Irodalmi Ujság, 1960 (11. évfolyam, 1-24. szám)

1960-09-01 / 17. szám

6 TÁBORI PÁL PEN-kongresszus Rio de JaneiróbanKönyvekről Röviden A nemzetközi PEN 31-ik­­kong­resszusát Brazíliában tartot­ta; az ülések, előadások a Rio de Janeiro-i ABI újságpalotában foly­tak s a harmincöt országból össze­gyűlt írók ellátogattak Sao Pauló­­ba és az új fővárosba, Brazíliába is, ahol Kulbicsek elnök ebédet adott tiszteletükre. A több mint kétszáz PEN-tag között Alberto Moravia, a nemzetközi elnök, fele­sége, Elsa­­ Morante és Mario Praz professzor Olaszországot képvisel­te. Angliából Graham Greene, Alec Waugh, Philip Hope-Wallace és több más író volt jelen; Ameri­kából Elmer Rice, a kiváló dráma­író és Robbie Macauley jött el; Franciaország Yves Gandont, Jean Follain-t és húsznál több más résztvevőt küldött; Dél-Afrikát Sarah Gertrude Millin; Pakisztánt Syed Ali Ahsan; S­ziámot Prem herceg, képviselte. Első ízben jelent meg a független Elefántcsontpart új PEN klubjának delegátusa. Az emigráns magyar írók közül New Yorkból Kovács Imre, Buenos Airesből Balla Erzsébet, Montevi­­deóból Lakatos Mihály, Melbourne - ből Dóczy Ferenc (az ottani PEN főtitkára), Londonból pedig Mikes György, Pálóczi-Horváth György és e sorok írója utazott Rióba. A budapesti PEN megbízásából Sötét István vett részt a kongresszuson. A száműzött írók PEN klubjának tagjai közül Iván Jelinek a londoni központot, Alexander Janta és Pavel Tigrid a New York-i csopor­tot képviselte. Persze a délameri­­kai PEN klubok a­ szokottnál több résztvevővel szerepeltek. A nemzetközi választmány fon­tos javaslatokat tárgyalt, amelyek közül azonban csak hármat fogad­tak el és terjesztettek jóváhagyás végett a közgyűlés elé. De talán érdemes megemlíteni az el nem fo­gadott javaslatokat is. A bolgár PEN meglehetősen zavaros, de ki­fejezetten propagandisztikus javas­lata többek közt azt kívánta­, hogy a kongresszus jelentse ki: ,,Keleten új, demokratikus, népi kultúrát építenek” s ítélje el a „naciona­lista, idealista,­­expresszionista” irodalmat. Többen rámutattunk arra,, hogy a „Kelet” a PEN szem­pontjából nem politikai, hanem földrajzi fogalom, s hogy a PEN_ nek nem feladata megszabni az „igazi” irodalom feltételeit vagy definícióját. A bolgár delegátus ezek után visszavonta javaslatát. A magyar PEN javaslata, amely le­hetővé tette volna, hogy bármelyik hivatásos író, akár van PEN klub hazájában, akár nincs, részt vehes­­sen megfigyelőként a PEN-kong­­resszusokon, egyetlen támogatót sem talált a javaslattevőn kívül s így szavazásra sem került. Az iz­landi javaslat, amely elítélte a ma­gyar PEN klub felfüggesztésének megszüntetését s azt kívánta, hogy a parancsuralmi országok PEN klubjait zárják ki a szervezetből, szintén nem került megvitatásra, mert az izlandi képviselő nem volt jelen. A közgyűlésen azonban Don Salvador de Madariaga, aki a száműzött PEN klub díszvendége­ként vett részt a kongresszuson, megismételte ezt a javaslatot; azt mondta, hogy bár a PEN-nek mély rokonszenvel kell támogatnia a rabországokban élő, totalitariánus eszmék ellen küzdő írókat, ugyan­akkor meg kell tagadnia a „papa­gáj” írókkal, az egyes zsarnoksá­gokat képviselő ,,gramofonok”dial való együttműködést. E­z a szóki­mondó és minden kompromisszu­mot visszautasító beszéd élés visz­­szahatást keltett a magyar, cseh, keletnémet és bolgár delegátusok sorában, aki­k igyekeztek felelni is rá, de konkrét lépés nem­ történt. A kongresszus egyhangúan elfo­­gadta a száműzött írók javaslatát, amely nemzetközi íróalap felállítá­sát célozta. Az alap igazgatója David Carver, a nemzetközi főtit­kár­ tiszteletbeli elnökei között ed­dig Alan Price-Jones (az angol PEN elnöke), Ignazio Silone, az amerikai John Hershey, André Malraux, a német Kasimir Ed­­schmid és a lengyel Mikhail Ruzinek (a varsói PEN delegátusa) szere­pel. Az­ alap első tevékenysége egy nemzetközi novellapályázat lesz, amelynek részleteiről rövidesen be fogtunk számolni s amely minden PEN-tag számára nyitva áll, akár­milyen nyelven is ír. Hosszabb vita folyt a héber és yiddish PEN klubok (az előbbi tel-avivi, az utóbbi New York-i székhelyű) javaslatáról, amely ere­detileg manifesztum formájában került a választmány elé. Ez a me­morandum lépéseket követelt a zsidó irodalomnak a Szovjetunió­ban folyt és folyó példátlan elnyo­mása, számos zsidó író meggyilko­lása és száműzetése ellen. A szám­űzött írók segítségével a kiáltvány utolsó részéből javaslatot szövegez­­tek, amelyet több mint kétharmad szótöbbséggel el is fogadtak. Mind­eddig talán ez volt a legélesebb fo­­galmazású PEN-határozat, amely a Szovjetunió és csatlósállamaina­k irodalompolitikája ellen irányult; méltón egészítette ki azt az akciót, amelyet 1959 áprilisában és a frankfurti kongresszuson a katalán írók üldözése ellen terjesztett fel a PEN az UNESCO vezetőségéhez. A harmadik elfogadott javasla­tot az osztrák PEN nyújtotta be. Ez hangsúlyozta az áprilisban fel­állított állandó PEN-bizottság munkájának fontosságát — ez a bi­zottság, a genfi PEN javaslatára,­ a börtönben szenvedő írókért való állandó és következetes harcot hi­vatott vezetni , s rámutatott arra, hogy bár egyes írókat szaba­don engedtek, nincs módjuk sza­badon dolgozni. Ezzel kapcsolat­ban külön megemlítette a­ javaslat Déry Tibort és Háy Gyulát is; fel­szólította a PEN klubokat, hogy az alapokmány értelmében tegye­nek meg mindent az írói szabadsá­gért. Az osztrák javaslatot is több mint kétharmad többséggel fogad­ták el. Alapvető része volt a megbeszé­léseknek a különböző rendszerek börtöneiben sínylődő írók érdekeit szolgáló állandó bizottság jelentése is, amelyet a főtitkár terjesztett elő. Ennek a bizottságnak tagjai, David Carver mellett, Margaret Storm Jameson, a kiváló angol re­­gényírónő és Victor van Vriesland, a jelentős holland költő, a holland PEN elnöke. A bizottság munká­jának anyagát az egyes PEN klu­bok szolgáltatják. A riói kongresz­­szuson magyar, cseh, albán, ro­mán, francia és algíri írók ügyéről esett szó. Fontos döntés volt, hogy azokban az országokban (mint Csehszlovákia, Franciaország, Ma­gyarország), ahol PEN klub van, ezeknek a kluboknak kötelességévé tették, hogy a listákon szereplő írókról a legközelebbi nemzetközi választmányi ülésen beszámoljanak s arról is jelentést tegyenek, mit cselekedtek kollégáik érdekében. Ezek után egyetlen PEN klub sem háríthatja el a felelősséget a bebör­tönzött írók ügyében. T­izenöt PEN - kongresszuson vettem részt életemben s azért talán n­émi joggal mondha­tom, hogy az írói szabadság és szo­lidaritás szempontjából a brazíliai találkozó a legsikeresebb, legdön­tőbb összejövetelek egyike volt. A szabad szó ügyét francia és indiai, pakisztáni és dél-afrikai delegátu­sok egyforma lelkesedéssel, kitar­tással és meggyőződéssel támogat­ták s mi, száműzött írók már nem találtuk mag­unkat olyan elszige­telt vagy kisebbségi helyzetben, mint tavaly Frankfurtban. Vannak laikus kívülállók, akik a PEN sze­repét és eredményeit szeretik leki­csinyelni. De az a türelmes, önzet­len és bátor munka, amelyet a PEN vezetősége és az egyes nem­zeti PEN klubok nagy többsége vé­gez, minden elismerést megérde­mel. Ha valaha is mérleget készí­tünk arról a harcról, amely a be­börtönzött, elnémított írók érdeké­ben folyik, az 1960-as kongresszus igen fontos és pozitív tételnek fog bizonyulni. CLAUDIO NISIDA: „LE TOR­TURE”. (A kínzások, Edizioni del Borghese, Milánó, i960.) A XX. század második felének embere irtózik a ,,vérpad propa­gandától” ; túlságosan sokat hallott és olvasott azokról a borzalmakról, amelyeknek színhelye idestova har­minc esztendeje a ,,civilizált” Európa. A kínzásokról, a szörnyű­ségekről, a más véleményű ember rabszolgaként való megalázásáról annyit írtak napi­ és hetilapok, annyit beszéltek szemtanúk, hiva­tottak és hívatlan próféták, hogy szinte egyfajta olcsó propagandá­nak tűnik immár, amely gyakran az eredendő okokról is eltereli a figyelmet. Éppen ezért nyúlt nehéz témá­hoz Claudio Nisida, a fiatal olasz újságíró-gárda egyik kiváló tagja, ,,A kínzások” című könyvével, hi­szen olyan tárgykörről beszél, ame­lyet az olvasó legszívesebben elfe­lejtene kényelemszeretetből, gyáva­ságból vagy rosszhiszeműségből. Ni­sida könyve ugyanis magyar és ro­mán börtönökben történő kínzá­sokról szól, olyan szörnyűségekről, amelyek nemcsak a középkor és az inkvizíció tortúráin tesznek túl, hanem — s ez szomorúan jellemző korunkra —­ minden ponyvaregény­író fantáziáján is. öt, azóta Nyugatra menekült ember, Kovács Géza 38 éves épí­tészmérnök, Szabó Károly 34­ éves mechanikus, Gheorghe Istrate 38 esztendős állami tisztviselő, Virgil Marimnescu 27 éves esztergályos és Petre Cionarescu 23 esztendős egye­temi hallgató beszélik el, mi tör­tént velük a kommunisták börtö­neiben, illetve ,,nevelő táboraiban" és mi kényszerítette őket arra, hogy soha el nem követett vétkei­ket bevallják. A szerző egyes szám első személyében szólaltatja meg hőseit, nem beszél szökésük törté­netéről, csak előszavában említi meg hol és milyen menekülttábor­ban találkozott velük. Mind az öten hidegen és tárgyilagosan, szinte jelzők nélkül számolnak be a kínzások módszeréről, eszközeiről és időtartamáról. Talán éppen ez a hideg tárgyila­gosság az, amely Nisida könyvét valóban megdöbbentő olvasmány­­nyá teszi, az a módszer, amellyel érezteti az olvasóval, miféle ször­nyű ponyvaregénnyé vált itt-ott a modern történelem. A könyvet magyar és román köl­tők nagyrészt börtönben írt versei­nek fordítása teszi teljessé. A ma­gyarok közül Ignotus Pál ,,Börtön­naplóm” -jának négy költeményét, Illyés Gyula ,,Egy mondat a zsar­nokságról” című versét, Tamási Lajosnak és Tollas Tibornak egy­­egy költeményét közli. (V. Zs.) NÉMETH ISTVÁN: „EGY EM­BER ÜL AZ UDVARON.” Forum Könyvkiadó, Noviszád, 188­1. Németh István a vajdasági fia­tal írónemzedék egyik legtehetsé­gesebb tagja. „Parasztkirályság” című könyvével jelentkezett elő­ször, amelyben a fiatal parasztle­gény önérzetes hangján a falusi élet érzéseit szólaltatta meg. Azóta városba került és írói világa sokat szélesedett. Ennek kézzelfogható bizonyítéka az „Egy ember ül az ud­varon” című kötet tizenhárom novellája. Tud atmoszférát teremteni, gyors vonásokkal, egyszerű eszkö­zökkel, ami a novellaírásnak — kü­lönösen a csehovi novellatípus kar­csúságát és koncentráltságát esz­ményiként maga elé tűző művek­nek — elengedhetetlen feltétele. Úgyszólván minden írásának mé­lyén ott érződik az életviszonyok, mnostohasága, a szegénység számba­vétele. Ebből a különböző intenzi­tással, de mindig kissé melanko­likus alaphangulatból emelkednek ki alakjai, erőteljes, egyéni ábrá­­zattal. Az életnek nála a maga zordonságában is meleg természe­tessége van, felidézvén Tolsztoj halni készülő muzsikját, aki lehú­­zatja lábáról a csizmát és az ifj­ú legénynek ajándékozza, aki pedig nem is rokon, mert tavasszal újra­kezdődik a feneketlen sár. Az éhség sokszor kegyetlenül ül­dözi alakjait, öregeket és fiatalo­kat egyaránt. Van valami tragiko­mikus abban, ahogy az öreg ,,bosz­­szúból” megeszi „koplaltató” me­nyének eldugott üveg lekvárját s rövid boldog szúnyókálás után rá­döbben, hogy inkább az eldugott szalonnadarabkából kellett volna lopnia egy kicsit: „Kint az utcán lekuporodott a kiskapuban. Akkor eszébe jutott, hogy az előbb meg­evett egy üveg lekvárt de már megint éhes. Nem ér a lekvár sem­mit. A délről megmaradt paprikást kellett volna megennie, vagy sza­lonnát, amitől nem korog az ember gyomra egész éjszaka.” Mégis Németh írásaiból mindig érezhető, hogy őszinte szenvedély­­lyel van ellene a „régi világnak”. Ezt azonban sohasem üres retori­kával érezteti, nem a jelen rózsa­színűre festésével, hanem írói esz­közökkel. Írói fantáziája sokszor­­m­ég szertelen. „Élethalál-harcról” beszél, egy tyúk és egy méhecske kötözködése láttán. S egy apró mozzanat szertelenségéből nem egyszer komolyabb ábrázolási ir­realitások is fakadniak. S talán, ami legfontosabb írói jövője szem­pontjából: alakjai, elevenen ugyan, de m­ég mindig szűk világban élnek s nem­ birkóznak a nagyobb, mesz­­szebbre nyúló és mélyebben gyöke­redző sorsproblémákkal. M. I. Lorsy A Szilasbalháson, 1889-ben született és ez év augusztus 13-ára virradóan New York­ban elhunyt Lorsy Ernő a század egyik leg­műveltebb magyar újságírója, polihisztora és esszéistája volt. Tudása kiterjedt az iro­dalom, a művészet és a szellemtudományok minden ágára; ógörögül, latinul, angolul, franciául és németül tökéletesen olvasott, írt, beszélt, avagy szónokolt. Memóriája sértetlenül konzerválta mindazt, amit 20, avagy 50 esztendővel azelőtt olvasott, hal­lott, avagy látott. A magyar irodalom szá­mos büszkeségéhez, úgy mint Ady Endré­hez, Krúdy Gyulához, Kosztolányi Dezső­höz, Karinthy Frigyeshez és másokhoz bi­zalmas baráti kapcsolatok fűzték; baráti su­­galmazása, kritikája és tanácsai nyomát — titkon s névtelenül — immár számos ma­gyar vers, novella és regény fordulat őrzi. Lorsy Ernő 1911-ben sub auspiciis regis tette le a filozófiai doktorátust; a fordításra kijelölt vizsgafeladatot — Juvenalis nyolca­dik szatírájának egyik páratlanul nehéz passzusát — kapásból, klasszikus versmér­tékben fordította magyarra. Eleinte újság­íróként működött, majd magas beosztásban szolgált a külügyminisztériumban Károlyi Mihály gróf, illetve Berinkey Dénes kor­mánya idején. Első emigrációjában a Bécsi Magyar Újság, majd a United Press berlini tudósítója lett. A harmincas évek elején hazatért, majd ismét emigrált. 1939-től Pá­­risban, Marokkóban, 1941-től az Egyesült Államokban élt. A második világháborúban az emigráció vezető lapja, a ,,Harc” cikk­írójaként működött, Ernő Lorsy Ernő egyénisége azonban írásainál, sőt műveltségénél is felejthetetlenebb nyo­mot hagyott mindazok emlékezetében, akik ismerték. Egyszerre hasonlított a reneszánsz utolsó, már a barokkba torkoló évtizedei­nek oly típusaihoz, amilyen Francois Rabe­lais, avagy Pietro Aretino volt és Anatole France híres regényalakjához és a múltba vetített alt­er­egójához, Coignard abbéhoz. Hatalmas és lusta testében nyájas és friss szellem lakozott; a szakácsművészet isme­rője és élvezője, éji séták és hajnalig tartó beszélgetések kapitánya, jeles borkóstoló, nagy tréfacsináló, szellemi tornák mestere s oly elbűvölő társalgó volt, hogy svádájával még az amerikai bevándorlási hivatal leg­­bornírtabb tisztviselőjét, avagy Franco leg­­brutálisabb őrmesterét is azonnal átverte a palánkon. Az élet nehéz perceiben, bombazáporban, menekülés közben vagy kilakoltatás köze­pette farzsebéből konyakosüveget, emléke­zete ráncaiból csodálatos történeteket hú­zott elő és mindkettőt körbekínálta sorstár­sainak. E történeteket sokszor tízezer pél­dányban nyomatták volna ki, ha ugyan va­laha papírra veti őket. De — ahogy mon­dani szokta — az élet kellemetesebb olda­lát választotta, beszélgetést az írás, elmél­kedést a küzdelem helyett. Még halálában is a legkellemesebb megoldást választotta. Soha nem betegeskedett, erre, mint mondta, nem volt ideje. Szokásos, az éjszakába nyúló be­szélgetés után tért aludni a hajnali órák­ban, reggelig olvasgatott és délig tervezett álmából nem ébredt fel többé. (f. gy.) Füsi József, a kitűnő író augusztus első felében, aránylag fiatalon, szívtrom­bózis következtében Budapesten elhunyt. Füsi ki­tűnő esztéta, regényíró és műfordító volt. Benvenuto Cellini önéletrajzának magyar fordítása veri Goethe német verzióját; ugyanilyen kitűnő alkotás a Szárnyas far­kasok című regénye és szép, bár kissé isko­lás Leonardo da Vinci életrajza. Nemrég megjelent könyve, a Tengeri szél, olaszor­szági útleírás, alighanem az első, Magyaror­szágon az utolsó 15 esztendőben megjelent útinapló, mely a rendszer úgynevezett szempontjait nemhogy nem követi, de tu­domást sem vesz róluk és a szokványos, íz­lésesebb, avagy ízléstelenebb nyelvöltögeté­­sek helyett Itália egyik józan, mértéktartó rajongójának megkapó könyve, melyben nem az derül ki, hogy az olasz, hanem hogy a magyar népnek mi hiányzik a boldogság­hoz. Füsi Garibaldi-könyve, melyhez uta­zása közben gyűjtötte az anyagot, sajnála­tos módon befejezetlen maradt, ugyanígy Lampedusa-fordítása is. Az író mellett nem feledkezhetünk meg a becsületes, melegszívű, szeretetteljes, sze­líd, elragadó emberről sem. Füsi nemcsak az 1944-es esztendőkben adta az emberi maga­tartás egyik legnemesebb példáját, amikor csendes, fanyar humorával szurkálta ellen­feleit, a németek lakájait és közben az ül­dözöttek tucatjait rejtegette és mentette meg, hanem a következő másfél évtizedben is. Álláspontja a szovjet lakosaival szemben kezdettől a magyar fajta ősi és jellegzetes álláspontja volt. Eleve hosszú, kínos elnyo­matásra rendezkedett be, s ezt fajtája csen­des, de azért nem­ rezignált türelmével fo­gadta és úgy tűrte, mint tóba vert cölöp az őszi esőt. Csak úgy, mint a magyar nép nagy tömege, mely — ellentétben az intellektue­­lek kisebbségével — soha egy pillanatra a kommunista teóriákat el nem hitte, élete egyetlen céljának tekintette, hogy e teoré­­mákat és hirdetőit túlélje. Három esztendővel ezelőtt, amikor hat hónapig Itáliában járt, szinte földöntúli boldogság fogta el. A népi demokráciában eltöltött esztendők — írta — nem számíta­nak életnek, mert ha a kommunisták süket teóriái hatástalanok is, a kommunizmus praktikus, bűnözési oldala puszta létté silá­­nyítja és megfosztja az életet minden ör­vendetes attribútumától. Most lelkiismeret­­furdalással és szívében félelemmel utazik haza. Lelkiismeretfurdalással mások, első­sorban írótársai előtt, amiért hat hónapot tölthetett Itáliában és félelemmel, hogy Ká­dárék megbüntetik, hogy hat hónapra, ha­bár engedélyükkel, de megszökött előlük. Minden reményét abba vetette, hogy 1960- ban, késő ősszel, a Garibaldi-éviben, ha könyvét befejezte, talán újra kiengedik és „levegőt szippanthatok, mint a búvár, ha felmerül a tenger fenekéről, cápák, polipok közül és nyálas szalagból, s friss szellőt érez, kék eget lát”. Füst kívánsága nem teljesülhetett. Gyak­ran szokta volt magát Mikes Kelemenhez hasonlítani, aki a Marmara-tenger helyett a Duna partján élt emigrációban. Állhatatos nyugalmával, stílusa tisztaságával, önmagá­val folytatott dialógusaival, s csendes jó kedvével valóban Mikes Kelemen örököse volt. Egyúttal a magyar nép egyik igazi megtestesítője, akit az uralkodó bürokrácia csak azért nem bántott, mert a magyar né­pet csak elnyomni tudja — megérteni nem. Füsi József Irodalmi Újság 1960 szeptember 1

Next