Irodalmi Ujság, 1959 (10. évfolyam, 1-24. szám)

1959-02-01 / 3. szám

1959 február i Irodalmi Újság 7 A budapesti ,,Nagyvilág” című folyóirat Friedrich Dürrenmatthoz címzett nyílt levelet tett közzé. A mértéktartó és igen udvarias írás­ból­­ kiderül, hogy napjaink irodal­mának e svájci , ,fenegyereke” né­hány hónappal ezelőtt megérkezett a vasfüggönyön túlra is és feltűnő, szinte kínosan nagy sikert aratott Magyarországon. ..Értelmiségünk az utóbbi idő­ben egyszerűen lelkesedik önért” —• olvashatjuk a nyílt levélben —, „azok is, akik hívei a nálunk fenn­álló politikai rendszernek, azok is, akik nem hívei, azok is, akik egy­­ben-másban hívei, egyben-másban azonban fenntartással élnek.” A „Magvető” könyvkiadó nem­régiben „Baleset” címmel kiadta Dürrenmatt néhány novelláját, köztük a mindeddig legkitűnőb­bet, a világhírűvé lett ,,Panne"-t (amelynek címét baleset helyett inkább defektnek, vagy motorhi­bának lehetne fordítani). A Nép­hadsereg Színháza tavasszal bemu­tatja a szinte valamennyi európai színpadot megjárt ,,öreg hölgy lá­togatását”. A nyílt levél írója (hi­szen mit is tehetne mást) megma­gyarázza Dürrenmattnak, hogy azért szeretik és csodálják a drót­sövényen és a kettős aknazáron túl, mert „még szocialista író sem bélyegezte meg eddig ilyen végér­vényesen a polgári kultúrát, mint ön, aki ennek a polgári kultúrá­nak egyik legkiválóbb képviselő­je”. S azért is, mert ,,aligha tudja bárki jobban önnél, hogy az a komfortteljes világ a sötétben ro­bog a semmi felé”. A sötétben a semmi felé robogó komfortteljes világ alatt elsősorban a mai Svájc értendő, a hasonlat tehát, s talán a prófécia is, amelyet a pesti le­vélíró Dürrenmatt műveiből kiol­vasni kénytelen, véleményem sze­rint meglehetősen túlzott. Bizo­nyítási anyagként a „Panne” című novella fekszik a levélíró asztalán, az az alig nyolcvan oldalnyi kis re­mekmű, amely egy csapásra meg­szerezte a svájci fiatalembernek a világhírt. Miről szól a „Panne”? Nagyon röviden: Alfredo Traps, középkorú textilügynök, üzleti útja alkalmával motorhiba miatt kény­telen egy éjszakát valamely svájci faluban tölteni. Megismerkedik né­hány nyugdíjas öregemberrel, ezek vacsorára hívják s megkérik, ve­gyen részt szokásos esti játékuk­ban. A játék: törvényszéki tárgya­lás. A nyugdíjas öregek egyike ugyanis bíró volt, a másik ügyész, a harmadik védőügyvéd. Jelen van még a hóhér is, aki nemcsak öreg kora, de a fennálló törvények miatt sem folytatja már mestersé­gét. (Svájcban, mint ismeretes, el­törölték a halálbüntetést!) Traps, hogy elűzze a falusi fogadó unal­mát, örömmel elfogadja a meghí­vást s vállalja a játékban a vád­lott szerepét. A vád — mint az öregek társasjátékában gyakorta szokás — a betévedt vendég egész élete. A vacsora s a­­ vacsora közben megkezdődő törvényszéki tárgyalás vidám hangulatban folyik. Az urak sokat isznak. Lassan fény derül Traps múltjára. S arra, hogy a textilutazó alapjában véve közön­séges gazember, aki karrierje érde­kében könyörtelenül rúgott félre mindenkit s végül, ha közvetve is, de részes undok és elviselhetetlen főnöke hirtelen halálában. Elhang­zik — barátságos koccintgatások közepette — a vád- és védőbeszéd, majd az ítélet. Halál! A tökélete­sen berúgott öregek nekiállnak, hogy ünnepélyesen írásba foglalják az ítélet indoklását. Traps a szo­bájába megy és felakasztja magát. Ennyi a történet, meglehetősen száraz, tömör, nagyon modern né­met nyelven írva, amely már nem ismeri a körmondatokat, de a film­­párbeszédek rövidségére emlékez­tet. Dürrenmatt kevés jelzőt hasz­nál, a legegyszerűbbet mindig, az­zal aztán biztosra megy, öt-hat szóból álló képei vagy jellemrajzai csupa telitalálat. Azt hiszem, ez a módszer s természetesen a mindig gondosan kidolgozott virtuóz alap­ötlet rendkívüli sikerének titka. Mert Dürrenmatt ma a német nyelvterület legnépszerűbbje, noha nem üstökösként tűnt fel, inkább, mint nagytudású és energikus üz­letember, a helyzet tökéletes isme­retében meghódította a piacot. A mai közönségnek, a modern ember­nek ír. A nyugati embernek, s ezért természetes, hogy győzött Budapesten is. Az, amit a­ magyar­­országi levélíró bizonyítani szeret­ne, hogy Dürrenmatt a polgárság csődjének, sőt közeli pusztulásának krónikása, olyan tévedés, amely az ismert politikai kényszer s az eb­ből származó, menthetetlenül vici­nális ,világszemlélet következmé­nye. Dürrenmattot nem lehet Cin­­kotáról megítélni, nem lehet egy vagy két novella alapján megítél­ni, ahhoz sokkal jobban kellene is­merni a világ nagyvárosainak mai ritmusát, az országutakat, a pálya­udvarokat, a repülőtereket s fő­ként, jobban kellene ismerni Dür­­renmatt filmjeit, televíziós darab­jait, hangjátékait és komédiáit. Ez a svájci fiatalember (36 éves), aki meglepő módon Európa egyik leg­unalmasabb városában, Baselben teológiát tanult és soha semmiféle különös kalandot nem élt át, ko­runk irodalmának legizgalmasabb történeteit találja ki. Technikus író, ha szabad ezt a kifejezést használnom. Hosszas töprengés után sem jut eszembe más, ami jobban megközelítené a hideg va­rázslatot, amellyel Dürrenmatt hí­veiül kényszeríti a mai olvasót, elsősorban talán az egyre szélesedő műszaki értelmiséget, az orvoso­kat, a kereskedelem szakembereit és az egyetemi ifjúságot. E tech­nikus alkotói módszer nagyjából a következő: Van egy alapötlet. Egyszerűnek látszik, szinte pofon­­egyszerűnek, tiszta és hűvös, mint napjaink valamilyen találmánya, az autótelefon, a fotocellás szál­lodaajtó, vagy a transzkontinentá­lis repülőgépek biztonsági berende­zései. Később, amikor már a no­vella felén túl­jutottunk vagy a színházban elcsengették az első szünetet, kiderül, hogy ez a rend­szerint eddig még soha nem látott és hallott alapötlet valójában na­gyon is bonyolult. Épp annyira, mint korunk egyszerűen működő találmányai. Legtöbbször fantasz­tikus is, józan ésszel alig hihető. De Dürrenmatt olyan nyugodt lo­gikával ír, amilyen nyugodt logi­kával egy benzinmotor vagy egy radarberendezés működik. Mindent elhiszünk neki. S nemcsak a bra­vúros alapötletet, s annak kiszámít­hatatlan következményeit élvez­zük, hanem azt a kristályosan vil­logó, műszeres technikát, ahogyan Dürrenmatt a kezdettől az egyet­len lehetséges befejezésig halad. Közben pedig aprólékosan realista: alakjai a legmaibb és leghétközna­pibb nyelvet beszélik, a helyszínek az európai átlagember számára is­merősebbek gyakran a saját ottho­nánál. De ez a realizmus is csak azért van, hogy a káprázatos ötlet teljes diadalát szolgálja. S mi a mondanivaló, mi az ,,esz­mei tartalom”? Azt hiszem, Dür­renmatt nem sokat gondolkodik rajta. Tartok attól — horribile dictu —, hogy nem akar mást, mint a ma nyugati közönségét, ezt a technikai csodákon, nyitott ha­tárokon nevelődött, kevés idővel rendelkező, a logika bűvészmutat­ványait kedvelő közönséget elszó­rakoztatni. Ugyanakkor minden írásában, még pompás, irodalmi ér­tékű bűnügyi történeteiben is egy­értelműen tör lándzsát a humaniz­mus mellett. Ez a két­ tényező pe­dig olyan írói magatartás, amelyet Budapesten hivatalosan nem lehet elismerni. Meg kell tehát magya­rázni Dürrenmattnak — még­hozzá Cinkotáról —, hogy a „Panne” Alfredo Trapsiát azért száműzte egy ostoba motorhiba miatt a nyugdíjas törvénykukacok közé, hogy bebizonyítsa: „az üzletember szükségszerűen bűnös”. De vajon miért írta a többit? Miért írta a „Herkules és Augias istállója” című komédiát, a „Hóhér és bí­rája” című televíziós játékot, a ,,Fényes nappal történt” című fil­met? Félek, ha Dürrenmatt többi műve is megérkezik Magyarország­ra, a pesti kritika megoldhatatlan probléma elé kerül. Olyan íróval találja szembe magát, aki a nyu­gati technika ritmusát dolgozza fel irodalommá, anélkül, hogy gépek­ről vagy munkafolyamatokról írna, akinek meghökkentő ötleteiben és remek dialógjaiban új formát ölt az író és olvasó örök szövetségének legelső alapeleme: a gondolkodás szabadsága. Örvényes András Egy baseli teológus Budapesten a neve: Simone de Beauvoir. Tudnom kellett to­vábbá, hogy egyenes — vagy oldalági? — leszárma­zottja Roger de Beauvoirnak, aki a francia roman­tika egyik altrombitása és George Sand szeretője volt. Ez utóbbit egyébként igazán nem lehetett kü­lönösebb ismertető­ élnek tekinteni 1848 táján. A szédítő tülekedésben. Bandi szemmel láthatóan sok­kal büszkébb volt az előneves rokon ősre, mint a lány. Simone hamarosan eltűnt a szemem elől; tanárnő lehet valahol vidéken, gondoltam egyszer-kétszer, majd nevestől együtt elfelejtettem. Csak a háború után neszeltem föl, amikor eljutott Budapestre a könyve: Le Sang des Autres. Simone de Beauvoir?... Simone de Beauvoir?... Ejnye, de ismerős név! Hon­nan is harangozik? Aztán eszembe jutott a kávéházi terrasz s még egy-két meleg nyári este a Montpar­­nasseon, ahová a két háború közt felgyűltek a világ törvényhozói. Vagy legalább­is azok, akik törvény­hozónak képzelték magukat. Némi keserűséggel töltött el, hogy a híres as­­­szonynak nyilván régesrégen kiesett az emlékéből toporzékoló gavallérja, fa­vicsorító és ökölrázó, más­kor meg gőgicsélő s ölbe kéredzkedő Tarzán, aki Fejtő hasonlatával élve klasszikus francia kertté szerette volna nyesni zilált dunavölgyi lelkét s hozzáteszem: átöröklött súlyos terheltségét. Mekkorát tévedtem! Fejtő cikkéből s e cikk nyo­mán aztán a könyvből is megtudtam, hogy Simone de Beauvoir pontosan emlékszik Turauskas finto­raira, kitöréseire, őrjítő szokásaira és olthatatlan epekedésére a polgári rend után. Még egyik kedvenc s előttem is sokat emlegetett s minden emigráns által gyötrelmesen átérzett mondására is emlékszik: „ha tudnák a franciák, milyen szellemes vagyok én ma­gyarul!“ Az volt csakugyan. Szellemes, világos, csi­szolt. A papíron. Mindig csak a papíron. Mert az írása megvalósult ábránd: szabályos Le Notre kert volt; az esetlenül vagy gondatlanul író mai fiatalok elé néhányadmagával éppen őt állítanám gyógy­kezelő példának. A magyar széppróza egyik leggon­dosabb és legelegánsabb munkáját. De a sors szeszélyes tréfájából az éles vonalakkal, dinamikusan megőrzött tükörkép a francia asszony­ban semmiképpen sem emlékeztet arra a képre, ahogy Bandi-Turauskas önmagát látta. Ellenkező­leg. A katolikus hitben nevelt polgárkisasszonynak, aki szülői környezete s gyermekkori áhítata ellen fordulva, permanens lázadással eljutott a kommu­nista Kína nyakló nélküli dicséretéig, a magyar fia­talember egy illemkedő barbár volt! Érezhetőn még ma is bosszantja, hogy „vastag ajkai“ folyton ilyen szavakat forgattak: finomság, kecsesség, báj, tapintat. S azt a szót is, amelyre ő talán nem, de én nagyon jól emlékszem. Mérték! Medve vagyok, tu­dom, mondogatta, de milyen kecses! S azt is, hogy ő olyan elefánt, amely selyemszőrű öleb a lelke leg­­belsejében. A lázadó katolikus polgárlány, Sartre későbbi élettársa felbőszült a barbár udvarló sóvár­gásán a polgári rend és életforma után — (talán a lány fejét is telebeszélte copfos ősével, aki orvos volt II. József alatt) — s azon a megátalkodott igye­kezetén, hogy viselkedésben minél elragadóbb­­nak, írásban minél klasszikusabbnak hasson. Nem gyanította s úgy látszik, visszaemlékezve se gya­nítja Simone de Beauvoir, hogy ez a jóindulatú szörnyeteg, aki néha még önmagának is kibírhatat­lan volt, a francia udvari kultúra szabályaival s a jozefinista polgárság erkölcsi normáival próbálta fékezni magát. Mert az ő feldúlt belseje aztán sok­kal alaposabb kezelésre szorult, mint annak idején az én falsirató romantikám. Fejtő írásának legjobb része éppen ezekre a vak foltokra mutat rá az élet­rajzban. 1940 elején, a „drôle de guerre“ alatt, csodával határos módon kivergődtem Párisba. Kegyetlen tél volt, sarkvidéki száraz szél száguldott az utcákon. A szálloda előtt beleütköztem egyik közös barátunkba. Akkor már elesett a lengyel bástya, egy hotelben laktam a menekült s később Londonba áttelepült varsói kormánnyal. (Ma már emléktábla áll a falon.) Mi van Bandival? — estem neki a kérdéssel. Hát nem tudod? Katona! Dőltünk el a kacagástól. Később számtalan forrásból s fantasztikus törté­netekkel fűszerezve megtudtuk, most pedig Fejtő is­­ megírja, hogy Bandi bizony „drele de soldat“: furi katona volt abban a furi háborúban. De nem volt furi hős. Úgy tudja a legenda s szeretném, ha igaz lenne, hogy sebesült bajtársát akarta megmenteni, amikor golyó érte. Egy sebesült bikficet. Elesett Franciaországért s Franciaországban azért a Ma­gyarországért, amelyet Mikes Kelemen, Bessenyei György, Bacsányi János, Justh Zsigmond, Riedl Frigyes, Ambrus Zoltán, Heltai Jenő, Kosztolányi Dezső s az Ér és a Szajna között vergődő Ady Endre testesített meg előtte. Egy kávéházban szoktunk volt összeülni a Szent Mihály út végén, ahol valamikor főbelőtték Napó­leon kedves katonáját, Ney marsallt. Ott ágaskodik a szobra a kivégzés helyén, kivont karddal rohan a Berezina hídjára. Pár hónap előtt, egy sugaras őszvégi alkonyatban fölkerestem a kávéházat a szo­bor mögött. Sűrűn benőtte a folyondár az oszlopait, sokkal szebb, mint a mi időnkben. De a székek, asz­talok és pincérek már nem tudnak Turauskásról. S nem emlékeznek rá a párisi utcák sem, ahol vicso­rítva s öklét rázva rohant utánam, utánunk, mert — milyen jól mondja Fejtő ! — hibát talált a szóren­dünkben. A Clauserie des Lilasban egyik sem ül helyén, Bandit tíz éve láttam s nem láttam többet én. Tudok a sok halálról, Páris nem tudja ezt, a visszanyírt platánsor új évszázadba kezd... GAÁL ENDRE: EGY ANGOL MESTER Amikor pár éve az egyik sajtó­­konferencián a kritikusok megkér­dezték Bruno Wattert, a páratlan Mahler — Toscanini ■—­ Walter kar­mester-triász legfiatalabb és még élő tagját, hogy kit tart ő a legje­lentősebb kortárs komponistának, a híres dirigens habozás nélkül Ralph Vaughan Williams nevét mondta. Bruno Walter válasza, noha Sztravinszkij és Hindemith mellőzését jelentette és a név az angol zene ismerőit kivéve a világ számára talán keveset mondott, becsületes felelet volt. Akár elfogadjuk feltétel nélkül Bruno Walter ítéletét, akár nem: az ítélet mindenképpen indoklást igényel és a magyarázat hasonla­tokat keres. Nagyon kézenfekvő az a kapcsolat, ami már életkori ala­pon is Sibelius felé mutat. Sajnos, bármennyire tetszetős is kettejük párhuzamba állítása, az egésznek nem sok joga van. Ralph Vaughan Williams esetében a népzenei indí­tékok és a humánum meg nem al­kuvó következetessége inkább a ge­rinces Bartók felé mutat, arról nem is szólva, hogy míg a finn zene­­költő élete utolsó három évtizedé­ben teljesen megálloit a komponá­lásban, az angol mester az utolsó pillanatig bámulatosan aktív ma­radt és utolsó, vagyis a IX. szim­fóniája partitúrájának revízióját befejezve, halála napjáig ellenőrizte annak a régi barát, Sir Adrian Boult vezényelte londoni hanglemez-fel­vételét. További analógia, párhu­zam és egybevetés nyilvánvalóan szükségtelen. Ralph Vaughan Wil­liams is csupán önmagával azonos és azonosítható és ha sok alkalmi kompozíciója is akad, sok olyasmi, ami a hallgatóknak csak bizonyos köréhez szól, végeredményben olyan próféta, aki az angol közön­séghez szólt, de az emberiséghez intézte üzenetét. A próféták — mint a Biblia is tanúsítja — a válságos korszako­kat jellemzik és többnyire vidé­kiek. Ralph Vaughan Williams e tekintetben kedvező körülmények közé született. Apja vidéki plébá­nos és ez szinte kötelezi arra, hogy elmélyedjen az egyházi zenében. A családban sok a bíró s a puritán bíró nemcsak rendezi és kérdőre vonja a világot, hanem ezt elsősor­ban önmaga portáján cselekszi, így nem véletlen, hogy az ifjú kez­deti zongora-, hegedű- és összhang­­zattani tanulmányait két olyan, magasrendű fórum, mint Cam­bridge és a Royal College of Music tetőzi be. Ralph Vaughan Williams a meggyőződés tekintetében már a tanulás éveiben semt, hajlandó kompromisszumra. Akár a megszál­lott Bartók, nem a tetszetős, a szép, hanem az igaz kifejezésre tö­rekszik s minthogy tehetsége las­san érik, rendkívüliség helyett a tanárok csak a makacs különcsé­get érzékelték. Azokkal szemben, akik nemcsak zenét írnak, de kitűnő üzleteket is kötnek, Ralph Vaughan Williams karrierje lassan alakult. Ebben nincs semmi rendkívüli, ha meg­gondoljuk, hogy tőle származik az az alaptétel, mely szerint „ha a művészet szilárdan gyökerezik a lélek talajába, ez többet ér, mintha megnyernénk az egész világot”. A gondolat Bachra emlékeztető hit­vallás. Ám nemcsak ez emlékeztet a kántorok kántorára, hanem a szakmai felkészültség alapossága is. Ralph Vaughan Williams 36 éves és Elga, utódjaként emlegetik, amikor Max Bruch után a nála három évvel fiatalabb Ravelhez megy tanulni. Akik Angliában te­hetségében bízva, benne látták a nemzeti zeneművészet tüzének újra szítóját, azt hitték, hogy mint brit komponistát elvesztették. Amikor azonban hazatér, London szimfó­niát, Tallis fantáziát komponál és megírja az On Wenlock Edge dal­ciklust, ami még Schubert után is figyelmet keltő alkotás. Amikor 83 esztendős korában meghalt, az alkotások roppant tö­megét hagyta hátra. Érdekes, hogy akárcsak Bartók Bélánál és Kodály Zoltánnál, nála is a döntő élményt a népzene szolgáltatta. Az egyszerű dalok szabad ritmusa és az egyházi hangnemek szigorúsága egyaránt determinálja rendkívül egyéni és kifejező stílusát. Walt Whitman szövegére írt első szimfóniája, ez a négytételes szimfonikus kantáta hűen mutatja, mint kereste a múlt­ban kutatva a beszéd zenei ele­meit. De nemcsak ez a „Tenger”, hanem a „London” és a következő ,,Pastorale” szimfónia programra támaszkodva épül. Minden szimfó­niájában az elsőtől az összefoglalás jellegű kilencedikig, megmutatko­zik az új. Sohasem használt hatha­tós szakmai fogásokat és az ügyet­lenséget is megkockáztatta, ha ép­pen az illett saját meggyőződése kibontásához. Zenéje ritkán ra­gyogó és Brucknerhez hasonlóan semmi erotikus nem csábítja. Val­lásos, sőt mélyen vallásos, de soha­sem tömjénes és még kevésbé teolo­­gikus. Melódiái messze állnak a szimmetriától, a ritmus gyakran ki­siklik a metronóm ketyegésből, a harmóniák vokális és korális ellen­pontot asszociálnak és a hangsze­relés semleges vagy felhőkön át zengzetes. Akinek pedig fugaszerű megnyilatkozásra fáj a foga, az ne mulassza el a VI. szimfónia finálé­jának a meghallgatását; ehhez a kísérteties alkotáshoz hasonló nin­csen az egész irodalomban. A kilenc szimfónián kívül ka­maraművek, koncertek, kórusmű­vek, operák, balettek és a himnu­szok légióját találja a kutató. Szín­padi művei sohasem arattak döntő sikert, de a „Jób” balett tökéletes műreinek és a mélyenszántó témá­nak dramatikusan is nagyszerű fel­dolgozása. Egyházi vonatkozású alkotásai rengetegében, bár a g­­moll misét a liturgia és a koncert­élet egyaránt szívesen kamatoztat­ja és VI. György koronázására írt opusza is sokkal több, mint bár­mily más szokványos ilyen alko­tás, a pálma gyönyörű anglikán himnuszait illeti. Ralph Vaughan Williams, bár nyelve teljesen mo­dern, sikerrel közelítette meg a régi himnuszköltészet bensőséges vilá­gát, műveit — véleményem szerint — Bach János Sebestyén is szíve­sen vallaná magáénak.

Next