Irodalmi Ujság, 1966 (17. évfolyam, 1-19. szám)

1966-10-23 / 15. szám

1966. október 23. PEÉRY REZSŐ OKTÓBER,AZAZ A KATHARZIS ÓRÁJA AZ OKTÓBERI FELKELÉST előkészítő szellemi mozgalom, úgy gondolom, nem kis mértékben er­kölcsi tényezők munkája volt. Megtiport emberi becsülete, meg­gyalázott emberi méltósága reha­­bilitásáért zendült fel az a fajta értelmiségi ember, akiből a Ráko­­si-korszak alkalmazkodási kény­szerei nem tudták elpusztítani az erkölcsi tájékozódás és egyensúly­­keresés képességét, feltéve, hogy az azt megelőző korszakban eleve nem ment már tönkre. Az erkölcsi tisztulás vágya össze­fonódott persze az intellektus, az ésszerű és normális gondolkodás rehabilitásának akaratával, hiszen a sztálini zsarnokság egyik leger­kölcstelenebb emberellenes mani­pulációja a ráció iránti hűség el­pusztítása, a szellem erkölcsének kiirtása volt a kortársi tudatban. A Magyar Október intellektuális és erkölcsi felkelésnek indult és az maradt bukásáig. A nemzetnek, úgy hiszem, sür­gősen szüksége volt e kettős tisz­tulási folyamatra, hiszen az 1919- es ellenforradalom győzelme és a bethleni konszolidálódás korszaka óta nem élvezhette azt a szabad­ságot, ami a szellemi és erkölcsi tényezők és­­elemek egyensúlyának alighanem legfontosabb előfeltéte­le. A kor valóban nagy szellemi és emberi jelenségeit — a ’’Nyu­gat” íróira gondolok itt elsősorban — a régi Magyarország világa for­málta ki. A fiatalabb nemzedékek tagjai számára az új kor törvé­nyeihez való kénytelen alkalmaz­kodás roppantul hátrányosnak bi­zonyult. Ha nemzedékem magyar szellemi embereire, az 1910. körül születettekre gondolok, inkább szomorúság tölt el, mint büszke­ség. Mennyi nagyszerű tehetséget, mennyi tudást, műveltséget kapott bennük a magyarul beszélő embe­rek közössége , ám e kitűnő ké­pességekkel és tehetséggel több­nyire nem a szellem független munkásai, hanem a konformiz­mus titánjai lettek, akik egység­­ből szolgáltak és alkalmazkodtak diametrálisan eltérő társadalmi és hatalmi viszonyok közepette s ma­radtak változó koreszmék változat­lanul készséges kiszolgálói. Októ­berben nem találkoztunk velük, legfeljebb elvétve, nyilván, mert az ő hatalom iránti szimatuk kifino­multabb volt annál, semhogy az októberi gyors változás mögött nem sejtette volna meg a mielőbbi összeomlás valószínűségét. AZ OLYAN társadalmi és poli­tikai földrengés-sorozat, amelyet Közép-Európának 1919 és 1953 közötti időben kellett megélnie, alighanem példa nélküli az euró­pai történelemben. Hogy egy nem­zedék életidejének leforgása alatt ennyi alkalommal változzék meg minden társadalmi és politikai törvény és norma s álljon több ízben fejtetőre minden addig ér­vényesnek hitt szabály, az még a mai távlatból is abszurdnak hat. Egy csendes, öreg tanártársam jut az eszembe itt, aki a Rákosi (Sztá­­lin)-féle új alkotmányra való es­kütétel alkalmából fáradt mo­sollyal jegyezte meg : ’’Édes fiam, én felesküdtem először Ferenc Jós­kára, azután Károly királyra, majd Károlyi Mihályra, kisvártatva a kommünre, felesküdtem később Horthyra, két évtized múltán Szá­lasira, azután Miklós Bélára meg Tildy Zoltánra, miért ne esküdnék hát fel a mi szeretett Rákosi Má­tyásunk alkotmányára?” HA MOST utánamondom a sort és elgondolom, hogy mindez négy évtized alatt történt, két világhá­borúval, több vörös és több fehér forradalmi változással, egy példát­lan állami és területi összeomlás­sal tetézve, nem csodálkozom már semmin sem, amit erkölcsi és szel­lemi elcsúszás, ficam és aberráció, emberi sérülés és lelki torzulás, a gerinc és jellem elferdü­lése te­rén tapasztaltam kortársaim vi­lágában. ’’Minket korszakok tűz­­dühe nem edzett”­­— mondotta egykor Ady, ám az ember itt sze­rényen arra gondol, hogy a ná­lunk jóval edzettebbek se bírták volna épebb tagokkal elviselni e próbákat. Fiatalságomat egy kiala­kuló szláv demokrácia világában töltöttem, ahol nem kellett ben­nünket kényszerrel oktatni e rend­szer előnyeire , ahol tapasztalhat­tuk és megélhettük,­­ tiszteltük magunktól is. Magam elsősorban a cseh demokratikus hagyományt s annak a kisemberben való lerög­­zítettségét szemléltem mély reve­rendával. Ahogy viszont mindez 1939, 1945 és 1948 változásaiban és földcsuszamlásaiban szétporladt és megsemmisült, eloszlatta ben­nem azt a hiedelmet, mintha az ilyen összeomlásokra egy népnek fel lehetne készülnie. Nem hiszek abban, hogy van vértezet az ele­mi emberségen kívül, ami egy né­pet megvédhetne a világtörténelem tektonikus katasztrófáitól. Ilyenkor majdnem mindegy, hogy a pusz­tulás előtt a társadalmi fejlődés milyen fokát sikerült elérnünk. A katasztrófa merőben új helyzet, elpusztít minden eddigit, a jót és a rosszat egyaránt. A RÁKOSI-RENDSZER eszten­deiben, belső emigrációm magá­nyában sokat tűnődtem a nemzeti jellem kérdésein, a társadalmi­politikai katasztrófák és zsarnok­ságok hatásán egy nemzet jellemé­re. Ha akkor, vagy azelőtt halok meg, bizony meglehetősen nega­tív képet viszek magammal a ma­gyar jellemről a Hádesz partjai­ra. Ifjú ember koromban önérzete­met roppantul bántotta, hogy annyi nagyszerű hagyománnyal a hátunk mögött társadalmi intéz­ményeink , közgondolkozásunk, közízlésünk területén annyira el­maradtunk a demokratikus Euró­pa fejlődésétől. Apám szabadelvű polgár volt , házában ama másik Magyarország emberei fordultak meg, Batthyány Ervintől Bartók Béláig, akiket a hatalom kisebb­séggé degradált. Odahaza béke­pártiak voltunk , mily szégyen volt megérni szerencsétlen első hábo­rús szereplésünk után a másodi­kat! A közbeeső időben Magyar­­országot számomra kizárólag a szellem, de nem a hatalom képvi­selői jelentették. Széchenyi, Kos­suth, Eötvös, Deák, az ifjabb And­­rássy, Jászi fogalmát nem tudtam társítani ama katonai-hivatalnoki kor ismeretlen nevű embereivel, akik 1929 óta nem adtak többé nekem, mint ifjú pozsonyi közíró­nak, magyar útlevelet. 1945 UTÁN magyarországi me­nekült koromban sok szégyennel eszméltem arra, ami az országban 1944. ősze óta történt. A remény után, amit a nagyszerű Teleki Pál és Kállay Miklós nevéhez fűztem, a vérfürdő és ámokfutás azon az országot pusztító őszön : beleszé­­dülésünk a barbarizmusba és nihi­lizmusba. Nem volt könnyű mindezt elviselni, akár a vértől iszamos, a megtorlás szomorú munkáját végző következő eszten­dőt, ahol a megszülető új rend elsősorban a halálbüntetéseket osz­tó bőkezűségével igyekezett magát a régi rendtől megkülönböztetni, nem pedig új kormányzati stílus­sal, amire pedig szükség lett vol­na az éhség és terror aléltságában. A német megszállás idején nem­zeti jellemünk hanyatlását a meg­szálló hatóságok ama közlése mé­ri, hogy négyszer-ötször annyi feljelentő levelet intéztek hozzá­juk, mint az addigi megszállt ál­lamokban együttvéve. S a mély­pontot kétségkívül az a passzivi­tás is­méri, amellyel a nemzet és a hadsereg válaszolt a kormány­zó október 15-i szózatára. (Hogy ne is említsem a legfájóbb pon­tot : a halálba hurcoltakkal szem­ben megnyilvánuló közömbösséget, a halálba hurcolókkal szemben megnyilvánuló udvariasság mel­lett.) Nemcsak a mások pusztulását néztük passzívan : a magunkét is. Emlékszem, mennyi vidám és je­les történetet olvastam a felszaba­dító hadsereg derék tagjainak nyá­jas viselkedéséről — nem egyet jó írók tollából! A legtöbben az Al­világi Játékokat szokványosan de­rűs epizóddal fejezték be — per­sze Déry Tibor nem — a nagy­szerű szőke óriásokról, akik csak jót tesznek velünk és asszonyaink­kal. Nézzük, néztem! Mert a vád legyen önvád, ha becsületesen fo­galmazzák. AZUTÁN a konformizmus meg­lepő változatai 1946-ban! Kide­rült, hogy Magyarországon alap­jában véve titokban mindenki bal­oldali volt, avagy potenciálisan az! A tegnapok lovagjainak gyors átál­lása a hatalom oldalára! A Kom­munista Párt erejének, jelentősé­gének, nagyságának utólagos iga­zolása. A műperek, amelyekben megtörik az elmúlt időszak kivéte­lesen bátor embereinek a gerin­cét ! Ama 49-es Jókai-novella jós­lásainak megvalósulásai, amidőn mindenki az azbukát biflázza és oroszbarátságának múltját bizo­nyítja! Ezen dolgok és változások felől tűnődtem magányom homályos éveiben, egyre keserűbb, egyre vi­gasztalanabb lélekkel, s nem ad­tam volna a magam és társaim er­kölcsi tartásáért egy fabatkát sem. Ebből a vigasztalan helyzetből váltott ki az erkölcsi és szellemi kiegyenesedés, kiemelkedés nagy­szerű hulláma 1953-tól kezdődően. OKTÓBER s az azt megelőző nemzeti önbírálat kora olyan ér­tékeket mutatott meg kortársaim­ban, amelyek létezésében már nem hittem. Mutatta a magyart újból bátornak, tisztességesnek, értel­mesnek, emberségesnek, szellemi­leg és erkölcsileg gyógyuló, emel­kedő, érdemes nemzetnek. Hihe­tetlen, nagyszerű változás ez,amely hírünket és hitelünket a világban kopernikusi fordulattal változtatta meg. Ügyünk összeomlása és nem­zetünk újabb konformista útja el­­lenére — mit tehetne most — ezt a változott, ezt a helyreállított képet hordozzuk róla azóta szí­veinkben. Köszönet érte az eleset­teknek s az élőknek, hogy ezt megélhettük ! Irodalmi Újság DOM MORAES Tűztáncot, vagy aratótáncot járnál ? Dobszót hallgatnál, fogadalmi dalt ? Most, hogy minden fát jelölve látsz már, S a zord éven sebet fekete fagy csikar ? Hol csalogány szólt régen, a hegyekben Egy őrült hang üvölt. Kutak hegednek, Dermednek jég csapjaiban. Ösvényeinken tigris lába törren. Az elesett városok hamuján még belengeti kezét a támadó. Miközben Felhív és óv a rádió, egy radar-fogta árnyék Már közeledik, hogy eltörölje A táncoló városokat örökre. S vezérteleti bennünk a szándék. Hát hagyd abba a táncot és emeld fel Fegyveredet az ősi borzalom ellen, Igézzen bár kopár, fényt szóró szörny-szemekkel, S harcolj, hol százak hulltak el, a hegyekben. Táncos, midőn a rézököl súlyától vér­­erked ki homlokodból, ó ne félj. Mint nyugvó nap leheld az éjbe lelked. 1956. Angolból fordította : GÖMÖRI GYÖRGY Így, táncaólult 9 BABISZ KLARASZ : Madd dyton GÖRÖG KÖLTEMÉNY A MAGYAR FORRADALOMRÓL Az Ezerkilencszázötvenhatnak méltó emléket állító Gloria Victis kötet szerkesztője, Tollas Tibor, elküldte nekem lefordí­tani azt a két újgörög költeményt, amelyet ebbe az annyi nép hangjából alakult missa sollemnisbe és requiembe felvenni óhaj­tott. Több mint egy oldal nem állt már rendelkezésére, amikor a Nea Esztra Magyarországnak szentelt 1957. februári száma, Pandelisz Prevelákisz jóvoltából, hozzá s hozzám is eljutott, így akkor csak az első költeményt, Szpírosz Panajotopuloszét, for­dítottam le teljesen, a másiknak csupán az első versszakait. Csak akkor fordítok, ha szó szerint tudok , ha a lefordított szöveg nyers prózai fordításban is költemény marad. Ilyen volt az is a maga egészében, amelynek a Gloria Victis számára egy negyedét fordítottam le : erős, nehéz és igazi. Hadd legyen most olvasható magyarul egészen . Hadd sírok inkább, mintsem kiáltok. A fekete keresztek miatt, amelyek nem törtek össze. A vörös keresztek miatt, amelyek állnak. Bánatukban az új Krisztusok görnyedeznek a hidakról, amelyek összekötik Budát Pesttel. Ki mondta, hogy szép kék a Duna ? Kék a vére a magyar arisztokráciának ! Csepel és Ganz munkásságának egészen az a színe lett, mint Csikágó vértől ázott járdáinak.­ ­ (Könnyel sós a vérből kelt kenyér, vér és könny növesztik a faágakat, vérrel és könnyel zöldel a föld.) Hadd sírok inkább, mintsem kiáltok. Miattatok, kik elestetek áldozatul testvérek egyenlőtlen küzdelemben és nehéz harcban. Miattatok testvéreim testvérei, kik az elterült testeken átléptetek. A lehullott zászló miatt, amely rájuk borult. Sebesült alakja miatt Szolómosznak. Rajk marcangolt szíve miatt. Az elvesztett forradalom miatt. 2 (Mi lett a végetek, nektek, Október fiai Október lelkébe adjátok az utolsó lövést Október temetését hogy lássátok lelketekben.) Nem! Semmi mást, mint sírni, nem szerettem volna. Kiáltani szerettem volna Kelet s Nyugat felé. Adjátok vissza elrabolt napunkat. Azt, aki feketíti testünket, fellahokét s habbal koszorúzza a megoldott hajú Aphroditét. Azt, aki bodorítja haját a kantasziaknak, s lángokkal fegyverzi fel a Mau-Mauk szívét. Állítsátok meg a sztyeppe szelét. Azt, aki befagyasztja Stettin vizeit s viszi Varsó lelkébe a dermedést. 3 (Ki hitte volna, hogy Kronos még mindig falja fiait ! Ki hitte volna, hogy a keselyű Prométheus máját még tépdesi?) IV Nem! Semmi mást, mint sírni, nem szerettem volna. Szerettem volna átvenni kezükből az árva testeket az árva lelkeket s együtt felépíteni újra leégett kunyhóinkat. Meggyújtani újra házi füzeinket kialudt gyertyáinkat. Felállítani újra összetört házi isteneinket. Hogy a népek i­tjra megtalálják elveszett civilizációjukat. Jönnek már a fehér és vörös gyámkodások ! Április dalai és május zöld ágai, fonják csak ők a szeretet és béke koszorúit.­ ­ (Ezt szerettem volna kiáltani Kelet - Nyugat felé. De hadd sírok, mintsem kiáltok.) SZÓ SZERINT FORDÍTOTTA Kerényi Károly

Next