Irodalmi Ujság, 1968 (19. évfolyam, 1-20. szám)
1968-10-01 / 16. szám
1968. október 1. FÁY FERENC lidértánc Mint nyughatatlan, hű kísértetek, kik éjszakánként szürkén visszajárnak, úgy állok itt, ez őszben, és fogom hideg kezét a vándorló halálnak. Egy szó, melyet kimondtak csendesen... egy dal, valami túlvilági tájról... S arcom fehér holdja a végtelen egekbe vágyó fák csúcsán világot. Negyvenhét hosszú év szorgalma kellett, míg megtanultam féltett titkait, annak a tájnak, melyből megszülettem s eldadoghattam drága szavait. A tájnak, melyhez mindig visszatérek, mint hű halott, vagy hűtlen ismerős , kinek kezében köddé lett : az élet, s hitének ágán rozsdás lomb , az ősz, kiingó tájak lápján vándorolva, lidérces lángok fényéből iszik, ...sziklát dönt, fát vág, szánt — mert ez adolga, de esténként már fáradt egy kicsit. Pedig a dolgok mind kezemhez nőttek : a bányák zöldeséje , nagy mezők, s az erdők mélyén felriasztott őzek szemében már, az ősz is ismerős. Ma már tudom, hogy mit beszél a fűrész, és ismerem a csákány kék szavát ; hűs ágyat vet a réteken a fű, és kortyolgatom a földek illatát. Megismerem a hajnal és az alkony jó melegéből — hogyha rám köszön — szelíd szavát a csendnek. És az arcom egyben Istenhez is van közöm. És mégis, hitvány semmi mit tanultam : egy éj, egy reggel, egy-egy délelőtt ; pár arc — ahogy vakon követte ujjam a száj ívét,,a buktató redőt, — a mindig hű gond ; egy-két hűtlen ágyék láng-szőke fészke, pernyés mámora , méz-ikrás esték láza közt az árnyék, s az évek szálló, pergő hímpora. Ez minden ! Minden ! S mennyi ismeretlen élet tekint rám kérdő-hidegen ? Kőszárnyú felhők szállnak el felettem... s ki ismerősöm, az is idegen. Hány béna év ?... Mikor lépek ki végre a párás Úr, e holt-hideg szelek mélye fölött a Való-kötelére, hogy földem, téged elfelejtselek ? Eldobjalak, ne szóljalak, ne éljem szép, őszi álmod megcsúfolt jogát... S mire a józan partokat elérem levesselek, mint rossz bohócruhát. Egyensúly kérdés. Kis gyakorlat. És ha vonzásod mégis mélybe rántana, bohóckodásom hulló maradéka véresen is téged kiáltana. ♦ Az ég kihalt. A táj az ismeretlen ködök közül az őszt köszönti rám. A kertben vándor szél dalol, rekedten, s az utcánk szürke nyelvét ölti rám. Megint egy ősz. S én lengőn, mint a holtak kísértő árnya állok egyedül. S fejem felett a vérrel megcsúfoltak szép, sárgalábú madara repül. Irodalmi Újság „ Otthon voltam, néhány napig, a fele ennek betegséggel telt el. Lázálmaimban régi orvosok jelentkeztek : Kőszegi doktor bácsi, beszélgető kedves ember, aki mindig jóváhagyta édesanyám által javasolt kúrákat. Adjak neki, doktor úr, Hoffmann- és narancscseppeket?” ’’Adjon neki Hoffmann- és narancscseppeket!” A régiek közül csak ilyenfajta emlékekkel volt találkozásom. Az újak közül, is csak eggyel, de ez igen szerencsés volt. Egyetemista, parasztszülök gyermeke és mélykúti. Igen megszerettem, majd írok is róla. Jeligém ma nincs, pedig ezt olvasóim igen megszokták. Alkalmasabb idézet híján ideírom a ’’Divina Commedia” befejező sorait ”L’amor che more il sole e altra stelle”. Aki olvasóm úgy találja, hogy nincs kellő vonatkozásban cikkem tartalmával, hadd menjem magam XVI. Gergely pápa esetével. Aki búcsúlátogatáson fogadott három angolt, kiket illetékes helyről igen figyelmébe ajánlottak. A pápa kegyes volt hozzájuk, megáldotta őket. ’’Tudom, — mondotta — ti angolok nem sokat adtak erre, de higyjétek el nekem, hogy nem árt!” 1944. MÁRCIUS 19, ez a címe Ránki György történettudós tanulmányának, — a Kossuth Könyvkiadó adta ki ebben az esztendőben. A dátum Magyarország német megszállására vall, történelmünk legmegalázóbb korszakára, — akik átéltük, dokumentumait csak pirulva tudjuk olvasni. Mert dokumentációs, gondosan megkoncipiált és megírt munka, törekvéssel a tárgyilagosságra s annyi koncesszióval az ideológiai frázisoknak, amennyi otthon — úgy látom — még mindig suprema lex — néha többel. Erről a korszakról nekem is van írásom . Az ’’Elsodort Ország” — emlékezéseimet írtam meg erről a kétszáz s egynéhány napról, ahogy ennek eseményeit búvóhelyemről, egy lichthofra nyíló cselédszoba ablakából megfigyelhettem, ’’vagy tán inkább idegeimmel kitapogathattam”... Kortárs voltam, testis veritatis, amenynyire embernek ilyen szerep megadatott ; konkrét adatokban lehettek tévedések, az atmoszféra felidézésében nem. Ránki György is — fiatal ember — szenvedő tanúja lehetett ennek a korszaknak, de ő mint tudós nem alanyi művet ír : dokumentumait tárja az olvasó elé s ezeket nyilván híven , mégis magyarázkodásain megérződnek a küzdelem nyomai, melyet a tudós kénytelen folytatni a ráparancsolt dogmákkal. Fölkészültsége kifogástalan, egyéb munkáiban is megmutatta, az igazságra való törekvés jelzője is megilleti s ha ez ellen vét, hát nyilván muszáj vétenie. Ismert dolgok, a szellemtudományok emberei sűrűn tapasztalhatják, bár erre szót vesztegetni. Magam is csak tanulmányának néhány mozzanatával kívánok foglalkozni. KÁLLAY MIKLÓS miniszterelnök — állapítja meg Ránki — ”1943. végén, 1944. elején nem ment tovább a kiugrás útján, — politikája képtelen volt a nemzetközi helyzet alakulásához alkalmazkodni, ténylegesen megmerevedett, zsákutcába jutott”. Túl szimpla megállapítás, még ha a tények magukban nem is cáfolhatók meg. Hasonlít is az igazsághoz, csak éppen a hamis pénzverés legveszélyesebb fajtája : a féligazság. Ha Ránki György idézett mondatát nem Kállay Miklós nevével kezdenek meg, hanem mondjuk Pétain marsall nevével, akkor a vád, hogy a’’képtelen volt a nemzetközi helyzet alakulásához alkalmazkodni”, talán meg is állana. Pétain számára az alkalmazkodáshoz Észak -Afrikában francia terület kínálkozott, francia csapatokkal, Darlan flottájával, közvetlen kapcsolattal a nyugatiak hadseregével, s mi az, amit ehez csak megközelítően is hasonlót lát Kállay Miklós számára az alkalmazkodási lehetőségekben ? Ránki György erre a retorikai kérdésre hitelesebben tudna válaszolni, mint én. Nem teszi. Holott tudnia kell és tudja is, hogy Kállay Miklósnak egyetlen hasonló tényező nem állt rendelkezésére. A vezérkarral nem rendelkezett, ezt a kormányzó abszolút magának tartotta fenn, nem is sejtvén, hogy ő sem rendelkezik vele... De még csak a kabinettel sem rendelkezett a miniszterelnök ; döntéseiről már öt perc múlva a németek pontos értesítést kaptak, — s még kevésbé számíthatott a többségi pártra, mely döntéseiben, de nyilván lelkében is nácibarát volt. — Kállay Miklós szálegyedül állt, azzal a nehezen eltitkolható fohásszal lelkében : bár a magyarok istene megművelné, hogy minden jóra fordulna. Tenni ehez semmit sem, de semmit sem tehetett. Megtehette volna, hogy lemond, szép gesztus lett volna, Nyugaton tán észre is veszik, mint annak idején Teleki Pál öngyilkosságát, de a helyzeten ez mit sem javított volna. Még el sem hagyta volna a Sándor utcai palotát, már szobájában ott ült volna, — de mit is spekulálok erről ! Adódott egy incidens, mely talán módot adott volna egy igen kockázatos hazárdjátékra, ha ebbe a nyugatiak belemerészkedtek volna. Keitel, a német hadsereg főparancsnoka, hajlandó lett volna a szovjet fronton küzdő magyar csapatokat hazaengedni, ahogy ezt Kállay állandóan kívánta, ha ezek a magyar csapatok, a német hadosztályok helyetteseiképpen vállalják a Balkán védelmét. ”A magyar hadosztályokat Horvátországban bevetni, az adriai partokat védő német erők hátsó összeköttetéseinek biztosítására” — így mondja Ránki tanulmánya. De mindegy, csak olyan elgondolásnak lett volna értelme, hogy ezek a Balkánra jutott magyar hadosztályok azonnal átadják a területet az Adria felől előrenyomuló nyugati hadseregnek. Kállay emlékezéseiből ilyenféle elgondolás terve csillámlik meg, de már az első tapogatódzó mozdulatnál a nyugatiak határozott visszautasításába ütközött, akik semmi olyan mozdulatra nem voltak hajlandók, mely orosz szövetségesük gyanakvását a legkisebb mértékben is fölkelthette volna. SEMMI KÉTSÉG, járhatatlan út volt, Ránki György előadásán is megérzik, hogy ennek sikerében ő sem bízott, a baj csak az, hogy ő túl könnyűnek látja a háborúból való kiugrás lehetőségét, ahogy ezt állandóan hangoztatja is, anélkül azonban, hogy elárulná a megvalósítás varázsszavát. Ránki György egyedül Kállay Miklós elszántságának hiányában látja a sikertelenség okát, holott ebben a komplikált helyzetben, a minden pillanatban bekövetkezhető náci megszállással szemben, az övénél nagyobb államférfiúi tehetség és elszántabb akarat sem tudta megművelni ezt a csodát. Hát persze most így utólag könnyű kivetnivalót találni Kállay Miklós politikáján. Wenn man vom Rathhause kommt, ist man ja immer gescheidter, mondotta IV. Frigyes Vilmos porosz király 1848-ban a király politikáját élesen kritizáló Bismarcknak. Talán komolyabb kifogásként szegezhetjük Kállay Miklós politikájával szemben azt a kitartást, mellyel békepuhatolódzásai során az oroszokkal való közvetlen érintkezést s a velük való bármely megállapodást makacsul mellőzte. Azzal áltatta magát, hogy ezzel az attitűdejével a nyugatiaknál megértésre talál. Talán ezen a számításon kívül az oroszellenesség tradíciója is erősen élt benne. Holott — mint mondottam — az oroszellenesség nem számított a nyugatiak szemében ; kínosan vigyáztak arra, hogy az oroszok gyanakvó hajlandóságának semmi tápot ne adjanak. (Eisenhower 200 kilométert vonult vissza Németországban, hogy Sztálin megelégedését kiérdemelje.) 11 Pedig komoly és Kállay által is igen megbecsült helyről figyelmeztették, hogyha az adott helyzetben nem is, Magyarország jövője szempontjából milyen fontos egy tranzigens külpolitika folytatása az orosz nagyhatalommal szemben. Kállay Miklós beszélte nekem már itt az emigrációban, hogy Bethlen István felkereste őt miniszterelnöksége idején, amikor nagy katonai sikerek egyre meggyőzőbben bizonyították a Szovjetunió befolyását a világ sorsának alakulásában, de különösen Európa Keletén, hogy ezt az adottságot a mi külpolitikai kombinációnkban tudomásul kell vennünk és ehez a jövőben alkalmazkodnunk kell. Kállay Miklós azt válaszolta : ’’István, ne haragudj, én nem leszek munkavezető !” (Kállay Miklós fölhatalmazott, hogy ezt Bethlen Istvánról szóló előadásomban, amelyet Kállay is meghallgatott, elmondhassam.) Hogy mi lett volna a hatása ilyen kellő időben és módon kifejezett közeledésnek, arról csak kalandos föltevéseket mondhatok, — én a finn példa nyomán hajlandó vagyok föltenni, hogy üdvös hatása lett volna. De hát végül is történelmi tényeket soha még utólagos kombinációk nem változtattak meg. RÖVIDEN elmondja Ránki György a ’’Weiss-Chorin család megmenekülésének” történetét. Ahogy elmondja, a hang, amelyet ideológiai hűségének bizonyítására használ — holott egyéb történelmi tanulmányaiban a tudós igyekszik lebírni a pártembert s ehez van is hajlama és tehetsége —, ennek a történetnek elmondásánál a tudományos felelősség kötelezettsége alól Ránki György — úgy látszik könnyű szívvel — magának fölmentést ad. Ennek az indulatnak illusztrálására hadd idézem a következő mondatot : ’’Bár a család helyzeténél fogva természetesen angol orientációjú, ez nem akadályozta, hogy gyáraik a háború időszakában a németek legfőbb szállítói legyenek”. De hát hogy lehetett volna ezt megakadályozni ! Kinek lett volna erre hatalma, ereje ? Az üzemek megvoltak és végezték a háború előírta, az országnak és szövetségesének szóló munkájukat, ahogy az akkor, függetlenül minden tulajdonosi akarattól magától érthető volt. Mindenki számára, még a csepeli munkásság számára is. Elképzelhető volt ezen a téren akár a legkisebb kérdőjel is ? Mikor arról volt szó, hogy a gyárnak repülőgép gyártására kell berendezkednie, mondom Chorin Ferencnek : tudod, mi lesz ennek a következménye? Szétbombázzák az egész csepeli üzemet. ’’Bár már látnám!” — volt Chorin Ferenc válasza. Higgye el nekem a történetíró, hogy ez is dokumentum. Chorin Ferencnek a legdurvább, legmegalázóbb elbánásban volt része, — hiába biztattam őt, hogy ennek az Astoria-szállóbeli és schwechati fejezetét írja meg, nem tudta magát elszánni erre, valahogy sebeinek mutogatása a fórumon nem fért össze önérzetével. De ha mindezek után arra gondoltak volna, hogy vagyonuk feláldozása árán életüket mentsék meg, kérdem Ránki Györgyöt, ez nem a legtermészetesebb lett volna ? De hát ez eszükbe sem jutott, talán nem is azért, mert ilyen rendelkezésnek nem is láthatták semmiféle módját, — a kezdeményezés a tranzakcióhoz náci részről indult ki s kulcsa a Göring-Himmler versengésben keresendő. Ránki aláhúzza, hogy Chorin a kormányzó barátja volt, — talán megfelelőbb, ha jó viszonyt mondunk és néhány sort szentelünk az ezen az alapon történt látogatások tárgyának. Az utolsók egyikének lefolyását pontosan tudom. Chorin Ferenc a munkaszolgálatosok sorsának enyhítése dolgában jelentkezett a kormányzónál. Engedelmet kért, hogy mint újságolvasó egyszerű polgár elmondhassa véleményét a háború kimeneteléről, még ha tudja is, hogy a legfőbb hadúrnak semmi olyat nem mondhat, amit ő nem a legjobban tudna. A nácik elvesztették a háborút. Ez ma már csaknem közvélemény. A vádak között, melyeket majd a béketárgyaláson a magyarokkal szembeszögeznek, egyike lesz az igen súlyosaknak : a munkaszolgálatosokkal való embertelen bánásmód... Nem folytatom, de aláhúzom, hogy a történetíró számára ez is dokumentum . — tanulmánya új kiadásában Ránki György felhasználhatja. LEGÉRDEKESEBB dokumentuma Ránki György tanulmányának s külön jelentőséget ad írásának az a memorandum, melyet Bethlen István 1944. nyarán intézett a kormányzóhoz, élesen bírálva a közállapotokat, egyúttal gyökeres reformokat sürgetve rezsimje további tennivalói dolgában. Végkonklúziója — olvassuk Ránki György összefoglalásában : ’’...legfőbb ideje volna tehát helyéről elzavarni a jelenlegi kormányt, (mert Bethlen szerint) ha a kormány ... tovább maradna hatalmon és tovább is áruba bocsáthatná a németeknek az ország függetlenségét és közgazdasági erőforrásait, ha továbbra is zülleszti a közállapotokat, ha tovább kínozhatja embertelen eszközökkel a zsidókat, ha bolsevizmusnak veti meg ágyát. Bethlen új kormányt javasol, mely a vezető helyekre tisztességes embereket ültet, a háborút csak addig folytatja, míg az részünkről tisztességgel likvidálható nem lesz, helyreállítja a szuverenitást Németországgal szemben és véget vet a zsidóüldözésnek, mely a legfertelmesebb korrupció, rablás és tolvajlásnak vált kútforrásává..." (a kiemelések tőlem valók.) Hogy mi lett volna, ha a kormányzó e javaslatokat végrehajtja vagy azok végrehajtását megkísérli, meddő játék erről okoskodni. Ellenben azok, kik szívesen vázolják fel a maguk számára Bethlen István imaginárius portréját, egy igen érdekes és fontos okmányhoz jutottak. FENYŐ MIKSA Az olvasós gyönyörűsége «JÉGÉSZ VILIIG SZÖZ7JE