Irodalmi Ujság, 1958 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1958-03-15 / 6. szám

8 KOVÁCS DÉNES: Nincs minden másként — Mi újság, fiam? — vert a vál­­lamra a Mester, miután előkúszott gázkandallóm kerámiafúvókájának egyik izzó nyílásából. Azonnal ráismertem, bár bozon­tos szakállt növesztett, pofacsont­jai kiálltak, kezében hatalmas do­rongot szorongatott és kísértetiesen hasonlított saját ősemberéhez, ösz­­szegyűjtött műveinek 213-ik olda­láról. — Nincs semmi újság, Frici bá­tyám — mondtam szerényen —, csak fejlődtünk egy kicsit azóta. — Nocsak! — mondta érdeklőd­ve s letelepedett egyik fotelemben. — Egyszóval — magyaráztam — először is van ez a rakétánk, ugye. Zutty, kilövik Szibériában, bumm, beletalál Csikágóban. No és mit tetszik szólni a Szputnyikok­­hoz? Repülünk a Holdba! — Agyonütni, az is jó — mond­ta Frici és a dorongját forgatta. •—­­Mi újság a politikában? — Kérem szépen, egy atommen­tes övezetet akarunk csinálni Kö­­zép-Európában és ha meg tudná­nak egyezni Németországon, akkor a kelet-európai szovjet egyensúly helyrebillenne a nyugat-európai amerikai tömb javára, ugyanis... — Kiszera méla bávatag! — rö­högött a Mester, mialatt eltűnt sza­kálla mögött megfiatalodott és erő­sen azonosult a Fiatalemberrel a 106-ik oldalról. Egyébként is szinte minden percben változtatta az alakját. — A háborút befejeztétek? — kérdezte. — Be­­­feleltem büszkén, de észbe kaptam. — Illetve... ma még korai vol­na... Nem szabad megfeledkezni azonban... Be kell várni, míg a dol­gok természetes alakulása... — A nyugodt és megfontolt em­ber! — mutatott rám és nekem rögtön eszembe jutott a befejező mondat: ,,ő a legundokabb pu­­hány minden puhányok között.”. — A háború ellentéte nem a béke — védekeztem —, hanem az eszmék forradalma. Tudja-e, Frici bátyám, hogy azért legutóbb mi is csináltunk valamit — kezdtem ün­nepélyesen és egy kicsit kihúztam magam. — Tudom — mondta. — Én is ott voltam. De azután kajánul és hirtelen a háta mögül egy elektromos fúrót kapott elő — feszítés, nyomás, rántás — és leemelte a koponyám fedelét, mint egy kalapot. Az agyvelőmet vizsgálta, de mintha a szívemet tapogatta volna. — Itt nem látok semmit — álla­pította meg Olivecrona hangján. — A felső gyűrődésekben: félelem, a nyúltagyban: ravaszság. Mi van még? — kérdezte és beleharapott egy narancsba. — De hát — próbálkoztam to­vább — én megmondtam mindent előre. Én láttam a fenyegető vesze­delmet, láttam a sötét felhőt és tudok a villámról . . . — Ki kérdezett? —­ dörögte Frici és meghámozott egy banánt. — Tanár úr, kérem, én készül­tem... — dadogtam és most én ha­sonlítottam a Rossz Tanulóra a 75-ik oldalról. — Készültünk, de olyan kevés volt az időnk. Húsz év semmi. — Semmi?! — dörögte a Mester és óriásira nőtt, egyre nagyobb lett, csak görnyedve fért el a szo­bámban. — Húsz év alatt meg le­het írni a Nagy Enciklopédiát! — kiabálta fentről. — És meg tetszett írni? — kér­deztem szemtelenül a mélyből. — És hol a repülőgép és hol a büszke és-­ szabad Magyarország és hol az Északi-sark? Frici egy kicsit kisebb lett. —­ Az embernek élni is kell — motyogta. Hirtelen a mellére ütött. — Utcát neveztek el rólam! — Kicsodák? — kegyetlenked­­tem. Még kisebb lett. A kandalló félkoronája megtette szolgálatát, a tűz hunyni készült, a szobára homály borult. Vagyon? Utódok? Világmegvál­tás? — nem mertem tovább kér­dezni. Úgy látszik, ő sem tartotta érde­mesnek. Hallgattunk. De a fény utolsó lobbanása ma­gához térítette, árnyéka megnőtt és hetykén dobta felém: — Azért mégis mindent megír­tam előletek, taknyosok! És jobbján­­— a semmiből elő­tűnő — Stand nénivel kilépett ab­lakomon, nevetve tűntek el a Kil­­burn High Road éji ködében. Isten elől nincs menekvés (Per Lagerkvist: The Sibyl. London, 1958. Chatto <&■ Windus kiadás) Per Lagerkvist, az irodalmi No­­bel-díj 1951. évi kitüntetettje, ko­rábbi könyvéhez, a ,,Barabás”-hoz hasonlóan, új regényében, a „Szi­­billá”-ban is az istenélmény misz­tikumát kutatja. Ketten a kivá­lasztottak közül, kik láthatták Is­tent: az elátkozott bolygó zsidó és a delphi jósda elűzött papnője (az író lelkében élő félelmes északi iste­neket idézve) pogány szavakkal keresztény hitet tesznek. — Isten csak egy van és nincs előle mene­külés. A regény kiindulópontja és egy­ben szimbóluma a bolygó zsidó, a nyugtalanul kutató szellem. Krisz­tus kereszttel vállán, a Kálvária felé vezető úton megpihen. Fejét a bolygó zsidó háza falának tá­masztja. A gazda nézi az elítél­tet, haramiának nézi és elzavarja. Nem gonoszságból és nem istente­­lenségből, a dolgok belső rendjénél fogva. A bolygó zsidó nem ismer­heti fel istent, nyugtalan lelke az istenség felismerhetetlen lényegét kutatja. Az igazságkeresés szenve­délye és végzete. Ezért vándorol, így kerül Hellasba, így sodorja össze a sors Delphi előtt egy bar­lang bejáratánál a másik átkozat­tal, a klasszikus Isten bukott és száműzött papnőjével. Nem tud­nak egymásról semmit. Az ég ra­gyogóan kék, a görög harmónia úszik a tájon. A bolygó zsidó felol­dást kér. Az igazságot akarja tud­ni. De mintha tükörbe nézne. Vá­lasz helyett a szibilla saját életének tragédiáját mondja el. Réges-régen maga is Isten szerel­mese volt. Látomásai voltak és ál­mában Apollóval beszélt. A jósda szüzeinek életét élte. Aztán egy napon beleszeretett a közeli vár sék karú katonájába és Isten iránti szerelmét megosztotta a férfival. Más állapotba került. Vad dühvel, szitkozódva kergették el a város­ból. Bűnös volt, némán tűrte a gyalázatot: méhében halandó mag­zatát hordta. Aztán a vadonban megszülte gyermekét, egy mo­solygó idiótát: Isten gyermekét. A jelek nem hagytak kétséget — csoda történt. Isten szerelme temp­lomi szent gödölye alakjában öl­tött és teremtett testet. A betle­hemi nász más előjellel ismétlődött meg Delphiben. A görög Isten sze­retőjéből azonban nem szent lett, hanem bölcs. Szitkozódó és keserű bölcs és a ragyogó kék ég alatt a bolygó zsidó nem az igazság hőn óhajtott világos fogalmazását, ha­nem saját nyugtalanságát hallja. A szibilla így beszél: „Isten szá­momra vad káosz, amely elnyelt engem és elnyelt mindent, mit kedvesnek tartottam; tüzes vihar­ként elsöpörte boldogságomat, biz­tonságomat és mégis mindig vá­gyódtam utána. Isten gonosz, Isten ellenség, boldogtalanná tett és megismertette velem az ésszel fel nem fogható teljes boldogságot.” A tartalom teológia, a regény mégis költészet. Per Lagerkvist, az egykori kubista, a formakeresés él­harcosa megváltoztatta álláspont­ját. A forma a vers, a tartalom a regény velejárója — vallotta évti­zedekig. Költészete, az elmúlt évti­zedek legszebb lírájának egyike, anyanyelve értőinek kiváltsága és titka maradt. Új regénye, a „Szi­billa” lefordítható közkinccsé tette Per Lagerkvist költői ihletét és formaérzését. A költő keze nyomán megelevenedik a holt táj és a klasszikus háttér díszletből élő valósággá, görög szépséggé válik. A teológiai vitán áttör a tragikus fe­szültség, a két lázadóra a végzet erejével sújt az isteni hatalom. Per Lagerkvist Szibillájának szavait Aischylos ihlette: „Isten a jó éji a rossz; világosság és sötétség; megismerés és tudat­lanság; a felfoghatatlan és békét nem engedő rejtély. Isten betölt minden gondolatot és minden ér­zést. Gyűlölöd Istent? Izzó gyűlö­leted köt elszakíthatatlanul Isten­hez.” H. G. Irodalmi Újság Nem akarok többé cégér lenni Yves Montand-t, a kitűnő san­zonénekest, a francia folklór líjra­­felfedezőjét, a remek színészt, nem­csak a francia publikum értékeli nagyra. Talán ő az egyetlen, aki Moszkvától Varsón és Budapesten át Szófiáig ugyanannyira közked­velt. Amikor 1957 elején kelet­európai turnéra indult (melynek során Budapestet is érintette), úgy látszott, oldódni kezd a nyugati szellemi világ Moszkva iránt érzett jeges hangulata, s Moszkva ezt az utazást ,,nagy politikai sikerként” könyvelte el. Montand-t egyesek meg is rótták, hogy Kádárék tru­badúrja lett. Az igazság az, hogy Montand turnéja voltaképpen tanulmányút volt. Mert a népszerű énekesnek nemcsak hangja jó, de a füle és a szeme is. Ma, egy évvel visszatérte után, elérkezettnek látta az időt, hogy a nyilvánosság elé tárja gondola­tait: ,,Nem akarok többé senki zászló­vivője lenni — jelentette ki a dél­­franciaországi St. Paul de Vence­­ban régi barátjának, a kitűnő új­ságírónak, Francis Rico-nak.—S azt is bevallom, hogy nem tekin­tem többé gépiesen ellenségnek, aki nem úgy gondolkodik, mint én. Kérlek, hozd ezt mindenki tudo­mására, ha hajlandó vagy baráti szolgálatra.” Yves Montand azt is megmagya­rázta, hogy eddigi politikai kiállá­sának egyik oka az apja iránt ér­zett kegyelet volt, aki, mint annyi francia, hitt a közismert jelszóban: ,,nincs ellenség a baloldalon”. ,,Ma azonban — folytatta Mon­tand — világosan látom, hogy ki­használtak, mintha valamely haj­­szesz, vagy étvágygerjesztő reklám­­figurája lettem volna. Persze ma is, mint eddig, az emberi jóság és test­vériség gondolatát vallom, csak ép­pen azt nem hiszem, hogy ezt egye­sek teljesen kisajátíthatják ma­guknak.” Montand elmondta, hogy hama­rosan egy másik, a magyar esemé­nyek során ,,renegáttá” vált kitűnő francia író, a Goncourt-díjas Roger Vayland ,,A törvény” című regé­nyéből készült filmváltozatának forgatásában vesz részt. Ezután visszakanyarodott eredeti gondola­tához: ,,Kelet-európai utam során sok mindenre rájöttem. Alkalmam volt beszélni egyes fejesekkel és nem is rejtettem véka alá a véleménye­met.” Érdekes, hogy a kommunista sajtóban minderről mindmáig egyetlen szót sem olvashattunk. Vagy talán nem is olyan érdekes? L. G. Raymond Aron világviszonylat­ban elismert francia szociológus. Nem véletlen, hogy éppen francia tudós műve a marxizmus korunk­­beli mítoszának ez a módszeres és kritikus elemzése. Még ma is a fran­cia értelmiség illusztrálja a legtöbb és legtipikusabb példával az értel­miség és marxizmus, értelmiség és szovjet rendszer kapcsolatát a hu­szadik század közepén. Szerencsés körülmény az is, hogy ezt a köny­vet szociológus — és nem ideológiai szakíró — írta, így tárgyilagossá­gában több bizalmunk lehet. Áron könyve elsősorban arra válaszol, hogy miért központi kérdés a mar­xizmus és értelmiség viszonya. A marxizmus korunkban „...minden, csak nem a munkásság balsorsának tudománya... (hanem) értelmiségi filozófia, amely elcsábította a mun­kásság egyes csoportjait...” — ál­lapítja meg a szerző. Miért adta — valamennyi várakozással ellentét­ben — éppen az értelmiség a leg­több hívőt ennek az új, világi val­lásnak? Az általános szellemi-világ­­nézeti gyökértelenség mellett há­rom politikai mítoszra mutat rá Áron. Az első, a progresszív balol­dal mítosza, összefonódva a fenn­álló renddel szemben érzett — jo­gos — és örök intellektuális elége­detlenséggel. Fogalomzavar és tájé­kozatlanság tette lehetővé, hogy napjainkban a szovjet marxizmus még mindig a baloldali tradíciók nemes patinájának igényével lép­jen fel. A második mítosz a forradalomé. Ez — túl a politikai konkrétumok mezején — termő talajra talált az ún. örök emberi vágyak irracioná­lis mélységeiben is, mivel a forra­dalom „...a hétköznappal való sza­kítás reményét táplálja...” és .....olyan nosztalgiát fejez ki, mely mindaddig halhatatlan marad, amíg az emberi társadalmak töké­letlenek s a megjavításukra törekvő emberi vágyak kiolthatatlanok.” Találóan nevezi Aron a forradal­mat misztikus láncszemnek a való­ság és az eszményi között. A harmadik mítosz a proletariá­tus mítosza.­­Főként lélektani té­nyezők adnak magyarázatot arra, hogy miért lett a proletariátus a „kollektív üdvözítő” az önmaguk­ban csalódott értelmiségiek számá­ra. Áron leszögezi, hogy ma a nyu­gati munkásság „...a világ legjob­ban fizetett rabszolgája...” s „...ha a szenvedés hivatásra predesztinál, akkor ma a faji, ideológiai és vallási üldözöttek a kiválasztottak.” E három mítosz csak összetevője mindannak, amivel a marxizmus korunkban meg tudott — és még mindig meg tud — ajándékozni bi­zonyos értelmiségi csoportokat. Mindennél fontosabb az ortodox marxizmus skolasztikusan vallásos jellege. „Itt avatkozik be az ideoló­gia — a cél és a tömegekkel való közösség utáni vágy, a sóvárgás valami után, ami egy eszme és aka­rat ellenőrzése alatt áll. A kiválasz­tottakhoz való tartozás és a zárt­­rendszer által megadott biztonság érzése, amelyben az egész történe­lem és az ember saját egyénisége egyaránt megtalálja a helyét...” Ennek a kétségektől mentes világ­rendnek a vonzását senki sem ta­gadhatja, hacsak személyes ta­pasztalatai nem tették világossá, hogy mindennek mi az ára? A marxizmus-leninizmus bűvö­lete sok tekintetben azonos minden totális rendszer bűvöletével. Áron szerint — s ez minden bizonnyal elsősorban az enyhén hisztérikus francia értelmiségiekre vonatkozik — „Az erőszak sokkal inkább vonz és bámulatba ejt, mint amennyire elriaszt.” Nem kétsé­ges, hogy a polgári demokráciák romantika nélküli, „kispolgári” nyugalmával és leülepedett rendjé­vel szemben a totális államok gigá­szi erőpróbái mozgalmas és izgal­mas látványt nyújtanak — leg­alábbis tisztes távolságból. Áron emlékeztet arra is, hogy a marxiz­mus a leglelkesebb fogadtatásra a katolikus országok (francia és olasz) értelmiségénél talált és ez szorosan összefügg az erős, bigot vallási hagyományok több évszáza­dos szellemi hátterével. A hivő (vagy a volt hivő) keresztény szá­mára a marxizmus „az ősi prófé­ciák visszhangja” (lásd az osztály­nélküli társadalom aranykorát), ugyanakkor pedig, a másik fogé­kony réteg, a műszaki értelmiség számára „...a prométeuszi büszke­ség megerősítése...” Könyvének előszavát Aron a ma­gyar forradalom jelentőségének szenteli. Számára, s mindannyiunk számára, a legfontosabb — s úgy­szólván az egyetlen derűlátásra okot adó — tanulsága a forrada­lomnak az, hogy ,,nem rab a gon­dolat”. S ez az ún. „ideológiai kor”, az ideológiákba bújtatott brutális politikai hazugságok korá­nak végét jelzi. A hosszú rabságból szabaduló magyar értelmiség hang­ja ,. ..nem viselte magán a börtön­évek nyomát. Ellenkezőleg, a meg­próbáltatások megacélozták köve­teléseiket, meghatványozták meg­vetésüket az ideológiai hazugságok és szemfényvesztések iránt”. Előszavának utolsó mondata so­hasem lehetett volna aktuálisabb a nyugati világ számára: „Úgy cselekedjünk, hogy ne legyen okunk a pirulásra, ha majd egyszer ismét találkozunk a zsarnokság ta­pasztalatától rendíthetetlen igaz­­ságszeretetre ébredt magyar és len­gyel értelmiségiekkel. P. 1. Az értelmiség ópiuma 1958 március 15 A száműzött PEN és a német Künstlergilde kongresszusa Darmstadt, március 10. A száműzött, hontalan írónak és művésznek talán legsúlyosabb átka az elszigeteltség, magárahagyottság érzése. A legindividualistább, leg­önállóbb alkotónak is szüksége van visszhangra, megértő barátokra, biztató társaságra. Ugyanakkor a hontalan író rendszerint helyhez­­kötött, korlátolt mozgási szabad­ságé, főképp az anyagiak miatt. Ezért és sok más okból találtam hasznosnak és biztatónak azt a há­romnapos találkozót, amelyet a né­met Künstlergilde és a száműzött írók PEN klubja együttesen rende­zett Darmstadtban, a nyugat­németországi Hessen szövetségi ál­lam fővárosában, amely egyben a nyugatnémet PEN székhelye is. Khünstlergildé­t a Kelet-Német­­országból menekült, Lengyelország­ból, Csehszlovákiából és máshon­nan kitelepített német nyelvű írók és művészek alapították a Stuttgart közelében fekvő Esslingenben. Ma már eléggé elfogulatlanok lehetünk, hogy megállapítsuk: nem minden szudétanémet vagy sziléziai, nem minden magyarországi sváb vagy erdélyi szász volt náci s különösen a szellemi alkotók közül sokan épp annyira Hitler áldozatai voltak a háborút követő leszámolásban, mint a kényszermunkára hajszolt lengyelek vagy a gázkamrákban el­pusztult zsidók. A Künstlergilde a megértés, a szabadelvű együttmű­ködés céljait szolgálja, kiadványai­val, előadásaival, összejöveteleivel. Épp annyira elveti a parancs­uralmi gondolatot, mint a nemzet­közi PEN. Elnöke, Dr. Josef Mühl­berger és főtitkára, Dr. Ernst Schremmer, a régi monarchiában születtek. Mühlberger cseh, ma­gyar, lengyel írókat fordít németre. Schremmer a közép-európai iroda­lom esztétikusa. A háromnapos találkozót Kasi­mir Edschmid, a kitűnő német író, a nyugatnémet PEN alelnöke nyi­totta meg és dr. Mühlberger vá­zolta a feladatokat. Majd Peteris Aigers, a száműzött PEN elnöke beszélt a száműzött írók perspektí­váiról: Orpheus és Tyll Eulenspie­­gel alakját idézte, mint a hontalan költők őseit és példaképeit. A mün­cheni Walter Areckauer az ide­genbeszakadt költők sorsát és al­kotó problémáit történelmi és filo­zófiai távlatokba helyezte, ő maga 19 évig élt száműzetésben s ma sem térhet vissza morvaországi szülőhe­lyére. Majd a tíz jelenlévő nemzet képviselői számoltak be az írók helyzetéről. A lengyel Novakowski­­tól megtudtuk, hogy minden ne­gyedik lengyel külföldön él; az uk­rán, litván, román, orosz stb. be­számolók is hasonlóan új, váratlan, bár nem mindig derűs vagy biztató képet nyújtottak. Magyar részről a Münchenben élő Ujváry Sándor tett konkrét javaslatokat lapki­adásra, könyvekre, ösztöndíj és kö­zös akciók lehetőségére (Ujváry legtöbbünk vágyálmát érte el — nemcsak író, hanem kiadóvállalata és nyomdája is van). Molnár József a Látóhatár eredményeiről és ter­veiről beszélt. Kocsis Gábor és Tol­las Tibor, akik Bécsből jöttek a ta­lálkozóra, a Nemzetőr köré csopor­tosult fiatal magyar írók munkás­ságát és célkitűzéseit ismertették. Az első nap szerzői estével végző­dött, amelyen Mila Kopp, a stutt­garti városi színház művésznője virtuóz tehetséggel vagy húsz hon­talan író prózáját és versét inter­pretálta s néhány költő a maga mű­vét eredetiben szavalta el. Kü­lönösen érdekes volt két cseh költő verse, mindkettő a magyar forrada­lomról szóló, testvéri köszöntés mé­lyen átérzett kifejezése. A második napon Arno Hennig, a hesseni kultuszminiszter mondott beszédet, amely sokkal emberibb, józanabb és megértőbb volt, mint a vendéglátó kötelességét teljesítő po­litikusok átlagos közhely-szónok­lása szokott lenni. Darmstadt pol­gármestere is kedvesen, meleg han­gon szólott. Majd e sorok írója tar­tott előadást „A száműzött író és az európai szellem találkozója” cí­men. Hosszabb vita és megbeszélés következett erről a témáról és a ke­let-európai népek s a németek iro­dalmi csereviszonyáról. Darmstadti városnéző körút töltötte be a dél­utánt és este a „Sáskajárás” című érdekes olasz darabot mutatta be a darmstadti Landestheater,a delegá­tusok tiszteletére. Az utolsó napot két előadás meg­vitatása töltötte be. Az író és az állam viszonyáról esett szó, majd a párizsi lengyel író, Jan Cep tanul­mányát olvasták fel, amely arról szólt, hogy az írónak szükségkép­pen anyanyelvén kell-e kifejeznie magát? Michael Prawdin, a kiváló orosz történész, a száműzött PEN választmányi tagja, azt a kérdést taglalta, hogy van-e a hontalan íróknak kulturális feladata? Az­ ilyen találkozóktól persze nem lehet a világ megváltását, a­rab országok felszabadítását várni. De a darmstadti három nap konkrét eredményekkel is járt. A száműzött PEN számos új taggal gyarapodott s ezek elhatározták, hogy a New York-i és párizsi csoport mintájára megszervezik Münchenben (s talán Hamburgban is) a németországi PEN-csoportot is. Tábori Pál

Next