Irodalmi Ujság, 1958 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1958-03-15 / 6. szám
8 KOVÁCS DÉNES: Nincs minden másként — Mi újság, fiam? — vert a vállamra a Mester, miután előkúszott gázkandallóm kerámiafúvókájának egyik izzó nyílásából. Azonnal ráismertem, bár bozontos szakállt növesztett, pofacsontjai kiálltak, kezében hatalmas dorongot szorongatott és kísértetiesen hasonlított saját ősemberéhez, öszszegyűjtött műveinek 213-ik oldaláról. — Nincs semmi újság, Frici bátyám — mondtam szerényen —, csak fejlődtünk egy kicsit azóta. — Nocsak! — mondta érdeklődve s letelepedett egyik fotelemben. — Egyszóval — magyaráztam — először is van ez a rakétánk, ugye. Zutty, kilövik Szibériában, bumm, beletalál Csikágóban. No és mit tetszik szólni a Szputnyikokhoz? Repülünk a Holdba! — Agyonütni, az is jó — mondta Frici és a dorongját forgatta. •—Mi újság a politikában? — Kérem szépen, egy atommentes övezetet akarunk csinálni Közép-Európában és ha meg tudnának egyezni Németországon, akkor a kelet-európai szovjet egyensúly helyrebillenne a nyugat-európai amerikai tömb javára, ugyanis... — Kiszera méla bávatag! — röhögött a Mester, mialatt eltűnt szakálla mögött megfiatalodott és erősen azonosult a Fiatalemberrel a 106-ik oldalról. Egyébként is szinte minden percben változtatta az alakját. — A háborút befejeztétek? — kérdezte. — Befeleltem büszkén, de észbe kaptam. — Illetve... ma még korai volna... Nem szabad megfeledkezni azonban... Be kell várni, míg a dolgok természetes alakulása... — A nyugodt és megfontolt ember! — mutatott rám és nekem rögtön eszembe jutott a befejező mondat: ,,ő a legundokabb puhány minden puhányok között.”. — A háború ellentéte nem a béke — védekeztem —, hanem az eszmék forradalma. Tudja-e, Frici bátyám, hogy azért legutóbb mi is csináltunk valamit — kezdtem ünnepélyesen és egy kicsit kihúztam magam. — Tudom — mondta. — Én is ott voltam. De azután kajánul és hirtelen a háta mögül egy elektromos fúrót kapott elő — feszítés, nyomás, rántás — és leemelte a koponyám fedelét, mint egy kalapot. Az agyvelőmet vizsgálta, de mintha a szívemet tapogatta volna. — Itt nem látok semmit — állapította meg Olivecrona hangján. — A felső gyűrődésekben: félelem, a nyúltagyban: ravaszság. Mi van még? — kérdezte és beleharapott egy narancsba. — De hát — próbálkoztam tovább — én megmondtam mindent előre. Én láttam a fenyegető veszedelmet, láttam a sötét felhőt és tudok a villámról . . . — Ki kérdezett? — dörögte Frici és meghámozott egy banánt. — Tanár úr, kérem, én készültem... — dadogtam és most én hasonlítottam a Rossz Tanulóra a 75-ik oldalról. — Készültünk, de olyan kevés volt az időnk. Húsz év semmi. — Semmi?! — dörögte a Mester és óriásira nőtt, egyre nagyobb lett, csak görnyedve fért el a szobámban. — Húsz év alatt meg lehet írni a Nagy Enciklopédiát! — kiabálta fentről. — És meg tetszett írni? — kérdeztem szemtelenül a mélyből. — És hol a repülőgép és hol a büszke és- szabad Magyarország és hol az Északi-sark? Frici egy kicsit kisebb lett. — Az embernek élni is kell — motyogta. Hirtelen a mellére ütött. — Utcát neveztek el rólam! — Kicsodák? — kegyetlenkedtem. Még kisebb lett. A kandalló félkoronája megtette szolgálatát, a tűz hunyni készült, a szobára homály borult. Vagyon? Utódok? Világmegváltás? — nem mertem tovább kérdezni. Úgy látszik, ő sem tartotta érdemesnek. Hallgattunk. De a fény utolsó lobbanása magához térítette, árnyéka megnőtt és hetykén dobta felém: — Azért mégis mindent megírtam előletek, taknyosok! És jobbján— a semmiből előtűnő — Stand nénivel kilépett ablakomon, nevetve tűntek el a Kilburn High Road éji ködében. Isten elől nincs menekvés (Per Lagerkvist: The Sibyl. London, 1958. Chatto <&■ Windus kiadás) Per Lagerkvist, az irodalmi Nobel-díj 1951. évi kitüntetettje, korábbi könyvéhez, a ,,Barabás”-hoz hasonlóan, új regényében, a „Szibillá”-ban is az istenélmény misztikumát kutatja. Ketten a kiválasztottak közül, kik láthatták Istent: az elátkozott bolygó zsidó és a delphi jósda elűzött papnője (az író lelkében élő félelmes északi isteneket idézve) pogány szavakkal keresztény hitet tesznek. — Isten csak egy van és nincs előle menekülés. A regény kiindulópontja és egyben szimbóluma a bolygó zsidó, a nyugtalanul kutató szellem. Krisztus kereszttel vállán, a Kálvária felé vezető úton megpihen. Fejét a bolygó zsidó háza falának támasztja. A gazda nézi az elítéltet, haramiának nézi és elzavarja. Nem gonoszságból és nem istentelenségből, a dolgok belső rendjénél fogva. A bolygó zsidó nem ismerheti fel istent, nyugtalan lelke az istenség felismerhetetlen lényegét kutatja. Az igazságkeresés szenvedélye és végzete. Ezért vándorol, így kerül Hellasba, így sodorja össze a sors Delphi előtt egy barlang bejáratánál a másik átkozattal, a klasszikus Isten bukott és száműzött papnőjével. Nem tudnak egymásról semmit. Az ég ragyogóan kék, a görög harmónia úszik a tájon. A bolygó zsidó feloldást kér. Az igazságot akarja tudni. De mintha tükörbe nézne. Válasz helyett a szibilla saját életének tragédiáját mondja el. Réges-régen maga is Isten szerelmese volt. Látomásai voltak és álmában Apollóval beszélt. A jósda szüzeinek életét élte. Aztán egy napon beleszeretett a közeli vár sék karú katonájába és Isten iránti szerelmét megosztotta a férfival. Más állapotba került. Vad dühvel, szitkozódva kergették el a városból. Bűnös volt, némán tűrte a gyalázatot: méhében halandó magzatát hordta. Aztán a vadonban megszülte gyermekét, egy mosolygó idiótát: Isten gyermekét. A jelek nem hagytak kétséget — csoda történt. Isten szerelme templomi szent gödölye alakjában öltött és teremtett testet. A betlehemi nász más előjellel ismétlődött meg Delphiben. A görög Isten szeretőjéből azonban nem szent lett, hanem bölcs. Szitkozódó és keserű bölcs és a ragyogó kék ég alatt a bolygó zsidó nem az igazság hőn óhajtott világos fogalmazását, hanem saját nyugtalanságát hallja. A szibilla így beszél: „Isten számomra vad káosz, amely elnyelt engem és elnyelt mindent, mit kedvesnek tartottam; tüzes viharként elsöpörte boldogságomat, biztonságomat és mégis mindig vágyódtam utána. Isten gonosz, Isten ellenség, boldogtalanná tett és megismertette velem az ésszel fel nem fogható teljes boldogságot.” A tartalom teológia, a regény mégis költészet. Per Lagerkvist, az egykori kubista, a formakeresés élharcosa megváltoztatta álláspontját. A forma a vers, a tartalom a regény velejárója — vallotta évtizedekig. Költészete, az elmúlt évtizedek legszebb lírájának egyike, anyanyelve értőinek kiváltsága és titka maradt. Új regénye, a „Szibilla” lefordítható közkinccsé tette Per Lagerkvist költői ihletét és formaérzését. A költő keze nyomán megelevenedik a holt táj és a klasszikus háttér díszletből élő valósággá, görög szépséggé válik. A teológiai vitán áttör a tragikus feszültség, a két lázadóra a végzet erejével sújt az isteni hatalom. Per Lagerkvist Szibillájának szavait Aischylos ihlette: „Isten a jó éji a rossz; világosság és sötétség; megismerés és tudatlanság; a felfoghatatlan és békét nem engedő rejtély. Isten betölt minden gondolatot és minden érzést. Gyűlölöd Istent? Izzó gyűlöleted köt elszakíthatatlanul Istenhez.” H. G. Irodalmi Újság Nem akarok többé cégér lenni Yves Montand-t, a kitűnő sanzonénekest, a francia folklór líjrafelfedezőjét, a remek színészt, nemcsak a francia publikum értékeli nagyra. Talán ő az egyetlen, aki Moszkvától Varsón és Budapesten át Szófiáig ugyanannyira közkedvelt. Amikor 1957 elején keleteurópai turnéra indult (melynek során Budapestet is érintette), úgy látszott, oldódni kezd a nyugati szellemi világ Moszkva iránt érzett jeges hangulata, s Moszkva ezt az utazást ,,nagy politikai sikerként” könyvelte el. Montand-t egyesek meg is rótták, hogy Kádárék trubadúrja lett. Az igazság az, hogy Montand turnéja voltaképpen tanulmányút volt. Mert a népszerű énekesnek nemcsak hangja jó, de a füle és a szeme is. Ma, egy évvel visszatérte után, elérkezettnek látta az időt, hogy a nyilvánosság elé tárja gondolatait: ,,Nem akarok többé senki zászlóvivője lenni — jelentette ki a délfranciaországi St. Paul de Venceban régi barátjának, a kitűnő újságírónak, Francis Rico-nak.—S azt is bevallom, hogy nem tekintem többé gépiesen ellenségnek, aki nem úgy gondolkodik, mint én. Kérlek, hozd ezt mindenki tudomására, ha hajlandó vagy baráti szolgálatra.” Yves Montand azt is megmagyarázta, hogy eddigi politikai kiállásának egyik oka az apja iránt érzett kegyelet volt, aki, mint annyi francia, hitt a közismert jelszóban: ,,nincs ellenség a baloldalon”. ,,Ma azonban — folytatta Montand — világosan látom, hogy kihasználtak, mintha valamely hajszesz, vagy étvágygerjesztő reklámfigurája lettem volna. Persze ma is, mint eddig, az emberi jóság és testvériség gondolatát vallom, csak éppen azt nem hiszem, hogy ezt egyesek teljesen kisajátíthatják maguknak.” Montand elmondta, hogy hamarosan egy másik, a magyar események során ,,renegáttá” vált kitűnő francia író, a Goncourt-díjas Roger Vayland ,,A törvény” című regényéből készült filmváltozatának forgatásában vesz részt. Ezután visszakanyarodott eredeti gondolatához: ,,Kelet-európai utam során sok mindenre rájöttem. Alkalmam volt beszélni egyes fejesekkel és nem is rejtettem véka alá a véleményemet.” Érdekes, hogy a kommunista sajtóban minderről mindmáig egyetlen szót sem olvashattunk. Vagy talán nem is olyan érdekes? L. G. Raymond Aron világviszonylatban elismert francia szociológus. Nem véletlen, hogy éppen francia tudós műve a marxizmus korunkbeli mítoszának ez a módszeres és kritikus elemzése. Még ma is a francia értelmiség illusztrálja a legtöbb és legtipikusabb példával az értelmiség és marxizmus, értelmiség és szovjet rendszer kapcsolatát a huszadik század közepén. Szerencsés körülmény az is, hogy ezt a könyvet szociológus — és nem ideológiai szakíró — írta, így tárgyilagosságában több bizalmunk lehet. Áron könyve elsősorban arra válaszol, hogy miért központi kérdés a marxizmus és értelmiség viszonya. A marxizmus korunkban „...minden, csak nem a munkásság balsorsának tudománya... (hanem) értelmiségi filozófia, amely elcsábította a munkásság egyes csoportjait...” — állapítja meg a szerző. Miért adta — valamennyi várakozással ellentétben — éppen az értelmiség a legtöbb hívőt ennek az új, világi vallásnak? Az általános szellemi-világnézeti gyökértelenség mellett három politikai mítoszra mutat rá Áron. Az első, a progresszív baloldal mítosza, összefonódva a fennálló renddel szemben érzett — jogos — és örök intellektuális elégedetlenséggel. Fogalomzavar és tájékozatlanság tette lehetővé, hogy napjainkban a szovjet marxizmus még mindig a baloldali tradíciók nemes patinájának igényével lépjen fel. A második mítosz a forradalomé. Ez — túl a politikai konkrétumok mezején — termő talajra talált az ún. örök emberi vágyak irracionális mélységeiben is, mivel a forradalom „...a hétköznappal való szakítás reményét táplálja...” és .....olyan nosztalgiát fejez ki, mely mindaddig halhatatlan marad, amíg az emberi társadalmak tökéletlenek s a megjavításukra törekvő emberi vágyak kiolthatatlanok.” Találóan nevezi Aron a forradalmat misztikus láncszemnek a valóság és az eszményi között. A harmadik mítosz a proletariátus mítosza.Főként lélektani tényezők adnak magyarázatot arra, hogy miért lett a proletariátus a „kollektív üdvözítő” az önmagukban csalódott értelmiségiek számára. Áron leszögezi, hogy ma a nyugati munkásság „...a világ legjobban fizetett rabszolgája...” s „...ha a szenvedés hivatásra predesztinál, akkor ma a faji, ideológiai és vallási üldözöttek a kiválasztottak.” E három mítosz csak összetevője mindannak, amivel a marxizmus korunkban meg tudott — és még mindig meg tud — ajándékozni bizonyos értelmiségi csoportokat. Mindennél fontosabb az ortodox marxizmus skolasztikusan vallásos jellege. „Itt avatkozik be az ideológia — a cél és a tömegekkel való közösség utáni vágy, a sóvárgás valami után, ami egy eszme és akarat ellenőrzése alatt áll. A kiválasztottakhoz való tartozás és a zártrendszer által megadott biztonság érzése, amelyben az egész történelem és az ember saját egyénisége egyaránt megtalálja a helyét...” Ennek a kétségektől mentes világrendnek a vonzását senki sem tagadhatja, hacsak személyes tapasztalatai nem tették világossá, hogy mindennek mi az ára? A marxizmus-leninizmus bűvölete sok tekintetben azonos minden totális rendszer bűvöletével. Áron szerint — s ez minden bizonnyal elsősorban az enyhén hisztérikus francia értelmiségiekre vonatkozik — „Az erőszak sokkal inkább vonz és bámulatba ejt, mint amennyire elriaszt.” Nem kétséges, hogy a polgári demokráciák romantika nélküli, „kispolgári” nyugalmával és leülepedett rendjével szemben a totális államok gigászi erőpróbái mozgalmas és izgalmas látványt nyújtanak — legalábbis tisztes távolságból. Áron emlékeztet arra is, hogy a marxizmus a leglelkesebb fogadtatásra a katolikus országok (francia és olasz) értelmiségénél talált és ez szorosan összefügg az erős, bigot vallási hagyományok több évszázados szellemi hátterével. A hivő (vagy a volt hivő) keresztény számára a marxizmus „az ősi próféciák visszhangja” (lásd az osztálynélküli társadalom aranykorát), ugyanakkor pedig, a másik fogékony réteg, a műszaki értelmiség számára „...a prométeuszi büszkeség megerősítése...” Könyvének előszavát Aron a magyar forradalom jelentőségének szenteli. Számára, s mindannyiunk számára, a legfontosabb — s úgyszólván az egyetlen derűlátásra okot adó — tanulsága a forradalomnak az, hogy ,,nem rab a gondolat”. S ez az ún. „ideológiai kor”, az ideológiákba bújtatott brutális politikai hazugságok korának végét jelzi. A hosszú rabságból szabaduló magyar értelmiség hangja ,. ..nem viselte magán a börtönévek nyomát. Ellenkezőleg, a megpróbáltatások megacélozták követeléseiket, meghatványozták megvetésüket az ideológiai hazugságok és szemfényvesztések iránt”. Előszavának utolsó mondata sohasem lehetett volna aktuálisabb a nyugati világ számára: „Úgy cselekedjünk, hogy ne legyen okunk a pirulásra, ha majd egyszer ismét találkozunk a zsarnokság tapasztalatától rendíthetetlen igazságszeretetre ébredt magyar és lengyel értelmiségiekkel. P. 1. Az értelmiség ópiuma 1958 március 15 A száműzött PEN és a német Künstlergilde kongresszusa Darmstadt, március 10. A száműzött, hontalan írónak és művésznek talán legsúlyosabb átka az elszigeteltség, magárahagyottság érzése. A legindividualistább, legönállóbb alkotónak is szüksége van visszhangra, megértő barátokra, biztató társaságra. Ugyanakkor a hontalan író rendszerint helyhezkötött, korlátolt mozgási szabadságé, főképp az anyagiak miatt. Ezért és sok más okból találtam hasznosnak és biztatónak azt a háromnapos találkozót, amelyet a német Künstlergilde és a száműzött írók PEN klubja együttesen rendezett Darmstadtban, a nyugatnémetországi Hessen szövetségi állam fővárosában, amely egyben a nyugatnémet PEN székhelye is. Khünstlergildét a Kelet-Németországból menekült, Lengyelországból, Csehszlovákiából és máshonnan kitelepített német nyelvű írók és művészek alapították a Stuttgart közelében fekvő Esslingenben. Ma már eléggé elfogulatlanok lehetünk, hogy megállapítsuk: nem minden szudétanémet vagy sziléziai, nem minden magyarországi sváb vagy erdélyi szász volt náci s különösen a szellemi alkotók közül sokan épp annyira Hitler áldozatai voltak a háborút követő leszámolásban, mint a kényszermunkára hajszolt lengyelek vagy a gázkamrákban elpusztult zsidók. A Künstlergilde a megértés, a szabadelvű együttműködés céljait szolgálja, kiadványaival, előadásaival, összejöveteleivel. Épp annyira elveti a parancsuralmi gondolatot, mint a nemzetközi PEN. Elnöke, Dr. Josef Mühlberger és főtitkára, Dr. Ernst Schremmer, a régi monarchiában születtek. Mühlberger cseh, magyar, lengyel írókat fordít németre. Schremmer a közép-európai irodalom esztétikusa. A háromnapos találkozót Kasimir Edschmid, a kitűnő német író, a nyugatnémet PEN alelnöke nyitotta meg és dr. Mühlberger vázolta a feladatokat. Majd Peteris Aigers, a száműzött PEN elnöke beszélt a száműzött írók perspektíváiról: Orpheus és Tyll Eulenspiegel alakját idézte, mint a hontalan költők őseit és példaképeit. A müncheni Walter Areckauer az idegenbeszakadt költők sorsát és alkotó problémáit történelmi és filozófiai távlatokba helyezte, ő maga 19 évig élt száműzetésben s ma sem térhet vissza morvaországi szülőhelyére. Majd a tíz jelenlévő nemzet képviselői számoltak be az írók helyzetéről. A lengyel Novakowskitól megtudtuk, hogy minden negyedik lengyel külföldön él; az ukrán, litván, román, orosz stb. beszámolók is hasonlóan új, váratlan, bár nem mindig derűs vagy biztató képet nyújtottak. Magyar részről a Münchenben élő Ujváry Sándor tett konkrét javaslatokat lapkiadásra, könyvekre, ösztöndíj és közös akciók lehetőségére (Ujváry legtöbbünk vágyálmát érte el — nemcsak író, hanem kiadóvállalata és nyomdája is van). Molnár József a Látóhatár eredményeiről és terveiről beszélt. Kocsis Gábor és Tollas Tibor, akik Bécsből jöttek a találkozóra, a Nemzetőr köré csoportosult fiatal magyar írók munkásságát és célkitűzéseit ismertették. Az első nap szerzői estével végződött, amelyen Mila Kopp, a stuttgarti városi színház művésznője virtuóz tehetséggel vagy húsz hontalan író prózáját és versét interpretálta s néhány költő a maga művét eredetiben szavalta el. Különösen érdekes volt két cseh költő verse, mindkettő a magyar forradalomról szóló, testvéri köszöntés mélyen átérzett kifejezése. A második napon Arno Hennig, a hesseni kultuszminiszter mondott beszédet, amely sokkal emberibb, józanabb és megértőbb volt, mint a vendéglátó kötelességét teljesítő politikusok átlagos közhely-szónoklása szokott lenni. Darmstadt polgármestere is kedvesen, meleg hangon szólott. Majd e sorok írója tartott előadást „A száműzött író és az európai szellem találkozója” címen. Hosszabb vita és megbeszélés következett erről a témáról és a kelet-európai népek s a németek irodalmi csereviszonyáról. Darmstadti városnéző körút töltötte be a délutánt és este a „Sáskajárás” című érdekes olasz darabot mutatta be a darmstadti Landestheater,a delegátusok tiszteletére. Az utolsó napot két előadás megvitatása töltötte be. Az író és az állam viszonyáról esett szó, majd a párizsi lengyel író, Jan Cep tanulmányát olvasták fel, amely arról szólt, hogy az írónak szükségképpen anyanyelvén kell-e kifejeznie magát? Michael Prawdin, a kiváló orosz történész, a száműzött PEN választmányi tagja, azt a kérdést taglalta, hogy van-e a hontalan íróknak kulturális feladata? Az ilyen találkozóktól persze nem lehet a világ megváltását, arab országok felszabadítását várni. De a darmstadti három nap konkrét eredményekkel is járt. A száműzött PEN számos új taggal gyarapodott s ezek elhatározták, hogy a New York-i és párizsi csoport mintájára megszervezik Münchenben (s talán Hamburgban is) a németországi PEN-csoportot is. Tábori Pál