írói hitvallás jellemzésnek félrevezető; Faulkner nagyjából olyanformán moralista és konstruktív, ahogyan Mauriac katolikus író. Mauriac regényeiben nem azt ábrázolja, hogy az erények boldogítanak, hanem azt, hogy a bűnök nem boldogítanak . Faulkner azt, hogy a jó kívánatos, a rossz kíméletlen elemzésével bizonygatja. William Faulkner 1897-ben született a Mississippi mellett, olyan amerikai patrícius családból, amely politikusokkal és tábornokokkal szolgált az Egyesült Államoknak. Repülőszolgálat, egyetemi évek s változatos fiatalkori munkák vállalása után 1929-ben megházasodott. Azóta az Oxford nevű amerikai kisvárosban él és gazdálkodik, írásaiban egy vidéki író lokálpatriotizmusa keveredik éles társadalomkritikával s az általánosan és szenvedélyesen emberi ábrázolásával. Regényeinek háttere jórészt szűkebb pátriája, a Mississippi állam egy része, amelyet ő maga Yoknapatawpha Countynak nevez. Itt játszódik le az a darabja is, amely Párizsban Camus fordításában az Hebertot színházban egy évig volt műsoron s nemrég mutatta be Londonban a Royal Court színház. A cím: „Rekviem egy apácáért”, s a drámának körülbelül annyi a köze gyászmisékhez és apácákhoz, mint Stendhal regényének a Karthauziakhoz. Hőse nincs, de van két hősnője. A passzív hősnő egy prostituáltból lett néger dajka, Nancy Manniqoe, akit az első felvonás első jelenetében halálra ítélnek, mert megölte gazdáinak hathónapos kislányát. Az aktív hősnő viszont a gyermek anyja: előkelő származású, gazdag és fiatal amerikai asszony, aki egy lánykori kalandja során egy ideig egy bordélyházba került , lánynevén Temple Drake-nek, asszonynevén Mrs. Stevens-nek hívják. A két név már a darab elején olyanformán szegeződik szembe egymással, mintha párbaj folyna közöttük. „Maga rájött, hogy bizonyos események összeestek” — mondja az ügyvéd. „Mrs. Stevens jött rá erre” — vág vissza az asszony. „Temple Drake jött rá erre. Mrs. Stevens nem is bocsátkozik efféle harcba. Ez Temple Drake ügye” — csap le rá az ügyvéd. „Temple Drake halott” — védekezik az asszony. „A múlt sohasem halott. A múlt még csak nem is múlt!”— támad az ügyvéd s a cselekmény ugyan Nancy Mannique elítélése és kivégzése között zajlik le, de a feszültség a jólnevelt úriasszony múltja és jelene között szikrázik s az ügyvéd, aki történetesen a férj rokona, robbantja ki. ö Faulkner jellemzése szerint „harwardi és heidelbergi egyetemi évek után tért vissza szülőföldjére, hogy ott egyfajta vidéki Cincinnátusszá váljék”. A darab valódi témája ez: ha valahol valakit valamiért halálra ítélnek, akkor az elítélt környezetében mindenkiről ki kell derülnie mindennek, ami igaz. Ez történik. Míg a közönség azt várja, hogy az elítéltről derül ki valami, az el nem ítéltek bűnei kerülnek napvilágra. A tanulsága az, hogy a halálraítéltben van elég jó ahhoz, hogy felsőbb fórumon, az Isten előtt, kegyelmet kapjon, s kárhozottnak az úriasszony érzi magát, ő kérdezi kétségbeesetten lányának elítélt gyilkosától, hogy ővele mi lesz, hogy ő mit csináljon? „Higyjen!” — mondja az elítélt nagyon egyszerűen. A párizsi előadás, amely a darab spirituális elemeit emelte ki, jobban kihozta a mondandó hallatlan feszültségét, mint az a londoni bemutató, amely a reálisabb elemeket hangsúlyozta. A párizsi előadás 9-kor kezdődik és fél 1-kor ér véget, míg a londoni előadás fél 8-kor kezdődik és fél 10- kor végződik, vagyis mindössze két óra hosszat tart. A londoni rendező ugyanis hentesmunkát végzett, Faulkner mondandójának, ha nem is a lényegét, de a harmadát kihúzta! Ennek a botrányos eljárásnak köszönhető, hogy az amerikai szerző munkájának értékéről nem az kap jó képet, aki a szerző anyanyelvén kíván megismerkedni a Faulkner-darabbal a Royal Court színházban, hanem az, aki az eredeti szöveghez hű francia előadást nézte meg. A „regarder en face”— hogy Péguy szavát használjuk —, vagyis a bűnnel és erénnyel való kíméletlen szembenézés különben nem annyira angol tulajdonság, mint inkább francia erény. Következésképpen az elsősorban bátor és brutális modern amerikai irodalmat a franciák fogadják megbotránkozás helyett megértéssel. Keresztury Dezső letartóztatásának híre december 5-én érkezett Londonba. A hír még azokat is elképesztette, akik a Kádárhatóságokról nem csupán minden rosszat, hanem minden oktalanságot is feltételeznek. Keresztury Dezsőnek a forradalomban szerepe nem volt, az utolsó időkben betegeskedett s még csak a hallgató írók közé se lehetett sorolni. Elvégre ez év nyarán verseskötete jelent meg és kevéssel letartóztatása előtt a ,,Tükör” című folyóiratban, amely az Országos Béketanács lapja, cikke szerepelt. Rajta kívül — a számos külföldi szerző mellett Tamási Áron, Barát Endre és Dutka Mária írásait közölte ez az újság. Keresztury Dezső a Dunántúl született és gyermekkorát a Zala megyei családi házban töltötte, közel a Balatonhoz. A zalai kisnemes családok környezetét korán idegennek érezte s Eötvös-kollégiumi tanulmányok után Berlinbe került, ahol a Berlini Egyetem magyar lektora volt és a Magyar Intézetben dolgozott. Kevéssel a háború előtt hazatért s az Eötvös Kollégium tanára és a Pester Lloyd irodalmi szerkesztője lett. A háború előtt és a háború alatt a maga szerény, jellemes, politikától tartózkodó módján következetes antifasiszta szemléletről tett tanúságot és a haladó magyar írók körében érezte otthon magát. 1945- ben a Nemzeti Parasztpártba lépett be s előbb az Eötvös Kollégium igazgatója, majd a választások utáni koalíciós kormányban vallás- és közoktatásügyi miniszter lett. A közoktatásügyi apparátus újjáépítése s az a kulturális fellendülés, amely ebben az időben Magyarországon volt tapasztalható, részben az ő munkájának volt köszönhető. Kereszturyt a kommunista párt buktatta meg 1946 végén olyan politikai okból, amelyhez Keresztury személyének semmi köze nem volt: ő miniszter korában is inkább dolgozott, mintsem politizált. Eltávolításának valóságos oka az volt, hogy a tárcát a kommunisták ki akarták venni a Parasztpárt kezéből s a Kisgazdapártnak adni azzal a feltétellel, hogy a Kisgazdapárt Ortutayt jelöli. Ennek a politikai sakkjátéknak az volt a célja, hogy a kommunista párt Ortutay személyében olyan kisgazda-minisztert kapjon, aki a minisztertanácson nem a saját pártjával, hanem a kommunista párttal szavaz s ilyenformán a Kisgazdapárt már előirányzott felszámolását elősegíti. Keresztury, aki a demokratikus Magyarország utolsó e névre érdemes kultuszminisztere volt, zokszó nélkül és némi megkönnyebbüléssel tért vissza a közoktatás ügyek vezetésétől a közoktatáshoz, de mivel a kommunista párt úgy vélte, hogy a leendő tanárok tanítását nem lehet ilyen csak egyenességével és műveltségével kitűnő férfiú kezében hagyni, Kereszturyt az Eötvös Kollégium éléről elmozdították és a Tudományos Akadémia könyvtárosa lett, ahol sokáig megtűrték, bár az olyan ember, mint Keresztury s az olyan embertípusok, amilyenek a sztálinisták, alkatilag összeférhetetlenek. A világos fejű, haladó gondolkodású és kiművelt magyar emberfőnek ez a ritka fajtája már puszta jelenlétével saját idegenségükre figyelmeztette őket. Keresztury tanárember gyanánt az olyan professzorok közé tartozik, akiknek tanítványaikkal diákos kapcsolatuk van. Mint író elsősorban esszéket írt, neki köszönhetjük Bacsányi mintaszerű kritikai kiadását, a Magyar Irodalom Képeskönyvét s a legjobb német nyelven megjelent magyar novellaantológiát. Értékes könyvet írt Arany Jánosról, akinek hajlamaihoz, alkatához emberileg közel áll. A ,,Tükör” novemberi számában megjelent cikkében Aranynak ezt a sorát idézte:.... ..költő az legyen, mi népes és ő valójában az is: irodalmunk egyik legnagyobb összefoglalója, népünk s földünk egyik legmélyebb ábrázolója, nyelvünk felülmúlhatatlan művésze. De ami otthon az egyik oldalról, börtönnek, zárt , ,kisvilág” -nak látszhatok, a másikról. Amennyire kifejezője, teremtője, annyira foglya is népének Arany.” Verseket késő férfikorában kezdett írni a Válaszba, tavaly megjelentek a ,,Dunántúli hexameterek” . .,őszikéi”-t fogta kötetbe ez idén megjelent verseskönyve. Ez a népszerűségre nem törekvő, becsvágyaktól ment, szerény és tartózkodó ember, akinek jelszava mintegy az lehetett volna, amit Kölcsey fejezett ki: ,,munkálkodó légy s nem panaszkodó”, akiben mindazok az emberi tulajdonságok megtestesülnek, amelyeket Széchenyi kívánt a magyarnak, se a forradalomban, se azután nem merült fel politikai szerepben. Mögötte tömegek nem álltak, mögötte csak a magyar szellemi élet legjava áll, Kodálytól, Illyés Gyulán át a fiatalokig, mindezek bizonyára számítanak Keresztury Dezső dolgos okosságára és nyugodt tisztességére, ha olyan kort remélnek, amelyben magyar ember megleli honját a hazában. A senkinek sem ártó és minden jó ügyben dolgozni akaró Keresztury Dezső letartóztatása még a Kádár-hatóságok eddigi cselekedeteivel való összehasonlításban is képtelen esztelenségnek és otromba kegyetlenkedésnek tűnik, ha csak azt nem tételezzük fel, hogy letartóztatásával, akár Kosáry Domokoséval, azt az embertípust akarják megfenyegetni, amelynek segítségével Magyarország magyar ország lehetne. (Sz. Z.) A Magyarország című Budapesten megjelenő sajtótermék közli Lovas Márton véleményét arról, miért nem adnak a hatóságok útlevelet az utazni vágyó magyar állampolgároknak. Lovas szerint a magyar államnak kevés a valutája és túl sokan szeretnének utazni, másrészről az útlevél-kiadásnak politikai akadályai vannak. Szerinte vasfüggöny nem létezik, mindenről az „imperialisták” tehetnek, akiknek egyetlen célja, hogy a külföldre utazó magyarokból friss FBI-ügynököket verbuváljanak és rágalomhadjáratukkal „elkedvetlenítsék” a jóságos Kádárkormányt. Ezzel a gyermeteg érveléssel vajmi nehéz lenne az embereket elzárni a Nyugattól — de erőszakkal, aknazárral, új ÁVH- val, az útlevél-hivatal ostoba packázásaival — lehet.