Irodalmi Ujság, 1960 (11. évfolyam, 1-24. szám)
1960-09-01 / 17. szám
6 TÁBORI PÁL PEN-kongresszus Rio de JaneiróbanKönyvekről Röviden A nemzetközi PEN 31-ikkongresszusát Brazíliában tartotta; az ülések, előadások a Rio de Janeiro-i ABI újságpalotában folytak s a harmincöt országból összegyűlt írók ellátogattak Sao Paulóba és az új fővárosba, Brazíliába is, ahol Kulbicsek elnök ebédet adott tiszteletükre. A több mint kétszáz PEN-tag között Alberto Moravia, a nemzetközi elnök, felesége, Elsa Morante és Mario Praz professzor Olaszországot képviselte. Angliából Graham Greene, Alec Waugh, Philip Hope-Wallace és több más író volt jelen; Amerikából Elmer Rice, a kiváló drámaíró és Robbie Macauley jött el; Franciaország Yves Gandont, Jean Follain-t és húsznál több más résztvevőt küldött; Dél-Afrikát Sarah Gertrude Millin; Pakisztánt Syed Ali Ahsan; Sziámot Prem herceg, képviselte. Első ízben jelent meg a független Elefántcsontpart új PEN klubjának delegátusa. Az emigráns magyar írók közül New Yorkból Kovács Imre, Buenos Airesből Balla Erzsébet, Montevideóból Lakatos Mihály, Melbourne - ből Dóczy Ferenc (az ottani PEN főtitkára), Londonból pedig Mikes György, Pálóczi-Horváth György és e sorok írója utazott Rióba. A budapesti PEN megbízásából Sötét István vett részt a kongresszuson. A száműzött írók PEN klubjának tagjai közül Iván Jelinek a londoni központot, Alexander Janta és Pavel Tigrid a New York-i csoportot képviselte. Persze a délamerikai PEN klubok a szokottnál több résztvevővel szerepeltek. A nemzetközi választmány fontos javaslatokat tárgyalt, amelyek közül azonban csak hármat fogadtak el és terjesztettek jóváhagyás végett a közgyűlés elé. De talán érdemes megemlíteni az el nem fogadott javaslatokat is. A bolgár PEN meglehetősen zavaros, de kifejezetten propagandisztikus javaslata többek közt azt kívánta, hogy a kongresszus jelentse ki: ,,Keleten új, demokratikus, népi kultúrát építenek” s ítélje el a „nacionalista, idealista,expresszionista” irodalmat. Többen rámutattunk arra,, hogy a „Kelet” a PEN szempontjából nem politikai, hanem földrajzi fogalom, s hogy a PEN_ nek nem feladata megszabni az „igazi” irodalom feltételeit vagy definícióját. A bolgár delegátus ezek után visszavonta javaslatát. A magyar PEN javaslata, amely lehetővé tette volna, hogy bármelyik hivatásos író, akár van PEN klub hazájában, akár nincs, részt vehessen megfigyelőként a PEN-kongresszusokon, egyetlen támogatót sem talált a javaslattevőn kívül s így szavazásra sem került. Az izlandi javaslat, amely elítélte a magyar PEN klub felfüggesztésének megszüntetését s azt kívánta, hogy a parancsuralmi országok PEN klubjait zárják ki a szervezetből, szintén nem került megvitatásra, mert az izlandi képviselő nem volt jelen. A közgyűlésen azonban Don Salvador de Madariaga, aki a száműzött PEN klub díszvendégeként vett részt a kongresszuson, megismételte ezt a javaslatot; azt mondta, hogy bár a PEN-nek mély rokonszenvel kell támogatnia a rabországokban élő, totalitariánus eszmék ellen küzdő írókat, ugyanakkor meg kell tagadnia a „papagáj” írókkal, az egyes zsarnokságokat képviselő ,,gramofonok”dial való együttműködést. Ez a szókimondó és minden kompromisszumot visszautasító beszéd élés viszszahatást keltett a magyar, cseh, keletnémet és bolgár delegátusok sorában, akik igyekeztek felelni is rá, de konkrét lépés nem történt. A kongresszus egyhangúan elfogadta a száműzött írók javaslatát, amely nemzetközi íróalap felállítását célozta. Az alap igazgatója David Carver, a nemzetközi főtitkár tiszteletbeli elnökei között eddig Alan Price-Jones (az angol PEN elnöke), Ignazio Silone, az amerikai John Hershey, André Malraux, a német Kasimir Edschmid és a lengyel Mikhail Ruzinek (a varsói PEN delegátusa) szerepel. Az alap első tevékenysége egy nemzetközi novellapályázat lesz, amelynek részleteiről rövidesen be fogtunk számolni s amely minden PEN-tag számára nyitva áll, akármilyen nyelven is ír. Hosszabb vita folyt a héber és yiddish PEN klubok (az előbbi tel-avivi, az utóbbi New York-i székhelyű) javaslatáról, amely eredetileg manifesztum formájában került a választmány elé. Ez a memorandum lépéseket követelt a zsidó irodalomnak a Szovjetunióban folyt és folyó példátlan elnyomása, számos zsidó író meggyilkolása és száműzetése ellen. A száműzött írók segítségével a kiáltvány utolsó részéből javaslatot szövegeztek, amelyet több mint kétharmad szótöbbséggel el is fogadtak. Mindeddig talán ez volt a legélesebb fogalmazású PEN-határozat, amely a Szovjetunió és csatlósállamainak irodalompolitikája ellen irányult; méltón egészítette ki azt az akciót, amelyet 1959 áprilisában és a frankfurti kongresszuson a katalán írók üldözése ellen terjesztett fel a PEN az UNESCO vezetőségéhez. A harmadik elfogadott javaslatot az osztrák PEN nyújtotta be. Ez hangsúlyozta az áprilisban felállított állandó PEN-bizottság munkájának fontosságát — ez a bizottság, a genfi PEN javaslatára, a börtönben szenvedő írókért való állandó és következetes harcot hivatott vezetni , s rámutatott arra, hogy bár egyes írókat szabadon engedtek, nincs módjuk szabadon dolgozni. Ezzel kapcsolatban külön megemlítette a javaslat Déry Tibort és Háy Gyulát is; felszólította a PEN klubokat, hogy az alapokmány értelmében tegyenek meg mindent az írói szabadságért. Az osztrák javaslatot is több mint kétharmad többséggel fogadták el. Alapvető része volt a megbeszéléseknek a különböző rendszerek börtöneiben sínylődő írók érdekeit szolgáló állandó bizottság jelentése is, amelyet a főtitkár terjesztett elő. Ennek a bizottságnak tagjai, David Carver mellett, Margaret Storm Jameson, a kiváló angol regényírónő és Victor van Vriesland, a jelentős holland költő, a holland PEN elnöke. A bizottság munkájának anyagát az egyes PEN klubok szolgáltatják. A riói kongreszszuson magyar, cseh, albán, román, francia és algíri írók ügyéről esett szó. Fontos döntés volt, hogy azokban az országokban (mint Csehszlovákia, Franciaország, Magyarország), ahol PEN klub van, ezeknek a kluboknak kötelességévé tették, hogy a listákon szereplő írókról a legközelebbi nemzetközi választmányi ülésen beszámoljanak s arról is jelentést tegyenek, mit cselekedtek kollégáik érdekében. Ezek után egyetlen PEN klub sem háríthatja el a felelősséget a bebörtönzött írók ügyében. Tizenöt PEN - kongresszuson vettem részt életemben s azért talán némi joggal mondhatom, hogy az írói szabadság és szolidaritás szempontjából a brazíliai találkozó a legsikeresebb, legdöntőbb összejövetelek egyike volt. A szabad szó ügyét francia és indiai, pakisztáni és dél-afrikai delegátusok egyforma lelkesedéssel, kitartással és meggyőződéssel támogatták s mi, száműzött írók már nem találtuk magunkat olyan elszigetelt vagy kisebbségi helyzetben, mint tavaly Frankfurtban. Vannak laikus kívülállók, akik a PEN szerepét és eredményeit szeretik lekicsinyelni. De az a türelmes, önzetlen és bátor munka, amelyet a PEN vezetősége és az egyes nemzeti PEN klubok nagy többsége végez, minden elismerést megérdemel. Ha valaha is mérleget készítünk arról a harcról, amely a bebörtönzött, elnémított írók érdekében folyik, az 1960-as kongresszus igen fontos és pozitív tételnek fog bizonyulni. CLAUDIO NISIDA: „LE TORTURE”. (A kínzások, Edizioni del Borghese, Milánó, i960.) A XX. század második felének embere irtózik a ,,vérpad propagandától” ; túlságosan sokat hallott és olvasott azokról a borzalmakról, amelyeknek színhelye idestova harminc esztendeje a ,,civilizált” Európa. A kínzásokról, a szörnyűségekről, a más véleményű ember rabszolgaként való megalázásáról annyit írtak napi és hetilapok, annyit beszéltek szemtanúk, hivatottak és hívatlan próféták, hogy szinte egyfajta olcsó propagandának tűnik immár, amely gyakran az eredendő okokról is eltereli a figyelmet. Éppen ezért nyúlt nehéz témához Claudio Nisida, a fiatal olasz újságíró-gárda egyik kiváló tagja, ,,A kínzások” című könyvével, hiszen olyan tárgykörről beszél, amelyet az olvasó legszívesebben elfelejtene kényelemszeretetből, gyávaságból vagy rosszhiszeműségből. Nisida könyve ugyanis magyar és román börtönökben történő kínzásokról szól, olyan szörnyűségekről, amelyek nemcsak a középkor és az inkvizíció tortúráin tesznek túl, hanem — s ez szomorúan jellemző korunkra — minden ponyvaregényíró fantáziáján is. öt, azóta Nyugatra menekült ember, Kovács Géza 38 éves építészmérnök, Szabó Károly 34 éves mechanikus, Gheorghe Istrate 38 esztendős állami tisztviselő, Virgil Marimnescu 27 éves esztergályos és Petre Cionarescu 23 esztendős egyetemi hallgató beszélik el, mi történt velük a kommunisták börtöneiben, illetve ,,nevelő táboraiban" és mi kényszerítette őket arra, hogy soha el nem követett vétkeiket bevallják. A szerző egyes szám első személyében szólaltatja meg hőseit, nem beszél szökésük történetéről, csak előszavában említi meg hol és milyen menekülttáborban találkozott velük. Mind az öten hidegen és tárgyilagosan, szinte jelzők nélkül számolnak be a kínzások módszeréről, eszközeiről és időtartamáról. Talán éppen ez a hideg tárgyilagosság az, amely Nisida könyvét valóban megdöbbentő olvasmánynyá teszi, az a módszer, amellyel érezteti az olvasóval, miféle szörnyű ponyvaregénnyé vált itt-ott a modern történelem. A könyvet magyar és román költők nagyrészt börtönben írt verseinek fordítása teszi teljessé. A magyarok közül Ignotus Pál ,,Börtönnaplóm” -jának négy költeményét, Illyés Gyula ,,Egy mondat a zsarnokságról” című versét, Tamási Lajosnak és Tollas Tibornak egyegy költeményét közli. (V. Zs.) NÉMETH ISTVÁN: „EGY EMBER ÜL AZ UDVARON.” Forum Könyvkiadó, Noviszád, 1881. Németh István a vajdasági fiatal írónemzedék egyik legtehetségesebb tagja. „Parasztkirályság” című könyvével jelentkezett először, amelyben a fiatal parasztlegény önérzetes hangján a falusi élet érzéseit szólaltatta meg. Azóta városba került és írói világa sokat szélesedett. Ennek kézzelfogható bizonyítéka az „Egy ember ül az udvaron” című kötet tizenhárom novellája. Tud atmoszférát teremteni, gyors vonásokkal, egyszerű eszközökkel, ami a novellaírásnak — különösen a csehovi novellatípus karcsúságát és koncentráltságát eszményiként maga elé tűző műveknek — elengedhetetlen feltétele. Úgyszólván minden írásának mélyén ott érződik az életviszonyok, mnostohasága, a szegénység számbavétele. Ebből a különböző intenzitással, de mindig kissé melankolikus alaphangulatból emelkednek ki alakjai, erőteljes, egyéni ábrázattal. Az életnek nála a maga zordonságában is meleg természetessége van, felidézvén Tolsztoj halni készülő muzsikját, aki lehúzatja lábáról a csizmát és az ifjú legénynek ajándékozza, aki pedig nem is rokon, mert tavasszal újrakezdődik a feneketlen sár. Az éhség sokszor kegyetlenül üldözi alakjait, öregeket és fiatalokat egyaránt. Van valami tragikomikus abban, ahogy az öreg ,,boszszúból” megeszi „koplaltató” menyének eldugott üveg lekvárját s rövid boldog szúnyókálás után rádöbben, hogy inkább az eldugott szalonnadarabkából kellett volna lopnia egy kicsit: „Kint az utcán lekuporodott a kiskapuban. Akkor eszébe jutott, hogy az előbb megevett egy üveg lekvárt de már megint éhes. Nem ér a lekvár semmit. A délről megmaradt paprikást kellett volna megennie, vagy szalonnát, amitől nem korog az ember gyomra egész éjszaka.” Mégis Németh írásaiból mindig érezhető, hogy őszinte szenvedélylyel van ellene a „régi világnak”. Ezt azonban sohasem üres retorikával érezteti, nem a jelen rózsaszínűre festésével, hanem írói eszközökkel. Írói fantáziája sokszormég szertelen. „Élethalál-harcról” beszél, egy tyúk és egy méhecske kötözködése láttán. S egy apró mozzanat szertelenségéből nem egyszer komolyabb ábrázolási irrealitások is fakadniak. S talán, ami legfontosabb írói jövője szempontjából: alakjai, elevenen ugyan, de még mindig szűk világban élnek s nem birkóznak a nagyobb, meszszebbre nyúló és mélyebben gyökeredző sorsproblémákkal. M. I. Lorsy A Szilasbalháson, 1889-ben született és ez év augusztus 13-ára virradóan New Yorkban elhunyt Lorsy Ernő a század egyik legműveltebb magyar újságírója, polihisztora és esszéistája volt. Tudása kiterjedt az irodalom, a művészet és a szellemtudományok minden ágára; ógörögül, latinul, angolul, franciául és németül tökéletesen olvasott, írt, beszélt, avagy szónokolt. Memóriája sértetlenül konzerválta mindazt, amit 20, avagy 50 esztendővel azelőtt olvasott, hallott, avagy látott. A magyar irodalom számos büszkeségéhez, úgy mint Ady Endréhez, Krúdy Gyulához, Kosztolányi Dezsőhöz, Karinthy Frigyeshez és másokhoz bizalmas baráti kapcsolatok fűzték; baráti sugalmazása, kritikája és tanácsai nyomát — titkon s névtelenül — immár számos magyar vers, novella és regény fordulat őrzi. Lorsy Ernő 1911-ben sub auspiciis regis tette le a filozófiai doktorátust; a fordításra kijelölt vizsgafeladatot — Juvenalis nyolcadik szatírájának egyik páratlanul nehéz passzusát — kapásból, klasszikus versmértékben fordította magyarra. Eleinte újságíróként működött, majd magas beosztásban szolgált a külügyminisztériumban Károlyi Mihály gróf, illetve Berinkey Dénes kormánya idején. Első emigrációjában a Bécsi Magyar Újság, majd a United Press berlini tudósítója lett. A harmincas évek elején hazatért, majd ismét emigrált. 1939-től Párisban, Marokkóban, 1941-től az Egyesült Államokban élt. A második világháborúban az emigráció vezető lapja, a ,,Harc” cikkírójaként működött, Ernő Lorsy Ernő egyénisége azonban írásainál, sőt műveltségénél is felejthetetlenebb nyomot hagyott mindazok emlékezetében, akik ismerték. Egyszerre hasonlított a reneszánsz utolsó, már a barokkba torkoló évtizedeinek oly típusaihoz, amilyen Francois Rabelais, avagy Pietro Aretino volt és Anatole France híres regényalakjához és a múltba vetített alteregójához, Coignard abbéhoz. Hatalmas és lusta testében nyájas és friss szellem lakozott; a szakácsművészet ismerője és élvezője, éji séták és hajnalig tartó beszélgetések kapitánya, jeles borkóstoló, nagy tréfacsináló, szellemi tornák mestere s oly elbűvölő társalgó volt, hogy svádájával még az amerikai bevándorlási hivatal legbornírtabb tisztviselőjét, avagy Franco legbrutálisabb őrmesterét is azonnal átverte a palánkon. Az élet nehéz perceiben, bombazáporban, menekülés közben vagy kilakoltatás közepette farzsebéből konyakosüveget, emlékezete ráncaiból csodálatos történeteket húzott elő és mindkettőt körbekínálta sorstársainak. E történeteket sokszor tízezer példányban nyomatták volna ki, ha ugyan valaha papírra veti őket. De — ahogy mondani szokta — az élet kellemetesebb oldalát választotta, beszélgetést az írás, elmélkedést a küzdelem helyett. Még halálában is a legkellemesebb megoldást választotta. Soha nem betegeskedett, erre, mint mondta, nem volt ideje. Szokásos, az éjszakába nyúló beszélgetés után tért aludni a hajnali órákban, reggelig olvasgatott és délig tervezett álmából nem ébredt fel többé. (f. gy.) Füsi József, a kitűnő író augusztus első felében, aránylag fiatalon, szívtrombózis következtében Budapesten elhunyt. Füsi kitűnő esztéta, regényíró és műfordító volt. Benvenuto Cellini önéletrajzának magyar fordítása veri Goethe német verzióját; ugyanilyen kitűnő alkotás a Szárnyas farkasok című regénye és szép, bár kissé iskolás Leonardo da Vinci életrajza. Nemrég megjelent könyve, a Tengeri szél, olaszországi útleírás, alighanem az első, Magyarországon az utolsó 15 esztendőben megjelent útinapló, mely a rendszer úgynevezett szempontjait nemhogy nem követi, de tudomást sem vesz róluk és a szokványos, ízlésesebb, avagy ízléstelenebb nyelvöltögetések helyett Itália egyik józan, mértéktartó rajongójának megkapó könyve, melyben nem az derül ki, hogy az olasz, hanem hogy a magyar népnek mi hiányzik a boldogsághoz. Füsi Garibaldi-könyve, melyhez utazása közben gyűjtötte az anyagot, sajnálatos módon befejezetlen maradt, ugyanígy Lampedusa-fordítása is. Az író mellett nem feledkezhetünk meg a becsületes, melegszívű, szeretetteljes, szelíd, elragadó emberről sem. Füsi nemcsak az 1944-es esztendőkben adta az emberi magatartás egyik legnemesebb példáját, amikor csendes, fanyar humorával szurkálta ellenfeleit, a németek lakájait és közben az üldözöttek tucatjait rejtegette és mentette meg, hanem a következő másfél évtizedben is. Álláspontja a szovjet lakosaival szemben kezdettől a magyar fajta ősi és jellegzetes álláspontja volt. Eleve hosszú, kínos elnyomatásra rendezkedett be, s ezt fajtája csendes, de azért nem rezignált türelmével fogadta és úgy tűrte, mint tóba vert cölöp az őszi esőt. Csak úgy, mint a magyar nép nagy tömege, mely — ellentétben az intellektuelek kisebbségével — soha egy pillanatra a kommunista teóriákat el nem hitte, élete egyetlen céljának tekintette, hogy e teorémákat és hirdetőit túlélje. Három esztendővel ezelőtt, amikor hat hónapig Itáliában járt, szinte földöntúli boldogság fogta el. A népi demokráciában eltöltött esztendők — írta — nem számítanak életnek, mert ha a kommunisták süket teóriái hatástalanok is, a kommunizmus praktikus, bűnözési oldala puszta létté silányítja és megfosztja az életet minden örvendetes attribútumától. Most lelkiismeretfurdalással és szívében félelemmel utazik haza. Lelkiismeretfurdalással mások, elsősorban írótársai előtt, amiért hat hónapot tölthetett Itáliában és félelemmel, hogy Kádárék megbüntetik, hogy hat hónapra, habár engedélyükkel, de megszökött előlük. Minden reményét abba vetette, hogy 1960- ban, késő ősszel, a Garibaldi-éviben, ha könyvét befejezte, talán újra kiengedik és „levegőt szippanthatok, mint a búvár, ha felmerül a tenger fenekéről, cápák, polipok közül és nyálas szalagból, s friss szellőt érez, kék eget lát”. Füst kívánsága nem teljesülhetett. Gyakran szokta volt magát Mikes Kelemenhez hasonlítani, aki a Marmara-tenger helyett a Duna partján élt emigrációban. Állhatatos nyugalmával, stílusa tisztaságával, önmagával folytatott dialógusaival, s csendes jó kedvével valóban Mikes Kelemen örököse volt. Egyúttal a magyar nép egyik igazi megtestesítője, akit az uralkodó bürokrácia csak azért nem bántott, mert a magyar népet csak elnyomni tudja — megérteni nem. Füsi József Irodalmi Újság 1960 szeptember 1