Irodalmi Ujság, 1968 (19. évfolyam, 1-20. szám)

1968-10-01 / 16. szám

1968. október 1. FÁY FERENC lid­értánc Mint nyughatatlan, hű kísértetek, kik éjszakánként szürkén visszajárnak, úgy állok itt, ez őszben, és fogom hideg kezét a vándorló halálnak. Egy szó, melyet kimondtak csendesen... egy dal, valami túlvilági tájról... S arcom fehér holdja a végtelen egekbe­ vágyó fák csúcsán világot. Negyvenhét hosszú év szorgalma kellett, míg megtanultam féltett titkait, annak a tájnak, melyből megszülettem s eldadoghattam drága szavait. A tájnak, melyhez mindig visszatérek, mint hű halott, vagy hűtlen ismerős , kinek kezében köddé lett : az élet, s hitének ágán rozsdás lomb , az ősz, ki­ingó tájak lápján vándorolva, lidérces lángok fényéből iszik, ...sziklát dönt, fát vág, szánt — mert ez a­­dolga, de esténként már fáradt egy kicsit. Pedig a dolgok mind kezemhez nőttek : a bányák zöldes­éje , nagy mezők, s az erdők mélyén felriasztott őzek szemében már, az ősz is ismerős. Ma már tudom, hogy mit beszél a fűrész, és ismerem a csákány kék­ szavát ; hűs ágyat vet a réteken a fű, és kortyolgatom a földek illatát. Megismerem a hajnal és az alkony jó melegéből — hogyha rám köszön — szelíd szavát a csendnek. És az arcom egyben Istenhez is van közöm. És mégis, hitvány semmi mit tanultam : egy éj, egy reggel, egy-egy délelőtt ; pár arc — ahogy vakon követte ujjam a száj ívét,,a buktató redőt, — a mindig hű gond ; egy-két hűtlen ágyék láng-szőke fészke, pernyés mámora , méz-ikrás esték láza közt az árnyék, s az évek szálló, pergő hímpora. Ez minden ! Minden ! S mennyi ismeretlen élet tekint rám kérdő-hidegen ? Kő­szárnyú felhők szállnak el felettem... s ki ismerősöm, az is idegen. Hány béna év ?... Mikor lépek ki végre a párás Úr, e holt-hideg szelek mélye fölött a Való-kötelére, hogy földem, téged elfelejtselek ? Eldobjalak, ne szóljalak, ne éljem szép, őszi­ álmod megcsúfolt jogát... S mire a józan partokat elérem levesselek, mint rossz bohócruhát. Egyensúly kérdés. Kis gyakorlat. És ha vonzásod mégis mélybe rántana, bohóckodásom hulló maradéka véresen is téged kiáltana. ♦ Az ég kihalt. A táj az ismeretlen ködök közül az őszt köszönti rám. A kertben vándor szél dalol, rekedten, s az utcánk szürke nyelvét ölti rám. Megint egy ősz. S én lengőn, mint a holtak kísértő árnya állok egyedül. S fejem felett a vérrel­ megcsúfoltak szép, sárga­lábú madara repül. Irodalmi Újság „ Otthon voltam, néhány na­pig, a fele ennek betegséggel telt el. Lázálmaimban régi or­vosok jelentkeztek : Kőszegi doktor bácsi, beszélgető kedves ember, aki mindig jóváhagyta édesanyám által javasolt kúrá­kat. Adjak neki, doktor úr, Hoffmann- és narancs­cseppe­­ket?” ’’Adjon neki Hoffmann- és narancs­cseppeket!” A ré­giek közül csak ilyenfajta em­lékekkel volt találkozásom. Az újak közül, is csak eggyel, de ez igen szerencsés volt. Egye­temista, parasztszülök gyerme­ke és mélykúti. Igen megsze­rettem, majd írok is róla. Jel­igém ma nincs, pedig ezt olva­sóim igen megszokták. Alkal­masabb idézet híján ideírom a ’’Divina Commedia” befeje­ző sorait ”L’amor che more il sole e altra stelle”. Aki ol­vasóm úgy találja, hogy nincs kellő vonatkozásban cikkem tartalmával, hadd menjem magam XVI. Gergely pápa esetével. Aki búcsúlátogatáson fogadott három angolt, kiket illetékes helyről igen figyel­mébe ajánlottak. A pápa ke­gyes volt hozzájuk, megáldot­ta őket. ’’Tudom, — mondot­ta — ti angolok nem sokat ad­tak erre, de higyjétek el ne­kem, hogy nem árt!” 1944. MÁRCIUS 19, ez a címe Ránki György történettudós tanul­mányának, — a Kossuth Könyv­kiadó adta ki ebben az esztendő­ben. A dátum Magyarország né­met megszállására vall, történel­münk legmegalázóbb korszakára, — akik átéltük, dokumentumait csak pirulva tudjuk olvasni. Mert dokumentációs, gondosan meg­­koncipiált és megírt munka, tö­rekvéssel a tárgyilagosságra s annyi koncesszióval az ideológiai frázisoknak, amennyi otthon — úgy látom — még mindig supre­­ma lex — néha többel. Erről a korszakról nekem is van írásom . Az ’’Elsodort Ország” — emlékezéseimet írtam meg er­ről a kétszáz s egynéhány nap­ról, ahogy ennek eseményeit bú­vóhelyemről, egy lichthofra nyíló cselédszoba ablakából megfigyel­hettem, ’’vagy tán inkább ide­geimmel kitapogathattam”... Kor­társ voltam, testis veritatis, ameny­­nyire embernek ilyen szerep meg­adatott ; konkrét adatokban le­hettek tévedések, az atmoszféra felidézésében nem. Ránki György is — fiatal ember — szenvedő tanúja lehetett ennek a korszak­nak, de ő mint tudós nem alanyi művet ír : dokumentumait tárja az olvasó elé s ezeket nyilván hí­ven , mégis magyarázkodásain megérződnek a küzdelem nyomai, melyet a tudós kénytelen foly­tatni a ráparancsolt dogmákkal. Fölkészültsége kifogástalan, egyéb munkáiban is megmutatta, az igazságra való törekvés jelzője is megilleti s ha ez ellen vét, hát nyilván muszáj vétenie. Ismert dolgok, a szellemtudományok em­berei sűrűn tapasztalhatják, bár erre szót vesztegetni. Magam is csak tanulmányának néhány moz­zanatával kívánok foglalkozni. KÁLLAY MIKLÓS miniszter­­elnök — állapítja meg Ránki — ”1943. végén, 1944. elején nem ment tovább a kiugrás útján, — politikája képtelen volt a nemzet­közi helyzet alakulásához alkal­mazkodni, ténylegesen megmere­vedett, zsákutcába jutott”. Túl szimpla megállapítás, még ha a tények magukban nem is cáfolha­tók meg. Hasonlít is az igazság­hoz, csak éppen a hamis pénzverés legveszélyesebb fajtája : a féligaz­ság. Ha Ránki György idézett mondatát nem Kállay Miklós nevével kezdenek meg, hanem mondjuk Pétain marsall nevével, akkor a vád, hogy a’’képtelen volt a nemzetközi helyzet alakulásá­hoz alkalmazkodni”, talán meg is állana. Pétain számára az alkal­mazkodáshoz Észak -Afrikában francia terület kínálkozott, fran­cia csapatokkal, Darlan flottájával, közvetlen kapcsolattal a nyuga­tiak hadseregével, s mi az, amit ehez csak megközelítően is ha­sonlót lát Kállay Miklós számára az alkalmazkodási lehetőségek­ben ? Ránki György erre a reto­rikai kérdésre hitelesebben tudna válaszolni, mint én. Nem teszi. Holott tudnia kell és tudja is, hogy Kállay Miklósnak egyetlen hasonló tényező nem állt rendel­kezésére. A vezérkarral nem ren­delkezett, ezt a kormányzó abszo­lút magának tartotta fenn, nem is sejtvén, hogy ő sem rendelke­zik vele... De még csak a kabi­nettel sem rendelkezett a minisz­terelnök ; döntéseiről már öt perc múlva a németek pontos értesítést kaptak, — s még kevésbé számít­hatott a többségi pártra, mely döntéseiben, de nyilván lelkében is nácibarát volt. — Kállay Mik­lós szálegyedül állt, azzal a ne­hezen eltitkolható fohásszal lelké­ben : bár a magyarok istene meg­művelné, hogy minden jóra for­dulna. Tenni ehez semmit sem, de semmit sem tehetett. Megte­hette volna, hogy lemond, szép gesztus lett volna, Nyugaton tán észre is veszik, mint annak idején Teleki Pál öngyilkosságát, de a helyzeten ez mit sem javított vol­na. Még el sem hagyta volna a Sándor utcai palotát, már szobá­jában ott ült volna, — de mit is spekulálok erről ! Adódott egy incidens, mely ta­lán módot adott volna egy igen kockázatos hazárdjátékra, ha eb­be a nyugatiak belemerészkedtek volna. Keitel, a német hadsereg főparancsnoka, hajlandó lett vol­na a szovjet fronton küzdő ma­gyar csapatokat hazaengedni, ahogy ezt Kállay állandóan kíván­ta, ha ezek a magyar csapatok, a német hadosztályok helyettesei­képpen vállalják a Balkán védel­mét. ”A magyar hadosztályokat Horvátországban bevetni, az ad­riai partokat védő német erők hátsó összeköttetéseinek biztosítá­sára” — így mondja Ránki tanul­mánya. De mindegy, csak olyan elgondolásnak lett volna értelme, hogy ezek a Balkánra jutott ma­gyar hadosztályok azonnal átad­ják a területet az Adria felől elő­renyomuló nyugati hadseregnek. Kállay emlékezéseiből ilyenféle elgondolás terve csillámlik meg, de már az első tapogatódzó moz­dulatnál a nyugatiak határozott visszautasításába ütközött, akik semmi olyan mozdulatra nem vol­tak hajlandók, mely orosz szö­vetségesük gyanakvását a legki­sebb mértékben is fölkelthette volna. SEMMI KÉTSÉG, járhatatlan út volt, Ránki György előadásán is megérzik, hogy ennek sikerében ő sem bízott, a baj csak az, hogy ő túl könnyűnek látja a háború­ból való kiugrás lehetőségét, ahogy ezt állandóan hangoztatja is, anélkül azonban, hogy elárul­ná a megvalósítás varázsszavát. Ránki György egyedül Kállay Miklós elszántságának hiányában látja a sikertelenség okát, holott ebben a komplikált helyzetben, a minden pillanatban bekövetkez­hető náci­ megszállással szemben, az övénél nagyobb államférfiúi tehetség és elszántabb akarat sem tudta megművelni ezt a csodát. Hát persze most így utólag könnyű kivetnivalót találni Kállay Miklós politikáján. Wenn man vom Rathhause kommt, ist man ja immer gescheidter, mondotta IV. Frigyes Vilmos porosz király 1848-ban a király politikáját éle­sen kritizáló Bismarcknak. Talán komolyabb kifogásként szegez­hetjük Kállay Miklós politikájával szemben azt a kitartást, mellyel békepuhatolódzásai során az oroszokkal való közvetlen érintke­zést s a velük való bármely meg­állapodást makacsul mellőzte. Az­zal áltatta magát, hogy ezzel az attitűde­jével a nyugatiaknál meg­értésre talál. Talán ezen a szá­mításon kívül az oroszellenesség tradíciója is erősen élt benne. Ho­lott — mint mondottam — az oroszellenesség nem számított a nyugatiak szemében ; kínosan vi­gyáztak arra, hogy az oroszok gyanakvó hajlandóságának sem­mi tápot ne adjanak. (Eisenhower 200 kilométert vonult vissza Né­metországban, hogy Sztálin meg­elégedését kiérdemelje.) 11 Pedig komoly és Kállay által is igen megbecsült helyről figyel­meztették, hogyha az adott hely­zetben nem is, Magyarország jö­vője szempontjából milyen fontos egy tranzigens külpolitika folyta­tása az orosz nagyhatalommal szemben. Kállay Miklós beszélte nekem már itt az emigrációban, hogy Bethlen István felkereste őt miniszterelnöksége idején, amikor nagy katonai sikerek egyre meg­győzőbben bizonyították a Szov­jetunió befolyását a világ sorsának alakulásában, de különösen Euró­pa Keletén, hogy ezt az adottsá­got a mi külpolitikai kombiná­ciónkban tudomásul kell vennünk és ehez a jövőben alkalmazkod­nunk kell. Kállay Miklós azt vá­laszolta : ’’István, ne haragudj, én nem leszek munkavezető !” (Kállay Miklós fölhatalmazott, hogy ezt Bethlen Istvánról szóló előadásomban, amelyet Kállay is meghallgatott, elmondhassam.) Hogy mi lett volna a hatása ilyen kellő időben és módon kifejezett közeledésnek, arról csak kalandos föltevéseket mondhatok, — én a finn példa nyomán hajlandó va­gyok föltenni, hogy üdvös hatása lett volna. De hát végül is törté­nelmi tényeket soha még utólagos kombinációk nem változtattak meg. RÖVIDEN elmondja Ránki György a ’’Weiss-Chorin család megmenekülésének” történetét. Ahogy elmondja, a hang, amelyet ideológiai hűségének bizonyításá­ra használ — holott egyéb törté­nelmi tanulmányaiban a tudós igyekszik lebírni a pártembert s ehez van is hajlama és tehetsége —, ennek a történetnek elmondá­sánál a tudományos felelősség kö­telezettsége alól Ránki György — úgy látszik könnyű szívvel — ma­gának fölmentést ad. Ennek az indulatnak illusztrálására hadd idézem a következő mondatot : ’’Bár a család helyzeténél fogva természetesen angol orientációjú, ez nem akadályozta, hogy gyáraik a háború időszakában a németek legfőbb szállítói legyenek”. De hát hogy lehetett volna ezt megaka­dályozni ! Kinek lett volna erre hatalma, ereje ? Az üzemek meg­voltak és végezték a háború elő­írta, az országnak és szövetségesé­nek szóló munkájukat, ahogy az akkor, függetlenül minden tulaj­donosi akarattól magától érthető volt. Mindenki számára, még a csepeli munkásság számára is. Elképzelhető volt ezen a téren akár a legkisebb kérdőjel is ? Mi­kor arról volt szó, hogy a gyár­nak repülőgép gyártására kell be­rendezkednie, mondom Chorin Ferencnek : tudod, mi lesz ennek a következménye? Szétbombázzák az egész csepeli üzemet. ’’Bár már látnám!” — volt Chorin Ferenc válasza. Higgye el nekem a tör­ténetíró, hogy ez is dokumentum. Chorin Ferencnek a legdurvább, legmegalázóbb elbánásban volt ré­sze, — hiába biztattam őt, hogy ennek az Astoria-szállóbeli és schwechati fejezetét írja meg, nem tudta magát elszánni erre, vala­hogy sebeinek mutogatása a fóru­mon nem fért össze önérzetével. De ha mindezek után arra gon­doltak volna, hogy vagyonuk felál­dozása árán életüket mentsék meg, kérdem Ránki Györgyöt, ez nem a legtermészetesebb lett vol­na ? De hát ez eszükbe sem ju­tott, talán nem is azért, mert ilyen rendelkezésnek nem is láthatták semmiféle módját, — a kezde­ményezés a tranzakcióhoz náci részről indult ki s kulcsa a Gö­­ring-Himmler versengésben kere­sendő. Ránki aláhúzza, hogy Chorin a kormányzó barátja volt, — talán megfelelőbb, ha jó vi­szonyt mondunk és néhány sort szentelünk az ezen az alapon tör­tént látogatások tárgyának. Az utolsók egyikének lefolyását pon­tosan tudom. Chorin Ferenc a munkaszolgálatosok sorsának eny­hítése dolgában jelentkezett a kormányzónál. Engedelmet kért, hogy mint újságolvasó egyszerű polgár elmondhassa véleményét a háború kimeneteléről, még ha tudja is, hogy a legfőbb hadúrnak semmi olyat nem mondhat, amit ő nem a legjobban tudna. A nácik elvesztették a háborút. Ez ma már csaknem közvélemény. A vá­dak között, melyeket majd a béke­tárgyaláson a magyarokkal szem­beszögeznek, egyike lesz az igen súlyosaknak : a munkaszolgálato­sokkal való embertelen bánás­mód... Nem folytatom, de aláhú­zom, hogy a történetíró számára ez is dokumentum . — tanul­mánya új kiadásában Ránki György felhasználhatja. LEGÉRDEKESEBB dokumen­tuma Ránki György tanulmányá­nak s külön jelentőséget ad írásá­nak az a memorandum, melyet Bethlen István 1944. nyarán inté­zett a kormányzóhoz, élesen bí­rálva a közállapotokat, egyúttal gyökeres reformokat sürgetve re­­zsimje további tennivalói dolgá­ban. Végkonklúziója — olvassuk Ránki György összefoglalásában : ’’...legfőbb ideje volna tehát helyé­ről elzavarni a jelenlegi kormányt, (mert Bethlen szerint) ha a kor­mány ... tovább maradna hatal­mon és tovább is áruba bocsáthat­ná a németeknek az ország füg­getlenségét és közgazdasági erő­forrásait, ha továbbra is zülleszti a közállapotokat, ha tovább kínoz­hatja embertelen eszközökkel a zsidókat, h­a bolsevizmusnak ve­ti meg ágyát. Bethlen új kor­mányt javasol, mely a vezető he­lyekre tisztességes embereket ültet, a háborút csak addig folytatja, míg az részünkről tisztességgel likvidálható nem lesz, helyreállít­ja a szuverenitást Németország­gal szemben és véget vet a zsidó­üldözésnek, mely a legfertelme­­sebb korrupció, rablás és tolvaj­­lásnak vált kútforrásává..." (a kiemelések tőlem valók.) Hogy mi lett volna, ha a kor­mányzó e javaslatokat végrehajtja vagy azok végrehajtását megkísér­li, meddő játék erről okoskodni. Ellenben azok, kik szívesen vázol­ják fel a maguk számára Bethlen István imaginárius portréját, egy igen érdekes és fontos okmányhoz jutottak. FENYŐ MIKSA Az olvasós gyönyörűsége «JÉGÉSZ VILIIG SZÖZ7JE

Next