Irodalmi Ujság, 1968 (19. évfolyam, 1-20. szám)

1968-10-01 / 16. szám

­ HA EGY MAGYAR ÍRÓ mese­operettet akarna írni, a mese tün­dérországát bízvást nevezhetné Lu­­zitániának; senki sem gondolná, hogy ez az ország nem az írói kép­zelet szüleménye. Ugyanígy, ha egy luzitán színpadi szerző mesejátékot akarna írni, teljes lelki nyugalom­mal helyezhetné a cselekményt mondjuk Pannóniába — elvégre nagyon kevés portugált lehet el­­bolondítani azzal, hogy ilyen ország igazán létezik. Jómagam nemegyszer megpróbálkoztam vele, de kevés si­kerrel : nemcsak Magyarország lé­tezését nek­i hitték el a jó portugá­lok, de a magyar nyelvét sem s folyvást azt szegezték nekem, nos igen, jó uram, ha volna is ilyen ország és benne magyarok, ugyan milyen nyelven beszélnének ? ! Eb­ből is látszik, hogy képtelenség, amit állít. Letettem róla, beláttam, hogy Por­tugáliában a pannon tündérország a Holdnak azon a felén van, amelyet sohasem fordít felénk. Ilyen a szel­lemi eltájékozódásuk ; sohasem él­tek úgy, mint mi szárazföldi pat­­kányok a földség közepén : arccal a vasút felé, fenékkel a patikának; ők arccal a világtengerek felé for­dulva éltek, hátukat jól megvetve a Serrák hegyvonulatán, ahonnan év­századokon át az ’’ősellenség” be­csapásait várták. Nem mintha mi nem volnánk elmarasztalhatók navi­gálásunk szárazföldies egyoldalúsá­gában. Sokan közülünk a tengert csupán költőink szépen dörömbölő klapanciáiból ismerik, akik több­nyire maguk is csak elképzelték há­borgását s partjáig ritkán jutottak el ; nehezen tudjuk beleélni magun­kat, milyen az, amikor egy nem­zet karavellákon indul a nagy ka­landozásokra s nem lovon ; amikor egy halásznép úgy néz végig a hasát töltő, tápláló parti vizeken, mint ahogyan mi pillantunk a kenyéradó búzamezőkre. Csak természetes, hogy könyvekből szerezzük be isme­reteinket s e sovány ismeretpót­lékhoz ."lépést­e ugyancsak elcsodál­kozunk, hogy a valóság mennyire más, a tündérország mekkorát csattan a való világ harsány erejé­vel, amikor partjára lépünk. Én is, ott léptem partjára, ahol stílusosan, még a XVIII. században, úgy ter­vezték a portugálok ezt a partralé­­pést, hogy minden idegenből érkező­nek a lehető legteátrálisabb legyen : Lisszabonban, az öböl felől. Tíz perc elegendő volt, hogy helyesbítsem ol­vasmányemlékeimet. Ahogyan Tho­mas Mann Krull-regénye alapján el­képzeltem — bizony hiába kerestem a ’’hívogató karélyban körülölelő” várost, a ’’márványmozaikot” a köz­tereken, az ’’aranyló portugál csem­pét” a középületeken. Igaz, találtam a járdákon mozaikot bőven, de az csak afféle goromba mintájú gránit­mozaik volt, azt rakják-javítgatják aszfalt helyett az ország majd min­den nagyvárosában — egy olyan or­szágban, ahol mindennél olcsóbb a munkaerő. És találtam azulesost, portugál csempét is bőven a házak ezrein, de nem aranylott, hanem hi­degen kéklett s rám olyan hatást tett, mintha a XIX. század Buda­pesten, Bécsben és Berlinben fellel­hető minden konyha- és fürdőszoba csempéjét kifordították és idehord­­ták volna, a portugál városok kétes ízlésű felcifrázására. Megtaláltam a lisszaboni Champs-Elysées-t is, az Avenida da Liberdadet, valóban káp­rázatos, lélegzetelállító, 100 méter széles, platánjai­ pálmái alatt vége­láthatatlan kávéházi teraszokon va­lóban úgy szürcsölik a bódult idege­nek a jó feketét, ahogyan ismerő­seim mesélték; de az összhatás pro­vinciális — a párkánymagasság egyenetlen egy-kétemeletes palotács­kák tízemeletes üvegtornyokkal vál­takoznak rajta — és lezáró hang­súlya az Arc de Triomphe klasszi­kus tömege helyett mindössze Pom­­bal csenevész, hórihorgas, szecesz­­sziós szobra az obu­gát oroszlánnal. DE HOGY ne csak a kövekről szóljunk, beszéljünk az emberekről is. Portóban, az ’’ellenfővárosban” csakúgy, mint Lisszabonban magá­ban, a kukoricaföldek mélyen beme­részkednek a házak közé : ott dol­goznak a földeken, ott mosnak­­sulykolnak kétezeréves módszerrel az ártézi kutaknál a városok szívé­ben, sürögnek-forognak kikötőkben, útépítésen olyan serény dühvel, hogy az ember az álmos Anglia után szinte nem hisz a szemének. Tíz éven alul még gyermekek, még ját­szanak­­— bár időről időre megfeled­keznek a játékról és oly követelődzve koldulnak, úgy lerohanják a turistát, hogy saját biztonsága érdekében jobbnak látja kiguberálni az escu­­dót ; tíz éves kortól felfele kenyér­keresők. Alacsonyak, kövérek, nőik ott gömbölydegélnek a cukrászdák asztalainál s úgy falják az édes, mandulás, orientális süteményeket, mintha a soványítókúra sznob őrü­lete és ravasz ipara a viágon sem volna; egy-egy ilyen női hömpöly — terjedelmével és szagával — néha szinte leveri az embert lábáról. Latin módra imádják a lármát, csöröm­pölés nélkül nem tudnak aludni s azt hiszem, nincs igazabb magyar mondás, mint hogy ’’vígan dudál a portugál” : dudálnak a vonatok, a bakterek, az autók, turulnak a pro­pellerek, valóságos dudakoncert minden keresztezés. Alighanem abban az elméletben is van egy szemernyi igazság, hogy a nemzeti öntudatot a gyűlölet po­larizálja s hogy vannak népek, amelyek nem tudnak anélkül élni, hogy ne választanának gyűlölet­miri­gyükhöz megfelelő objektumot, amelyen aztán mérgüket kitölthetik. Bele kell élni magunkat az írek nem­zeti keserűségébe — hogy noha va­lamikor (a XII-ik században) még számbeli fölényben voltak, nem ők hódították meg az angolokat, hanem megfordítva történt. A portugálok történelmi ősellensége a spanyol. ’’Voltaképp miért gyűlölik önök a spanyolokat ?” kérdeztem portugál ismerősömtől, egy egyetemi előadó­tól Coimbrában. Görbén nézett rám és kérdéssel válaszolt : ’’miért gyűlölik önök az oroszokat ?” Egy világ tápászkodott lábra bennem, körüllengett az ibér félsziget törté­nelmi atmoszférája. Egy tucat jól­­rosszul visszavert invázió emlékével tudatalattijukban hogy is lehetne másként ; annál inkább, mert hi­szen — egy szerencsétlen keresztes­hadjárat után Abd el Malek ma­rokkói szultán ellen, amelyben Se­bestyén király is ottveszett — a nemzet a hatalom tetőpontjáról zu­hant a semmibe . 1581-ben a spa­nyolok tüstént a nyakukra ültek s hosszú uralmukat ”a hatvanéves rabság” címszava alatt őrizte meg a portugál történelem. Haragosan visszautasítanák, ha valaki azt állí­taná, hogy olyanok, mint a spanyo­lok s hogy nyelvük is afféle spanyol tájszólás ; ők más faj, más nemzet, hivatkoznak az ős-luzitánokra, Karthágó erős föníciai kolóniájára, a rómaiakra, az arab beütésre. DE VAJON nem szakasztott olya­nok-e, mint a spanyolok ? A kérdés­re csak bizonytalan nemmel lehet válaszolni. Iparkodnak nem olyanok lenni, mint a spanyolok. Megvetik és elutasítják a spanyol lélek kul­tikus szafizmusát, viadalaikon csak lehajszolják, de nem ölik meg a bi­kát, templomaikban csak elvétve találkozni ragasztott hajú, rikítóra festett, vércsatakos Krisztusokkal , de történelmükön végigtekintve, bizony olyan találékonyságról tesz­nek tanúságot, a vérengzésben, hogy az fékevesztett spanyol szadizmusra vall. A világnak nincs olyan panopti­kuma, panoptikumnak olyan ’’bor­zalmak kamrája”, amely felvettné a versenyt az évorai Ferences-temp­lom csontkápolnájával. Ennek a kápolnának a falait a szó szoros értelmében emberi csontokból épí­tették, koponyák, medencecsontok százaiból, lábszárcsontok ezreiből. Félhomályán a szemlélő megkövül­ten csak áll-álldogál és azokra az eljövendő időkre gondol, amikor majd ő is, szeme­ csontüregével úgy kandikál elő, mint életében soha : koponyájával a medencecsontja kö­rül. Az oltár mellett az egyik sarok­ban két kiszáradt hulla lóg, egy fel­nőtt és egy gyermek hullája. A vigyorgó, csontkoponyás boltívek alatt a legsötétebb Spanyolország­ban érzi magát az ember. Csak teg­nap történt — 1958-ban —, hogy Humberto Delgado repülőtábornok az államelnöki tisztségre merte je­löltetni magát Salazar jelöltjével, Americo Tomas tengernaggyal szem­ben. Hat évvel később a portugál határhoz közel, spanyol területen találták meg agyonvert hulláját, titkárnője holttestével egyetemben. A spanyolos szadizmus szelleme tehát éppenséggel nem áll távol a portugáloktól, bár küzdöttek el­lene , s talán ennek a kultikus sza­dizmus elleni küzdelemnek az ered­ménye vott az, amiben aztán igazán határozottan különböznek a spa­nyoloktól. A portugálok antikleriká­­lisok. Ennek a hagyománya a múlt­századi carbonarókon túl, messze visszanyúlik a múltba, a felvilágo­sult abszolutizmus jegyében kor­mányzó, keménykezű Pombalig — ő űzte ki a mondható jezsuitákat, ő vette el kolostoraikat s adta oda a hadseregnek úgy, hogy a kolosto­rok 90°/6-át mindmáig a hadsereg használja kaszárnyának s majd minden püspöki palota múzeum. Igaz ugyan, hogy utóbb a rendek visszaszivárogtak s hogy a Lourdes­­dal rivalizáló, idegenforgalmi csoda­ipar Fatimában virágzik s az is igaz, hogy a legendák szerint Salazar buzgó katolikus és maga is papnak készült, de arról nem szólnak a legendák, hogy ez a katolicizmus milyen féltékenyen nemzeti jellegű, majdnem hogy Rómától független s hogy az egyház — Franco Spanyol­országához képest — valósággal ár­nyék­életet­ él ; mindenesetre ugyan­csak nagyot tévedne az, aki azt hinné, hogy Salazar Estado Novója amolyan ’’fekete fasizmus” s hogy a pap a falun olyan rettegett hata­lom, amilyen Spanyolországban. MINDIG MONDTAM, aki diktá­tor és nyolcvanadik évét tapossa, gondosan vizsgálja meg a nyugszék minden csavarját, hogy nem lazult-e ki és csak azután feküdjék bele ebédutáni sziesztára. Ez történt Sa­­lazárral — nem vizsgálta meg, össze­­csuklott a nyugszék alatta és a márványpadlón úgy beverte ko­ponyáját, hogy az agyműtét sem segített rajta. A történelmi múlt szemrehányó árnyékában, száz évre állandósított államcsőd után odáig jutott az ország, hogy a nemzetközi pénzpiacon az escudót már nem is jegyezték ; neuraszténiás, zavart, re­ményvesztett országgal művelte Sa­lazar azt a gazdasági csodát, amelyet iyenkor diktátorok művelni szok­tak . Mussolini korporációs államá­ból és a ’ Rerum Novarum” eszméi­ből ötvözte egybe a maga különös, nacionalis­ta, portugál államelméle­tét, amelynek életképességéről a hadsereg és a titkos rendőrség gon­doskodott. Bírálóinak egy részét el­hallgattál la puritán életmódjával — mert miniszterelnökségének négy évtizede alatt sem húzott többet ta­nári fizetésénél, catói szigorral ön­magát sem kímélte s váltig az a fenyegetés volt egyetlen fegyvere, hogy visszamegy coimbrai katedrá­jára — más része azzal a sovány vigasszal érte be, hogy a diktátor ”a hadsereg foglya”, afféle szakem­ber csupán, aki mindenki szerencsé­jére a szokottnál ügyesebbnek bi­zonyul. Diktatúrájának viszonylagos szilárdságát alkalmasint annak kö­szönhette, hogy igen sokan osztoz­tak érzelmeiben, amikor azt mond­ta : ’’után­om a politikát, undorodom a hetvenkedő, az ostoba ígérgetés­től, a szivárvány után kapkodó kö­vetelésektől, az agyalágyult eszmék­től, a holdkóros elgondolások zsib­vásárától, undorodom az opportu­nizmustól, amely nem tartja tiszte­letben sem a valóságot, sem az igazságot, undorodom a semmivel ki nem érdemelt hírnév utáni nem­telen vetélkedéstől, a fékeveszett indulatok, a mélységesen alantas ösztönök arcátlan kijátszásától, un­dorodom a hazudozástól...” Mindez vérbeli emocionális gondolkozás az eszmeiség mezébe öltöztetve, de ne felejtsük el, hogy a latin fülnek ez miképp cseng ; ne felejtsük, hogy Salazar diktatúrája inkább olyan paternalizmus, amelynek a portugál történelemben számos hagyományos előképe van, elvégre nem volna igaz­ságos a paternalizmust egy kalap alá verni akár a hitleri hekatom­­bákkal,­ akár a sztálini népboldogí­­tással. PERSZE nem mentsége a dikta­túrának sem a konszolidálódás — annál kevésbé, mert Salazar orszá­­gát egy olyan gyarmati háborúval megterhelve hagyja itt, amelynek költségei felemésztik az évi költség­­vetés 40“/3§-át s végeredménye Angola elszakadása és újabb afrikai fehér diktatúra keletkezése lehet; igaz ugyan, hogy egyetlen gyarmattartó nép sem hajtotta végre olyan si­kerrel a négerek integrálását, mint a portugál s Angolában ismeretlen a faji elkülönítés. Ki lép a coimbrai közgazdász professzor helyére, ha Salazar letűnik a porondról ? A 62 éves Marcelo Caetano, aki belső bi­zalmasa és az Estado Novo szürke eminenciása volt ? Adriano Moreira, volt gyarmatügyi miniszter a fiata­labb generációból ? Antunes Varela volt igazságügyminiszter vagy Fran­co Nogueira, a külügyminiszter? (*) Avagy mozgolódni kezdenek majd Brazíliában annak a Galvao kapi­tánynak a hívei, aki annak idején a Santa Maria óceánjáró elrablásá­val tette nevét emlékezetessé ? Még csak azt sem lehet elmondani, hogy a portugálok különösebb sietséggel kapkodnák el az esti lapokat : az utca képén idegességnek nyoma sincs és egyelőre sehol sem látni tankokat, de még csak kettőzött jár­őröket se­m. Negyven év után ne­hezen ébredeznek az emberekben a szabadság természetes reflexei s ha igaz, hogy a szabadság elsősorban lehetőség és állapot, akkor még nyomasztóbb a kérdés, mit tesznek a diktatúra helyébe, hogy ne az legyen belőle, amivel a diktátor fenyegetőzött, ha egyszer eltávozik­­ a káosz. (*) Lapzártakor érkezett hírek szerint, Salazar utódjául Marcelo Caetanót jelölték ki. HATÁR GYŐZŐ Portugália Salazar után Irodalmi Újság 1968. október 1. KÖNYVEKRŐL RÖVIDEN Prófétaság és költészet TOLLAS TIBOR : ’’JÁRDASZIGE­TEN”. VERSEK. MÜNCHEN, 1967. 71 old. TOLLAS TIBOR tudatosan és kö­vetkezetesen vállalja a közéleti köl­tő szerepét. Igénye az, hogy tanúja és tevékeny harcosa legyen a kor­nak, elsősorban magyar nemzeti vo­natkozásnak Ennek a költészetnek ezért létfeltétele a közérthetőségre való törekvés, az, hogy a széles ré­tegek nyelvét használja, megszokott kifejezési formáival és asszociációi­val éljen, mert csak ily módon folyamod­­iat és férhet hallgatóinak és olvasóinak eleve meglévő érzel­mi-gond­lati diszpozícióihoz. A vers, mint műalkotás, persze nem az általa és benne megfogalma­zott gondolat helyessége, igaz volta vagy kívánatossága által lesz ’’jó­vá”, — mint ahogy ’’rosszá” sem teszi pusztán az, ha történetesen tu­dományos valótlanságot tartalmaz. A jó vers ”jó” mivoltának egyetlen kritériuma van : a nyelvi-formai megformálás minősége, mineműsége. Viszont éppen a közéleti-hazafias költészetnél találunk egy sereg pél­dát arra, hogy ez a minőségi krité­rium veszít jelentőségéből, mintegy második helyre szorul, a közlés in­­dulatiság­i és mozgósító-agitatív ere­je pedig fölfokozott mértékben esik latba. Adott pillanatokban és hely­zetekben nehéz lenne elvitatni ennek létjogosultságát, különösen a mi iro­dalmunkban, ahol e magatartásnak évszázados tradíciói vannak. Talán nem kell külön hangsúlyoz­nom, hogy Tollas Tibor lírájának is ilyen missziós jelentőséget tulajdo­nítok. Fontosságát növeli emigrá­­ciós állapotunk s az a tény, hogy Nyugat-Európa és Amerika magyar olvasóihoz az ő versei szinte testkö­zelbe kerültek. ÚJ KÖTETE, érdekes módon, azt a látszatot kelti első szempulantás­­ra, mintha Tollas Tibor ’’menekülő­ben” lenne a kifejezetten közéleti témáktól. A ’’Járdaszigeten” versei­nek zömében a szerelemről, család­járól, gyermekeiről, vakációs és útiélményeiről , saját emberi kis­­világáról ír, s nem ritkán igen friss, találó, eredeti képekkel és fordula­tokkal. (’’Mikor a mama megjön”, ”Az első felismerés”, ’’Kisfiam a sarokban”.) A csendes elmélyültség hullámhosszára állított költői beszéd olykor olyan tiszta megfogalmazá­sokat eredményez, mint a következő négy sor az "Ének az elsüllyedt hegyről” című versben . Cellámon át a hold árnyéka suhan és szívemben a csend. Hűs korsómból a holtak néma emlékezése földereng. A tematikai bővülés mindenkép­pen gazdagodás itt, noha hagyo­mányos és megszokott versfelépíté­sében, verselési technikájában nem hoz sok változást. Persze a családi líra, mint olyan, maga is a tradicio­nális költészet egyik ismert vál­faja, így modernista megújulásra már eleve nem nagyon serkent. De szüksége van-e Tollas Tibor­nak ilyenfajta megújulásra ? Nekem az a meggyőződésem, hogy tőle a jövőben is azt a hangvételt várják olvasói és hallgatói, amelyik eddigi két verseskötetét annyira sajátosan jellemezte. Lírai regénytöredék DEÁK ZOLTÁN VERSESKÖTE­TE : ’NEMRÉG MEGHALTAM” DEÁK ZOLTÁNRÓL természete­sen nem tudok elfogulatlanul írni : éppen huszonöt esztendővel ezelőtt dolgoztam zöldfülű újságíróként an­nál a sikeres és divatos budapesti hetilapnál, amelynek segédszerkesz­tője volt , zicc-szerkesztője, ahogyan azt a szakmában jelölték. Elektro­mos temperamentumú, színes, ere­deti, fáradhatatlan újságíró volt s akkor inkább még csak a szakma, a ’’műhely és céhbeliek” tudták róla, hogy költő és író is, akinek mindig ironikus, kétkedő s kissé kérdőre vonó homloka mögött nagy témák, lírai kedvek s hangulatok, kesernyés bölcsességek rejtőznek. A verses­­kötetéről, amely most jelent meg, a ’’Nemrég meghaltam” című fur­csa könyvről nem tudok szabálysze­rű irodalmi kritikát írni, egyfelől, mert nem vagyok versek szakértője, másfelől meg nem is olyan verses­kötet ez, amely azt igényelné, még abban sem vagyok egészen bizonyos, hogy csakugyan verseskötet. Inkább úgy jellemezném, hogy megannyi lí­rai regén­ytöredék, elszakított szerel­­mesleves, sóhaj, csúfondáros kis fel­kiáltás, gúnyos megjegyzés, egy kis kiábrándultság, lemondó legyintés, vállvonó kérdés : ’’érdemes”? Az összhatás és a végső felelet ebből a lírai és regényes vallomásból az, hogy érdemes, persze, hogy érdemes, meg aztán muszáj is, az embernek nincs választása. Engem nem nagyon lep meg a cím és az ön-gyászjelentés. Persze, hogy Deák Zoltán nemrég meghalt egy kicsit, éppen abban a pillanat­ban, amikor meghalt az a Pest is, amelynek olyan utánozhatatlan és elválaszthatatlan részese volt. Élesen emlékszem a nagyregényére, az ’’Egyetlen szerep”-re, kesernyés, nosztalgikus ízeire. Torz fintorú be­fejezésére, a szenvedélyre, amely vé­gigperzsel a lapjain. Nem tudnám hasonlítani senkihez, mert egyéni író volt abban a regényében, újszerű és drámai és lírai. Az a regény is olyan volt, mint ez a verseskötet, vagyis ez a verseskötet folytatása an­nak a regénynek ; jó volna élni, sze­retni, embernek lenni. S milyen ne­héz ! Ez a mondanivaló Deák irodal­mi hitvallása, ez a majdnem érzel­mes jóakarat, amelyet restell egy kicsit, pestiesen takar : iróniával és öngúnnyal. EMBEREKRŐL ÍR Deák ezekben a lírai regénytöredékekben, szerel­mekről, városokról, csalódásokról, elindulásokról és megérkezésekről, társról és társtalanságról. És ilyen­nek is látom én ezt a verseskötetet, ezt a regény- és levél- és sóhaj-tö­redék gyűjteményt : szikrázó kris­tálytükör a falon, a költő, az író fölhajtja szénsavas, gyöngyöző mé­regerős italát és a poharat a tükör­be dobja. A tükör ezer darabra tör­ve hull a földre. Mert így halt meg az író és költő, így, ahogyan a kristálytükör, szilánkokra hasadtan, sebzőn és sebzetten s mégis töretlen tűzzel szikrázva. SULYOK VINCE HALÁSZ PÉTER

Next