Irodalmi Ujság, 1962 (13. évfolyam, 1-23. szám)

1962-05-15 / 10. szám

1962 május 15. Irodalmi Újság Az emigrációs irodalom feladata immár hat esztendeje, hogy ■“•a külföldi magyarság sok beérkezett és számtalan kezdő irodalmárral gazdagodott. Ezek 56- 57-ben csordultig tele voltak politikummal és honvággyal, gyűlölettel és iszonyattal. Írásaik többnyire hevesek voltak, mint egy folyam felsőfolyása. Irodalmi tanulmányaik és szónoklataik nem voltak mentesek előítéletektől. Bírálataik nem egyszer az írót vették célba és nem az írást. A régi emigráció mérsékelt hangja, amely a Látóhatárban, a Katolikus Szemlében, az Ahogy lehetben mutatkozott, egy árnyalattal támadóbb, egy színfolttal sötétebb lett, bár a régebbi emigráns íróknál is előfordult, hogy személyes indokok egyoldalúságra vezettek. Egyikük Utrechtben (59-ben lehetett) a népi írókról beszélve Szabó Pált nem is említette. Érdeklődésemre palam et publice azt válaszolta, hogy Szabó Pált nem tartja fontos írónak. Annyira gondolkodóba ejtett a kijelentés, hogy nem szálltam vele vitába. Hiszen tudjuk, hogy Móricz Zsigmond ujjongott, amikor Szabó Pál első regénye megjelent és később is becsülte írásait. Magam pedig bolondja vagyok a Talpalatnyi földnek. Érdeklődtem tehát írókörökben, mi lehet ennek az „understatement”nek az oka. A válaszok közös osztója az volt, hogy Szabó Pál közutálatnak örvend, ami azonban elég gyenge irodalmi érv, és itt Nyugaton teljesen használhatatlan, sőt irodalmilag ártalmas. Az Irodalmi Újság 1961. május 15.-i számában kifogásolnom kellett, hogy Aczél-Méray „Tisztító vihar” című történelmi jelentőségű könyvükben nem értékelték kellőképpen Illés Bélát. Nézetüket a szerzők érvekkel támasztották alá és később, ismét csak magánúton, megtudtam, hogy Illés jelleme ellenszeves, de ilyesmiért az irodalom nem átkozta ki sem Balassi Bálintot, sem Verlaine-t. Tudom, hogy egy gyáros egyénisége távolabb áll a gyártmánytól, mint az íróé az írástól, de a jó arányérzék az írás javára dönt. • T/közvetlenül a forradalom után többször találkoztam fiatalokkal, különösen egyetemi hallgatókkal. Ezek közül többen nem is hallottak Mécs Lászlóról. Herczeg Ferencről azt tudták, hogy az úri osztály írója, tehát pártíró, mégpedig egy letűnt osztály írója volt. József Attilát mindenki ismerte, de értékelésénél csupán politikai és szociális mértéket használtak. Az, hogy József Attila a „szépség koldusa" volt, mégpedig élete végéig... számukra a l’art pour l’art tévelméletének belemagyarázásaként hatott. Itt in médiás rés vagyunk. Horváth Márton megengedhette magának, hogy József Attiláról így vélekedjék: „Egész művének legnagyobb korlátja az, hogy politikai programjában nem támaszkodik a Szovjetunióra: innen az izolálódás és a pusztulás." (Lobogónk Petőfi, 8.0.) Ez a megállapítás polémiára sem érdemes. A „Prinzipienreiterei” veszélyes kedvtelés az irodalomban, az elvtelenség azonban butaság, vagy gyávaság. Az inkvizíció félelemből és gyűlöletből fakad, a bólogatás jellemtelenségből. Az emigrációban élő író és kritikus feladata, hogy mind politikailag, mind irodalmilag értékelje az anyagát, de óvakodjék a kölcsönös fertőzéstől. Az 56-os emigrációs költészet rögtön a forradalom után nekibuzdult. Még a szerelmi líra is elkötelezett volt; a versek nem egyszer baljóslatúak voltak, mint egy-egy haláltánc. A politikai hajlamosság ott feszült a sorok között. A felháborodásnak mindig nagy súlya volt az alanyi költészetben, s most mint faltörő kos döngette a terrorista intézményeket. A versek meggyőzőek és meghatóak voltak, de csak kevés lesz közülük örökéletű. A marxista világnézet nem tűrte az irracionális irányzatokat. Minden, ami a metafizika felé hajlott, tabu volt. A petőfieskedő szabadságköltők azonban ugyanúgy idegenkedtek a szürrealizmustól. Itt nyugaton akkor a magyar líra már olyan művekkel gazdagodott volt, mint Csokits János „12 ének férfihangja” című ciklusa, melyet egyenrangúnak tartok Rilke Duvieser Elegien-jével. A szürrealista költészet terén mutatkoztak egyéb szerencsés kísérletek is. Nagy költőnk Weöres Sándor Magyarországon is. Nyugaton is tetszhalott volt, pedig hatása a fiatal költőkre kitűnt a ,,Kilenc költő" című antológiából. Nem emlékszem olyan beható tanulmányra, amely Weöressel foglalkozott volna, pedig akadna a kilenc költő között, aki életre hívhatná. Az emigráció súlyos mulasztása ez. Ne mondjuk, hogy a kútmérgezők jól végezték munkájukat s a méreg még lappang a szervezetekben, inkább hogy a fiatal irracionalista költőkből hiányzik a mersz, vagy a meggyőződés hogy kiálljanak igazukért. A fiatal emigrációs líra pedig túlszárnyalta az otthonit. Itt megtalálható minden művészeti árnyalat, mindenki egyéni módon fejezi ki önmagát, több vagy kevesebb eredetiséggel. A változatosság élvezetessé teszi orgánumainkat és antológiáinkat: varietas delectat; Bikich Gábor, Csokits János, Lökkös Antal, Máté Imre, Sulyok Vince, Tollas Tibor, Tűz Tamás mind külön-külön hangot hallatnak; méltó társaik lettek Faludy Györgynek és Lesznai Annának. A regényírásban, bár Just Béla, Arnóthy Krisztina és Méray Tibor nagy sikert aratott, még nem érte el Déry Tibor, Németh László, Szabó Pál vagy Veres Péter színvonalát. De talán nehéz is az emigrációs regényirodalmat ezekkel összehasonlítani, illetve az összehasonlíthatókból hiányzik a közös nevező. Ami jellegzetesen emigrációs próza, az — ha jól látom — misztikus és anti-misztikus színezetű. Az anti-misztikumon a transzcendens fogalmak földi szemléltetését értem, mint pl. Vajay Szabolcs „Eleven kő” című regényében, amelyben a kőkereszt Krisztusa láttatja a földi eseményeket. A kapcsolat az örökkévalósággal meggyőzően mutatkozik Kisjókai Erzsébet ,,A gyertyáknak égni kell” című apácanaplójában. Szürrealista benyomást kelt Dénes Tibor több „rövid története” a „Sírontúli beszélgetés" című kötetéből. Némelyik közülük áttöri a lét és a nemlét válaszfalát, exisztencialista benyomást kelt. Az emigrációban virágzik tehát egy próza-műfaj, mely otthon nem létezik, és már ezért is számon kell tartani. Nem lehet azt állítani, hogy az esszé és az irodalomtudomány az emigrációban hanyatlóban van. De meg kell állapítani, hogy tanulmányok csak ritkán jelennek meg könyvalakban. Fenyő Miksa „Feljegyzései aNyugatról” sokat jóvá tesz, de előreláthatólag a tanulmányok bölcsői és koporsói a folyóiratok lesznek. Ezért kell folyóirati cikkeinket nyilvántartani. Az otthoni tudomány messze túlszárnyalja az emigrációét. Azt tehát szemmel kell tartani és mivel kb. 1959 óta a tudománynak már nem kell feltétlenül kiszolgálnia a pártot, a tanulmányok többnyire szavahihetők. Az, hogy a meggyőződéses marxista a saját hangján beszél, nem kizárólagosan magyar, sőt nem is keleti jelenség. Hollandiában például már a múlt évszázadban jelentek meg korszakalkotó marxista irodalomszemléletek, melyek még nem vesztettek értékükből.• 0 **1 esztendő múltán elült a harci zaj. Magyarországon tudomásul vették, ha nem is hivatalosan, hogy van emigrációs irodalom és az emigrációban megszűnt az az áldatlan állapot, hogy meggyanúsítják azt, aki foglalkozik az otthoni irodalommal, sőt irodalmi művet még értékel is. Nem tartunk ott, ahol a lengyelek, nemcsak a kölcsönös elismerésben, hanem egy bizonyos csereviszonyban sem; igaz, nekik nincs Nagy Imréjük, meg Bibó Istvánuk. A külföldi folyóiratok egytől egyig foglalkoznak az otthoni irodalommal, a magyarországi lapok inkább azt tallózzák ki, amivel hangulatot kelthetnek a Nyugat ellen. Bírálatok külföldi magyar könyvekről nem igen jelennek meg, szépirodalmi művekről pedig, tudtommal, egyáltalán nem. Az áttekintő munkákból és az iskolai könyvekből kimaradnak az emigráns írók. Magyarországon alig tudnak az elzártságában kaleidoszkopikusan fejlődő magyar líráról s az emigrációs irodalmat nem iktatják szervesen az irodalomtörténetbe. Lehet hogy titokban valaki foglalkozik evvel, de erre nem lehet építeni. Ebből következik az emigrációnak egyik legfontosabb feladata. Meg kell teremteni a nyugatos írók biográfiáját és bibliográfiáját. Pontosan fel kell jegyeznünk a megjelent műveket, fordításaikat, épp úgy, mint a legfontosabb cikkeket és tanulmányokat. Bármi is történik a politikai fronton, valaha számonkéri majd az ország ezt a leltárt. Erről már most kell gondoskodni... Szét kellene küldeni kérdőíveket az íróknak, amelyekre saját maguk vezethetik be adataikat. Erre a célra dokumentációs központot kellene létesíteni, amely mindenkoron az irodalombúvárok rendelkezésére állana. Nagyra becsülendő munkát végez máris a „Hírünk a világban" című folyóirat „Bibliográfia” melléklete, de ez meglehetősen alkalomszerűen működik. Nemrég olvastam, hogy Amerikában van egy dokumentációs központ, de szükségesnek tartom, hogy az Európában legyen. Az amerikai magyar irodalom és kritika elszigeteltebb és önállóbb jellegű, az európai országok szervesebb, régibb kapcsolatban állnak Magyarországgal. Az elvi megállapodás után, minden valószínűség szerint, anyagi alapját is meg lehetne teremteni egy ilyen intézménynek. Íövényes kötelessége az emig- rációnak a Magyarországon kiátkozott írók tanulmányozása, adataik feldolgozása. Ez nem zárja ki, hogy foglalkozzunk Adyval vagy Móriczcal, de ránk hárul a kötelesség hogy például Mécs Lászlót és Nyirő Józsefet, de különösen Nyirő Józsefet megmentsük az irodalomtörténetnek. Kényes kötelesség. Lesznek, akik politikailag vele egy síkon mozogtak és azt nem akarják elárulni. Ellenfelei nem akarnak elfogult bírái lenni, írásainak rajongója esetleg nem tudja irodalomtudományos módszerrel megközelíteni. De egy biográfiát többféle nézetből és véleményből is össze lehet állítani. Ha a vita egyszer megkezdődött, az író alakja máris több oldalról kap megvilágítást. És a végén des chocs des opinions jaillit la vérité. Az emigráns lapoknak tudniok kell kötelességüket és ilyennemű cikkeknek, adalékoknak helyet kell biztosítaniok. És ne kezdődjék meg már előre a civódás a tárgyalt szerző hovatartozásáról és ne bélyegezzük előre azt a lapot, fasisztának mely Nyirőt, horthystának, mely Herczeget, reakciósnak, mely Justot, zsidónak, mely Molnárt és klerikálisnak, mely Mécset méltatja. Az emigrációban nincs egyöntetű vélemény egyetlen íróról sem. Ebben különbözünk a hivatalos magyar kritikától. Öt esztendővel ezelőtt még többnyire csak fehér-fekete képet láttak a menekültek, most már megvan a kellő nyugalom a bonckés használatára, megvan a kellő tárgyilagosság, hogy nem fasiztázunk és kommunistázunk le valakit, aki valamilyen pártírót méltat. Az irodalomelméletben nem lehet közös nevezőre jutni. Aki az öncélú irodalom híve, mindig kifogásolja a funkcionális irodalmat vagy teljesen lebecsüli azt. Akinek az esztétika légüres tér, vagy merengők álmodozása, más véleménye lesz Kosztolányiról, mint a gyengéd szépléleknek. Ezt mind meg is lehet írni; ez a fölényünk az otthoni irodalomtudománnyal szemben. Itt el lehet vetni az irracionalizmust is, a szocialista realizmust is. Minden valamirevaló kritikus és irodalombúvár kitermel magából egy alapvéleményt, egy axiómát. Evvel az aranymércével méri az irodalmat. Ez részemre a kreativitás, az alkotó kényszertől hajtott szellemiség. Az irodalmat, annak szellemi pezsgését élvezni akarom. Vannak, akik tanulni akarnak az irodalomból és a tanulságot élvezik; ők a didaktikus iskola növendékei. Vannak, akiknek minden irodalom, ami kecsesen, szemléltetően íródott, legyen az történelem, vagy bölcsészet. És hány módszer van az irodalomtudományban : pozitivista, szellemtörténeti, marxista, exisztencialista. Ezeknek felhasználása bonyolulttá teheti egy és ugyanazon egyéniség, vagy téma megvilágítását, de azokat megmenti a leegyszerűsítés veszélyétől. • . Feladata az emigrációs irodalmmároknak a magyarhoni közlemények ellenőrzése is. Példaként hozom fel: Illyés Gyula „Új versek” (1961kötetéből kimaradt az „Egy mondat a zsarnokságról” és a „Sötét” című verse, Szabó Lőrinc „Összegyűjtött verseiből" (1960) hiányzik a „Hörpintő” és ,,Az Ipoly ünnepén”, melyeket Cs. Szabó László felvett ,,Magyar versek Aranytól napjainkig” című antológiájába. Az egyikben ez áll: „Indul messze Angliába”, a másik 1938-ban a Felvidék visszacsatolását hozza emlékezetbe. Hála Cs. Szabónak ez a két vers nem fog elkallódni, de ne kallódjék egyetlen egy sem, bármely jelentős költőtől. Ezért az ellenőrző munkáért otthon nagyon hálásak lesznek nekünk.égül számon kell tartani a ’ magyar írók idegennyelvű műveit is. Ma már nem ritkaság, hogy előbb jelenik meg egy magyar mű fordítása, mint az eredetije. És mind gyakrabban írnak magyarok közvetlenül idegen nyelven. Ez utóbbi jellegzetes emigrációs jelenség és nyelvészek részére is lebilincselő téma, a művelődéstörténésznek pedig csemege. ÉVFe riassza el ez a nehézkes gondolatfuttatás íróinkat és tudósainkat az irodalommentő munkától. Serkentésnek szántam. SIVIRSKY ANTAL • 9 KÖNYVEKRŐL RÖVIDEN STARK VALÉRIA : A GYEPRE LÉPNI TILOS Regény. (Az Új Kelet Nyomdája, Tel-Avív 1961, 441 oldal.) A közelmúlt élményregényeinek burjánzása között, amelyekben az élmény volt az elsődleges az irodalmi igények előtt, Stark Valéria regénye a kevés kivétel közé tartozik. A történés két síkon fut. Az elbeszélő, a regény főhőse élete utolsó színterén Palesztinában, közvetlenül a háború után halálos kórral vívódva vall a háborút megelőző és a háború alatti évek élet és halál közötti vergődéséről. Észak-Magyarország, Szlovákia, Prága és Budapest a belélegzetű írás színtere abban az időben, amikor az életet erőszakos halálos kór pusztította és vissza-visszatér az elbeszélő új otthonába, ahol a halál már hétköznapi formájában lépett a küszöbre. És ez a párhuzam erőszakolja a kérdést is: érdemes volt-e mindezt végigkínlódni, ha a végeredmény így, vagy úgy, — de mégiscsak azonos? A kérdésre az írónő közvetlenül nem válaszol, de a betegágy körül finoman megülő harmónia, az emlékezés fegyelmezettsége, amelyet az elpusztított családtagok, barátok és ismerősök tömegeinek emlékei sem tudnak gyűlöletté korbácsolni — arról tanúskodik, hogy a halál tragikuma legalább olyan sokrétű, mint az életé. A regény főszereplője az életek tragédiás sorozatában a polgári lakástól kezdve a gyűjtőtáborok pokláig szinte mániákusan keresi az élet kifejezhető értelmét, az örökkévalóságot és a humánumot. Az örökkévalóságot a boldog pillanatok tisztaságában véli felfedezni és ilyenben gyakrabban van része, mint a humánumban. Lehet, hogy szenvedései útján elment mellettük s mintha a regény írója érezné is ezt a hiányt, regénye utolsó harmadában olyan figurákat kapcsol a cselekménybe, akiknek emberi megnyilvánulásai ugyan kétségtelenek, de jellemzésük, funkciójuk már előre elhatározott. Ezekben a részekben tesz látható engedményeket a tendenciózus riportszerűség javára az irodalmi értékek rovására. Talán, ha úgy írta volna könyvét, hogy érzékeltesse azt a magától értetődő pszichotikus állapotot, amikor az emberalatti gyötrelem elképzelhetetlen mélypontján már sem látni, sem érzékelni nem tudjuk a felénk nyújtott segítőkezet, — írása megrázóbb és hitelesebb lenne. De evvel együtt Stark Valéria jó elbeszélő, tud atmoszférát teremteni, kitűnő megfigyelő és emberábrázolásának sokrétűsége további jelentős eredményeket ígér. — n — JÁNOSFALVY ALBERT : MINDENNAPOK Tollrajzok 1954-1961. (Amerikai Magyar Kiadó) A századeleji bécsi irodalmi iskola hívei némi Peter Altenberg-i reminiszcenciákat vélnek majd Jánosfalvy Albert könyvében felfedezni, míg azok, akik az analógiákat a magyar Pindaros berkeiben keresik, ráakasztják a „Márai-fióka’ jelzőt. Pedig Jánosfalvy éppoly kevéssé epigonja az egyiknek, mint a másiknak. Ő korunk szülöttje és neveltje, s magán viseli a régi módszereket elvető és tapogatózva is újat kereső világunk minden erényét, minden hibáját. Újat keres kifejezéseiben, újat gondolataiban. Mély lélegzetet vesz és nekiszalad a témájának. Rövid távon jobb, mint a hosszún. Aforizmaszerű, rövid krokijaiban őszinte és eredeti, ahol azonban színesebb jelzőkkel, hasonlatokkal próbál felvázolni egy hangulatot, gyakran kifullad és eredetiből kissé mesterkéltté válik. Ezt azonban nem is annyira neki, mint inkább korának és korunknak kel felróni. Fiatal, alig múlt harmincéves, azonban sarkaiból kifordult, megveszekedett világunk minden megrázkódtatását végigkóstolta. Különösképpen, mégsem vesztette el életkedvét, sem költői vénáját. Még csak keserű sem lett, legfeljebb szarkasztikus és hajlamos a paradoxonokra. Kortársairól talán kissé kíméletlenül ír és mégis bizonyos kedvességei. Egyik túlságosan sokat szereplő és ügyeskedő költőtársat egy mondatban intézi el : „Nem tudtam megszeretni, mert ugródeszkának használta a szenvedését". A rendszer kultúrpolitikáját szellemesen így intézi el: „Hazulról érkezett Cocteau fordítások oly szemérmesek, mint negyvenéves vénlányok az első nylonharisnyában”. A részvétteljes, de minket magyarokat oly kevéssé megértő „nyugatiakkal" szemben, keserűen jegyzi meg: „Nem találok semmi felemelőt abban, hogy számunkra a ’ma’ is már történelem”. Még kegyetlenebbül igaz „Jóslat” című kis írása: „A sírt, hol nemzet sülylyed el, népek veszik körül s az ember millióinak szemében gyászkönny ül." Valóban a jóslat beteljesedett. Nyugatnak elhomályosult a szeme és kelet sodorta a kötelet. Sz. J.