Irodalmi Ujság, 1959 (10. évfolyam, 1-24. szám)
1959-02-01 / 3. szám
1959 február i Irodalmi Újság 7 A budapesti ,,Nagyvilág” című folyóirat Friedrich Dürrenmatthoz címzett nyílt levelet tett közzé. A mértéktartó és igen udvarias írásból kiderül, hogy napjaink irodalmának e svájci , ,fenegyereke” néhány hónappal ezelőtt megérkezett a vasfüggönyön túlra is és feltűnő, szinte kínosan nagy sikert aratott Magyarországon. ..Értelmiségünk az utóbbi időben egyszerűen lelkesedik önért” —• olvashatjuk a nyílt levélben —, „azok is, akik hívei a nálunk fennálló politikai rendszernek, azok is, akik nem hívei, azok is, akik egyben-másban hívei, egyben-másban azonban fenntartással élnek.” A „Magvető” könyvkiadó nemrégiben „Baleset” címmel kiadta Dürrenmatt néhány novelláját, köztük a mindeddig legkitűnőbbet, a világhírűvé lett ,,Panne"-t (amelynek címét baleset helyett inkább defektnek, vagy motorhibának lehetne fordítani). A Néphadsereg Színháza tavasszal bemutatja a szinte valamennyi európai színpadot megjárt ,,öreg hölgy látogatását”. A nyílt levél írója (hiszen mit is tehetne mást) megmagyarázza Dürrenmattnak, hogy azért szeretik és csodálják a drótsövényen és a kettős aknazáron túl, mert „még szocialista író sem bélyegezte meg eddig ilyen végérvényesen a polgári kultúrát, mint ön, aki ennek a polgári kultúrának egyik legkiválóbb képviselője”. S azért is, mert ,,aligha tudja bárki jobban önnél, hogy az a komfortteljes világ a sötétben robog a semmi felé”. A sötétben a semmi felé robogó komfortteljes világ alatt elsősorban a mai Svájc értendő, a hasonlat tehát, s talán a prófécia is, amelyet a pesti levélíró Dürrenmatt műveiből kiolvasni kénytelen, véleményem szerint meglehetősen túlzott. Bizonyítási anyagként a „Panne” című novella fekszik a levélíró asztalán, az az alig nyolcvan oldalnyi kis remekmű, amely egy csapásra megszerezte a svájci fiatalembernek a világhírt. Miről szól a „Panne”? Nagyon röviden: Alfredo Traps, középkorú textilügynök, üzleti útja alkalmával motorhiba miatt kénytelen egy éjszakát valamely svájci faluban tölteni. Megismerkedik néhány nyugdíjas öregemberrel, ezek vacsorára hívják s megkérik, vegyen részt szokásos esti játékukban. A játék: törvényszéki tárgyalás. A nyugdíjas öregek egyike ugyanis bíró volt, a másik ügyész, a harmadik védőügyvéd. Jelen van még a hóhér is, aki nemcsak öreg kora, de a fennálló törvények miatt sem folytatja már mesterségét. (Svájcban, mint ismeretes, eltörölték a halálbüntetést!) Traps, hogy elűzze a falusi fogadó unalmát, örömmel elfogadja a meghívást s vállalja a játékban a vádlott szerepét. A vád — mint az öregek társasjátékában gyakorta szokás — a betévedt vendég egész élete. A vacsora s a vacsora közben megkezdődő törvényszéki tárgyalás vidám hangulatban folyik. Az urak sokat isznak. Lassan fény derül Traps múltjára. S arra, hogy a textilutazó alapjában véve közönséges gazember, aki karrierje érdekében könyörtelenül rúgott félre mindenkit s végül, ha közvetve is, de részes undok és elviselhetetlen főnöke hirtelen halálában. Elhangzik — barátságos koccintgatások közepette — a vád- és védőbeszéd, majd az ítélet. Halál! A tökéletesen berúgott öregek nekiállnak, hogy ünnepélyesen írásba foglalják az ítélet indoklását. Traps a szobájába megy és felakasztja magát. Ennyi a történet, meglehetősen száraz, tömör, nagyon modern német nyelven írva, amely már nem ismeri a körmondatokat, de a filmpárbeszédek rövidségére emlékeztet. Dürrenmatt kevés jelzőt használ, a legegyszerűbbet mindig, azzal aztán biztosra megy, öt-hat szóból álló képei vagy jellemrajzai csupa telitalálat. Azt hiszem, ez a módszer s természetesen a mindig gondosan kidolgozott virtuóz alapötlet rendkívüli sikerének titka. Mert Dürrenmatt ma a német nyelvterület legnépszerűbbje, noha nem üstökösként tűnt fel, inkább, mint nagytudású és energikus üzletember, a helyzet tökéletes ismeretében meghódította a piacot. A mai közönségnek, a modern embernek ír. A nyugati embernek, s ezért természetes, hogy győzött Budapesten is. Az, amit a magyarországi levélíró bizonyítani szeretne, hogy Dürrenmatt a polgárság csődjének, sőt közeli pusztulásának krónikása, olyan tévedés, amely az ismert politikai kényszer s az ebből származó, menthetetlenül vicinális ,világszemlélet következménye. Dürrenmattot nem lehet Cinkotáról megítélni, nem lehet egy vagy két novella alapján megítélni, ahhoz sokkal jobban kellene ismerni a világ nagyvárosainak mai ritmusát, az országutakat, a pályaudvarokat, a repülőtereket s főként, jobban kellene ismerni Dürrenmatt filmjeit, televíziós darabjait, hangjátékait és komédiáit. Ez a svájci fiatalember (36 éves), aki meglepő módon Európa egyik legunalmasabb városában, Baselben teológiát tanult és soha semmiféle különös kalandot nem élt át, korunk irodalmának legizgalmasabb történeteit találja ki. Technikus író, ha szabad ezt a kifejezést használnom. Hosszas töprengés után sem jut eszembe más, ami jobban megközelítené a hideg varázslatot, amellyel Dürrenmatt híveiül kényszeríti a mai olvasót, elsősorban talán az egyre szélesedő műszaki értelmiséget, az orvosokat, a kereskedelem szakembereit és az egyetemi ifjúságot. E technikus alkotói módszer nagyjából a következő: Van egy alapötlet. Egyszerűnek látszik, szinte pofonegyszerűnek, tiszta és hűvös, mint napjaink valamilyen találmánya, az autótelefon, a fotocellás szállodaajtó, vagy a transzkontinentális repülőgépek biztonsági berendezései. Később, amikor már a novella felén túljutottunk vagy a színházban elcsengették az első szünetet, kiderül, hogy ez a rendszerint eddig még soha nem látott és hallott alapötlet valójában nagyon is bonyolult. Épp annyira, mint korunk egyszerűen működő találmányai. Legtöbbször fantasztikus is, józan ésszel alig hihető. De Dürrenmatt olyan nyugodt logikával ír, amilyen nyugodt logikával egy benzinmotor vagy egy radarberendezés működik. Mindent elhiszünk neki. S nemcsak a bravúros alapötletet, s annak kiszámíthatatlan következményeit élvezzük, hanem azt a kristályosan villogó, műszeres technikát, ahogyan Dürrenmatt a kezdettől az egyetlen lehetséges befejezésig halad. Közben pedig aprólékosan realista: alakjai a legmaibb és leghétköznapibb nyelvet beszélik, a helyszínek az európai átlagember számára ismerősebbek gyakran a saját otthonánál. De ez a realizmus is csak azért van, hogy a káprázatos ötlet teljes diadalát szolgálja. S mi a mondanivaló, mi az ,,eszmei tartalom”? Azt hiszem, Dürrenmatt nem sokat gondolkodik rajta. Tartok attól — horribile dictu —, hogy nem akar mást, mint a ma nyugati közönségét, ezt a technikai csodákon, nyitott határokon nevelődött, kevés idővel rendelkező, a logika bűvészmutatványait kedvelő közönséget elszórakoztatni. Ugyanakkor minden írásában, még pompás, irodalmi értékű bűnügyi történeteiben is egyértelműen tör lándzsát a humanizmus mellett. Ez a két tényező pedig olyan írói magatartás, amelyet Budapesten hivatalosan nem lehet elismerni. Meg kell tehát magyarázni Dürrenmattnak — méghozzá Cinkotáról —, hogy a „Panne” Alfredo Trapsiát azért száműzte egy ostoba motorhiba miatt a nyugdíjas törvénykukacok közé, hogy bebizonyítsa: „az üzletember szükségszerűen bűnös”. De vajon miért írta a többit? Miért írta a „Herkules és Augias istállója” című komédiát, a „Hóhér és bírája” című televíziós játékot, a ,,Fényes nappal történt” című filmet? Félek, ha Dürrenmatt többi műve is megérkezik Magyarországra, a pesti kritika megoldhatatlan probléma elé kerül. Olyan íróval találja szembe magát, aki a nyugati technika ritmusát dolgozza fel irodalommá, anélkül, hogy gépekről vagy munkafolyamatokról írna, akinek meghökkentő ötleteiben és remek dialógjaiban új formát ölt az író és olvasó örök szövetségének legelső alapeleme: a gondolkodás szabadsága. Örvényes András Egy baseli teológus Budapesten a neve: Simone de Beauvoir. Tudnom kellett továbbá, hogy egyenes — vagy oldalági? — leszármazottja Roger de Beauvoirnak, aki a francia romantika egyik altrombitása és George Sand szeretője volt. Ez utóbbit egyébként igazán nem lehetett különösebb ismertető élnek tekinteni 1848 táján. A szédítő tülekedésben. Bandi szemmel láthatóan sokkal büszkébb volt az előneves rokon ősre, mint a lány. Simone hamarosan eltűnt a szemem elől; tanárnő lehet valahol vidéken, gondoltam egyszer-kétszer, majd nevestől együtt elfelejtettem. Csak a háború után neszeltem föl, amikor eljutott Budapestre a könyve: Le Sang des Autres. Simone de Beauvoir?... Simone de Beauvoir?... Ejnye, de ismerős név! Honnan is harangozik? Aztán eszembe jutott a kávéházi terrasz s még egy-két meleg nyári este a Montparnasseon, ahová a két háború közt felgyűltek a világ törvényhozói. Vagy legalábbis azok, akik törvényhozónak képzelték magukat. Némi keserűséggel töltött el, hogy a híres asszonynak nyilván régesrégen kiesett az emlékéből toporzékoló gavallérja, favicsorító és ökölrázó, máskor meg gőgicsélő s ölbe kéredzkedő Tarzán, aki Fejtő hasonlatával élve klasszikus francia kertté szerette volna nyesni zilált dunavölgyi lelkét s hozzáteszem: átöröklött súlyos terheltségét. Mekkorát tévedtem! Fejtő cikkéből s e cikk nyomán aztán a könyvből is megtudtam, hogy Simone de Beauvoir pontosan emlékszik Turauskas fintoraira, kitöréseire, őrjítő szokásaira és olthatatlan epekedésére a polgári rend után. Még egyik kedvenc s előttem is sokat emlegetett s minden emigráns által gyötrelmesen átérzett mondására is emlékszik: „ha tudnák a franciák, milyen szellemes vagyok én magyarul!“ Az volt csakugyan. Szellemes, világos, csiszolt. A papíron. Mindig csak a papíron. Mert az írása megvalósult ábránd: szabályos Le Notre kert volt; az esetlenül vagy gondatlanul író mai fiatalok elé néhányadmagával éppen őt állítanám gyógykezelő példának. A magyar széppróza egyik leggondosabb és legelegánsabb munkáját. De a sors szeszélyes tréfájából az éles vonalakkal, dinamikusan megőrzött tükörkép a francia asszonyban semmiképpen sem emlékeztet arra a képre, ahogy Bandi-Turauskas önmagát látta. Ellenkezőleg. A katolikus hitben nevelt polgárkisasszonynak, aki szülői környezete s gyermekkori áhítata ellen fordulva, permanens lázadással eljutott a kommunista Kína nyakló nélküli dicséretéig, a magyar fiatalember egy illemkedő barbár volt! Érezhetőn még ma is bosszantja, hogy „vastag ajkai“ folyton ilyen szavakat forgattak: finomság, kecsesség, báj, tapintat. S azt a szót is, amelyre ő talán nem, de én nagyon jól emlékszem. Mérték! Medve vagyok, tudom, mondogatta, de milyen kecses! S azt is, hogy ő olyan elefánt, amely selyemszőrű öleb a lelke legbelsejében. A lázadó katolikus polgárlány, Sartre későbbi élettársa felbőszült a barbár udvarló sóvárgásán a polgári rend és életforma után — (talán a lány fejét is telebeszélte copfos ősével, aki orvos volt II. József alatt) — s azon a megátalkodott igyekezetén, hogy viselkedésben minél elragadóbbnak, írásban minél klasszikusabbnak hasson. Nem gyanította s úgy látszik, visszaemlékezve se gyanítja Simone de Beauvoir, hogy ez a jóindulatú szörnyeteg, aki néha még önmagának is kibírhatatlan volt, a francia udvari kultúra szabályaival s a jozefinista polgárság erkölcsi normáival próbálta fékezni magát. Mert az ő feldúlt belseje aztán sokkal alaposabb kezelésre szorult, mint annak idején az én falsirató romantikám. Fejtő írásának legjobb része éppen ezekre a vak foltokra mutat rá az életrajzban. 1940 elején, a „drôle de guerre“ alatt, csodával határos módon kivergődtem Párisba. Kegyetlen tél volt, sarkvidéki száraz szél száguldott az utcákon. A szálloda előtt beleütköztem egyik közös barátunkba. Akkor már elesett a lengyel bástya, egy hotelben laktam a menekült s később Londonba áttelepült varsói kormánnyal. (Ma már emléktábla áll a falon.) Mi van Bandival? — estem neki a kérdéssel. Hát nem tudod? Katona! Dőltünk el a kacagástól. Később számtalan forrásból s fantasztikus történetekkel fűszerezve megtudtuk, most pedig Fejtő is megírja, hogy Bandi bizony „drele de soldat“: furi katona volt abban a furi háborúban. De nem volt furi hős. Úgy tudja a legenda s szeretném, ha igaz lenne, hogy sebesült bajtársát akarta megmenteni, amikor golyó érte. Egy sebesült bikficet. Elesett Franciaországért s Franciaországban azért a Magyarországért, amelyet Mikes Kelemen, Bessenyei György, Bacsányi János, Justh Zsigmond, Riedl Frigyes, Ambrus Zoltán, Heltai Jenő, Kosztolányi Dezső s az Ér és a Szajna között vergődő Ady Endre testesített meg előtte. Egy kávéházban szoktunk volt összeülni a Szent Mihály út végén, ahol valamikor főbelőtték Napóleon kedves katonáját, Ney marsallt. Ott ágaskodik a szobra a kivégzés helyén, kivont karddal rohan a Berezina hídjára. Pár hónap előtt, egy sugaras őszvégi alkonyatban fölkerestem a kávéházat a szobor mögött. Sűrűn benőtte a folyondár az oszlopait, sokkal szebb, mint a mi időnkben. De a székek, asztalok és pincérek már nem tudnak Turauskásról. S nem emlékeznek rá a párisi utcák sem, ahol vicsorítva s öklét rázva rohant utánam, utánunk, mert — milyen jól mondja Fejtő ! — hibát talált a szórendünkben. A Clauserie des Lilasban egyik sem ül helyén, Bandit tíz éve láttam s nem láttam többet én. Tudok a sok halálról, Páris nem tudja ezt, a visszanyírt platánsor új évszázadba kezd... GAÁL ENDRE: EGY ANGOL MESTER Amikor pár éve az egyik sajtókonferencián a kritikusok megkérdezték Bruno Wattert, a páratlan Mahler — Toscanini ■— Walter karmester-triász legfiatalabb és még élő tagját, hogy kit tart ő a legjelentősebb kortárs komponistának, a híres dirigens habozás nélkül Ralph Vaughan Williams nevét mondta. Bruno Walter válasza, noha Sztravinszkij és Hindemith mellőzését jelentette és a név az angol zene ismerőit kivéve a világ számára talán keveset mondott, becsületes felelet volt. Akár elfogadjuk feltétel nélkül Bruno Walter ítéletét, akár nem: az ítélet mindenképpen indoklást igényel és a magyarázat hasonlatokat keres. Nagyon kézenfekvő az a kapcsolat, ami már életkori alapon is Sibelius felé mutat. Sajnos, bármennyire tetszetős is kettejük párhuzamba állítása, az egésznek nem sok joga van. Ralph Vaughan Williams esetében a népzenei indítékok és a humánum meg nem alkuvó következetessége inkább a gerinces Bartók felé mutat, arról nem is szólva, hogy míg a finn zeneköltő élete utolsó három évtizedében teljesen megálloit a komponálásban, az angol mester az utolsó pillanatig bámulatosan aktív maradt és utolsó, vagyis a IX. szimfóniája partitúrájának revízióját befejezve, halála napjáig ellenőrizte annak a régi barát, Sir Adrian Boult vezényelte londoni hanglemez-felvételét. További analógia, párhuzam és egybevetés nyilvánvalóan szükségtelen. Ralph Vaughan Williams is csupán önmagával azonos és azonosítható és ha sok alkalmi kompozíciója is akad, sok olyasmi, ami a hallgatóknak csak bizonyos köréhez szól, végeredményben olyan próféta, aki az angol közönséghez szólt, de az emberiséghez intézte üzenetét. A próféták — mint a Biblia is tanúsítja — a válságos korszakokat jellemzik és többnyire vidékiek. Ralph Vaughan Williams e tekintetben kedvező körülmények közé született. Apja vidéki plébános és ez szinte kötelezi arra, hogy elmélyedjen az egyházi zenében. A családban sok a bíró s a puritán bíró nemcsak rendezi és kérdőre vonja a világot, hanem ezt elsősorban önmaga portáján cselekszi, így nem véletlen, hogy az ifjú kezdeti zongora-, hegedű- és összhangzattani tanulmányait két olyan, magasrendű fórum, mint Cambridge és a Royal College of Music tetőzi be. Ralph Vaughan Williams a meggyőződés tekintetében már a tanulás éveiben semt, hajlandó kompromisszumra. Akár a megszállott Bartók, nem a tetszetős, a szép, hanem az igaz kifejezésre törekszik s minthogy tehetsége lassan érik, rendkívüliség helyett a tanárok csak a makacs különcséget érzékelték. Azokkal szemben, akik nemcsak zenét írnak, de kitűnő üzleteket is kötnek, Ralph Vaughan Williams karrierje lassan alakult. Ebben nincs semmi rendkívüli, ha meggondoljuk, hogy tőle származik az az alaptétel, mely szerint „ha a művészet szilárdan gyökerezik a lélek talajába, ez többet ér, mintha megnyernénk az egész világot”. A gondolat Bachra emlékeztető hitvallás. Ám nemcsak ez emlékeztet a kántorok kántorára, hanem a szakmai felkészültség alapossága is. Ralph Vaughan Williams 36 éves és Elga, utódjaként emlegetik, amikor Max Bruch után a nála három évvel fiatalabb Ravelhez megy tanulni. Akik Angliában tehetségében bízva, benne látták a nemzeti zeneművészet tüzének újra szítóját, azt hitték, hogy mint brit komponistát elvesztették. Amikor azonban hazatér, London szimfóniát, Tallis fantáziát komponál és megírja az On Wenlock Edge dalciklust, ami még Schubert után is figyelmet keltő alkotás. Amikor 83 esztendős korában meghalt, az alkotások roppant tömegét hagyta hátra. Érdekes, hogy akárcsak Bartók Bélánál és Kodály Zoltánnál, nála is a döntő élményt a népzene szolgáltatta. Az egyszerű dalok szabad ritmusa és az egyházi hangnemek szigorúsága egyaránt determinálja rendkívül egyéni és kifejező stílusát. Walt Whitman szövegére írt első szimfóniája, ez a négytételes szimfonikus kantáta hűen mutatja, mint kereste a múltban kutatva a beszéd zenei elemeit. De nemcsak ez a „Tenger”, hanem a „London” és a következő ,,Pastorale” szimfónia programra támaszkodva épül. Minden szimfóniájában az elsőtől az összefoglalás jellegű kilencedikig, megmutatkozik az új. Sohasem használt hathatós szakmai fogásokat és az ügyetlenséget is megkockáztatta, ha éppen az illett saját meggyőződése kibontásához. Zenéje ritkán ragyogó és Brucknerhez hasonlóan semmi erotikus nem csábítja. Vallásos, sőt mélyen vallásos, de sohasem tömjénes és még kevésbé teologikus. Melódiái messze állnak a szimmetriától, a ritmus gyakran kisiklik a metronóm ketyegésből, a harmóniák vokális és korális ellenpontot asszociálnak és a hangszerelés semleges vagy felhőkön át zengzetes. Akinek pedig fugaszerű megnyilatkozásra fáj a foga, az ne mulassza el a VI. szimfónia fináléjának a meghallgatását; ehhez a kísérteties alkotáshoz hasonló nincsen az egész irodalomban. A kilenc szimfónián kívül kamaraművek, koncertek, kórusművek, operák, balettek és a himnuszok légióját találja a kutató. Színpadi művei sohasem arattak döntő sikert, de a „Jób” balett tökéletes műreinek és a mélyenszántó témának dramatikusan is nagyszerű feldolgozása. Egyházi vonatkozású alkotásai rengetegében, bár a gmoll misét a liturgia és a koncertélet egyaránt szívesen kamatoztatja és VI. György koronázására írt opusza is sokkal több, mint bármily más szokványos ilyen alkotás, a pálma gyönyörű anglikán himnuszait illeti. Ralph Vaughan Williams, bár nyelve teljesen modern, sikerrel közelítette meg a régi himnuszköltészet bensőséges világát, műveit — véleményem szerint — Bach János Sebestyén is szívesen vallaná magáénak.