Irodalmi Ujság, 1968 (19. évfolyam, 1-20. szám)
1968-10-01 / 16. szám
HA EGY MAGYAR ÍRÓ meseoperettet akarna írni, a mese tündérországát bízvást nevezhetné Luzitániának; senki sem gondolná, hogy ez az ország nem az írói képzelet szüleménye. Ugyanígy, ha egy luzitán színpadi szerző mesejátékot akarna írni, teljes lelki nyugalommal helyezhetné a cselekményt mondjuk Pannóniába — elvégre nagyon kevés portugált lehet elbolondítani azzal, hogy ilyen ország igazán létezik. Jómagam nemegyszer megpróbálkoztam vele, de kevés sikerrel : nemcsak Magyarország létezését neki hitték el a jó portugálok, de a magyar nyelvét sem s folyvást azt szegezték nekem, nos igen, jó uram, ha volna is ilyen ország és benne magyarok, ugyan milyen nyelven beszélnének ? ! Ebből is látszik, hogy képtelenség, amit állít. Letettem róla, beláttam, hogy Portugáliában a pannon tündérország a Holdnak azon a felén van, amelyet sohasem fordít felénk. Ilyen a szellemi eltájékozódásuk ; sohasem éltek úgy, mint mi szárazföldi patkányok a földség közepén : arccal a vasút felé, fenékkel a patikának; ők arccal a világtengerek felé fordulva éltek, hátukat jól megvetve a Serrák hegyvonulatán, ahonnan évszázadokon át az ’’ősellenség” becsapásait várták. Nem mintha mi nem volnánk elmarasztalhatók navigálásunk szárazföldies egyoldalúságában. Sokan közülünk a tengert csupán költőink szépen dörömbölő klapanciáiból ismerik, akik többnyire maguk is csak elképzelték háborgását s partjáig ritkán jutottak el ; nehezen tudjuk beleélni magunkat, milyen az, amikor egy nemzet karavellákon indul a nagy kalandozásokra s nem lovon ; amikor egy halásznép úgy néz végig a hasát töltő, tápláló parti vizeken, mint ahogyan mi pillantunk a kenyéradó búzamezőkre. Csak természetes, hogy könyvekből szerezzük be ismereteinket s e sovány ismeretpótlékhoz ."lépéste ugyancsak elcsodálkozunk, hogy a valóság mennyire más, a tündérország mekkorát csattan a való világ harsány erejével, amikor partjára lépünk. Én is, ott léptem partjára, ahol stílusosan, még a XVIII. században, úgy tervezték a portugálok ezt a partralépést, hogy minden idegenből érkezőnek a lehető legteátrálisabb legyen : Lisszabonban, az öböl felől. Tíz perc elegendő volt, hogy helyesbítsem olvasmányemlékeimet. Ahogyan Thomas Mann Krull-regénye alapján elképzeltem — bizony hiába kerestem a ’’hívogató karélyban körülölelő” várost, a ’’márványmozaikot” a köztereken, az ’’aranyló portugál csempét” a középületeken. Igaz, találtam a járdákon mozaikot bőven, de az csak afféle goromba mintájú gránitmozaik volt, azt rakják-javítgatják aszfalt helyett az ország majd minden nagyvárosában — egy olyan országban, ahol mindennél olcsóbb a munkaerő. És találtam azulesost, portugál csempét is bőven a házak ezrein, de nem aranylott, hanem hidegen kéklett s rám olyan hatást tett, mintha a XIX. század Budapesten, Bécsben és Berlinben fellelhető minden konyha- és fürdőszoba csempéjét kifordították és idehordták volna, a portugál városok kétes ízlésű felcifrázására. Megtaláltam a lisszaboni Champs-Elysées-t is, az Avenida da Liberdadet, valóban káprázatos, lélegzetelállító, 100 méter széles, platánjai pálmái alatt végeláthatatlan kávéházi teraszokon valóban úgy szürcsölik a bódult idegenek a jó feketét, ahogyan ismerőseim mesélték; de az összhatás provinciális — a párkánymagasság egyenetlen egy-kétemeletes palotácskák tízemeletes üvegtornyokkal váltakoznak rajta — és lezáró hangsúlya az Arc de Triomphe klasszikus tömege helyett mindössze Pombal csenevész, hórihorgas, szeceszsziós szobra az obugát oroszlánnal. DE HOGY ne csak a kövekről szóljunk, beszéljünk az emberekről is. Portóban, az ’’ellenfővárosban” csakúgy, mint Lisszabonban magában, a kukoricaföldek mélyen bemerészkednek a házak közé : ott dolgoznak a földeken, ott mosnaksulykolnak kétezeréves módszerrel az ártézi kutaknál a városok szívében, sürögnek-forognak kikötőkben, útépítésen olyan serény dühvel, hogy az ember az álmos Anglia után szinte nem hisz a szemének. Tíz éven alul még gyermekek, még játszanak— bár időről időre megfeledkeznek a játékról és oly követelődzve koldulnak, úgy lerohanják a turistát, hogy saját biztonsága érdekében jobbnak látja kiguberálni az escudót ; tíz éves kortól felfele kenyérkeresők. Alacsonyak, kövérek, nőik ott gömbölydegélnek a cukrászdák asztalainál s úgy falják az édes, mandulás, orientális süteményeket, mintha a soványítókúra sznob őrülete és ravasz ipara a viágon sem volna; egy-egy ilyen női hömpöly — terjedelmével és szagával — néha szinte leveri az embert lábáról. Latin módra imádják a lármát, csörömpölés nélkül nem tudnak aludni s azt hiszem, nincs igazabb magyar mondás, mint hogy ’’vígan dudál a portugál” : dudálnak a vonatok, a bakterek, az autók, turulnak a propellerek, valóságos dudakoncert minden keresztezés. Alighanem abban az elméletben is van egy szemernyi igazság, hogy a nemzeti öntudatot a gyűlölet polarizálja s hogy vannak népek, amelyek nem tudnak anélkül élni, hogy ne választanának gyűlöletmirigyükhöz megfelelő objektumot, amelyen aztán mérgüket kitölthetik. Bele kell élni magunkat az írek nemzeti keserűségébe — hogy noha valamikor (a XII-ik században) még számbeli fölényben voltak, nem ők hódították meg az angolokat, hanem megfordítva történt. A portugálok történelmi ősellensége a spanyol. ’’Voltaképp miért gyűlölik önök a spanyolokat ?” kérdeztem portugál ismerősömtől, egy egyetemi előadótól Coimbrában. Görbén nézett rám és kérdéssel válaszolt : ’’miért gyűlölik önök az oroszokat ?” Egy világ tápászkodott lábra bennem, körüllengett az ibér félsziget történelmi atmoszférája. Egy tucat jólrosszul visszavert invázió emlékével tudatalattijukban hogy is lehetne másként ; annál inkább, mert hiszen — egy szerencsétlen kereszteshadjárat után Abd el Malek marokkói szultán ellen, amelyben Sebestyén király is ottveszett — a nemzet a hatalom tetőpontjáról zuhant a semmibe . 1581-ben a spanyolok tüstént a nyakukra ültek s hosszú uralmukat ”a hatvanéves rabság” címszava alatt őrizte meg a portugál történelem. Haragosan visszautasítanák, ha valaki azt állítaná, hogy olyanok, mint a spanyolok s hogy nyelvük is afféle spanyol tájszólás ; ők más faj, más nemzet, hivatkoznak az ős-luzitánokra, Karthágó erős föníciai kolóniájára, a rómaiakra, az arab beütésre. DE VAJON nem szakasztott olyanok-e, mint a spanyolok ? A kérdésre csak bizonytalan nemmel lehet válaszolni. Iparkodnak nem olyanok lenni, mint a spanyolok. Megvetik és elutasítják a spanyol lélek kultikus szafizmusát, viadalaikon csak lehajszolják, de nem ölik meg a bikát, templomaikban csak elvétve találkozni ragasztott hajú, rikítóra festett, vércsatakos Krisztusokkal , de történelmükön végigtekintve, bizony olyan találékonyságról tesznek tanúságot, a vérengzésben, hogy az fékevesztett spanyol szadizmusra vall. A világnak nincs olyan panoptikuma, panoptikumnak olyan ’’borzalmak kamrája”, amely felvettné a versenyt az évorai Ferences-templom csontkápolnájával. Ennek a kápolnának a falait a szó szoros értelmében emberi csontokból építették, koponyák, medencecsontok százaiból, lábszárcsontok ezreiből. Félhomályán a szemlélő megkövülten csak áll-álldogál és azokra az eljövendő időkre gondol, amikor majd ő is, szeme csontüregével úgy kandikál elő, mint életében soha : koponyájával a medencecsontja körül. Az oltár mellett az egyik sarokban két kiszáradt hulla lóg, egy felnőtt és egy gyermek hullája. A vigyorgó, csontkoponyás boltívek alatt a legsötétebb Spanyolországban érzi magát az ember. Csak tegnap történt — 1958-ban —, hogy Humberto Delgado repülőtábornok az államelnöki tisztségre merte jelöltetni magát Salazar jelöltjével, Americo Tomas tengernaggyal szemben. Hat évvel később a portugál határhoz közel, spanyol területen találták meg agyonvert hulláját, titkárnője holttestével egyetemben. A spanyolos szadizmus szelleme tehát éppenséggel nem áll távol a portugáloktól, bár küzdöttek ellene , s talán ennek a kultikus szadizmus elleni küzdelemnek az eredménye vott az, amiben aztán igazán határozottan különböznek a spanyoloktól. A portugálok antiklerikálisok. Ennek a hagyománya a múltszázadi carbonarókon túl, messze visszanyúlik a múltba, a felvilágosult abszolutizmus jegyében kormányzó, keménykezű Pombalig — ő űzte ki a mondható jezsuitákat, ő vette el kolostoraikat s adta oda a hadseregnek úgy, hogy a kolostorok 90°/6-át mindmáig a hadsereg használja kaszárnyának s majd minden püspöki palota múzeum. Igaz ugyan, hogy utóbb a rendek visszaszivárogtak s hogy a Lourdesdal rivalizáló, idegenforgalmi csodaipar Fatimában virágzik s az is igaz, hogy a legendák szerint Salazar buzgó katolikus és maga is papnak készült, de arról nem szólnak a legendák, hogy ez a katolicizmus milyen féltékenyen nemzeti jellegű, majdnem hogy Rómától független s hogy az egyház — Franco Spanyolországához képest — valósággal árnyékéletet él ; mindenesetre ugyancsak nagyot tévedne az, aki azt hinné, hogy Salazar Estado Novója amolyan ’’fekete fasizmus” s hogy a pap a falun olyan rettegett hatalom, amilyen Spanyolországban. MINDIG MONDTAM, aki diktátor és nyolcvanadik évét tapossa, gondosan vizsgálja meg a nyugszék minden csavarját, hogy nem lazult-e ki és csak azután feküdjék bele ebédutáni sziesztára. Ez történt Salazárral — nem vizsgálta meg, összecsuklott a nyugszék alatta és a márványpadlón úgy beverte koponyáját, hogy az agyműtét sem segített rajta. A történelmi múlt szemrehányó árnyékában, száz évre állandósított államcsőd után odáig jutott az ország, hogy a nemzetközi pénzpiacon az escudót már nem is jegyezték ; neuraszténiás, zavart, reményvesztett országgal művelte Salazar azt a gazdasági csodát, amelyet iyenkor diktátorok művelni szoktak . Mussolini korporációs államából és a ’ Rerum Novarum” eszméiből ötvözte egybe a maga különös, nacionalista, portugál államelméletét, amelynek életképességéről a hadsereg és a titkos rendőrség gondoskodott. Bírálóinak egy részét elhallgattál la puritán életmódjával — mert miniszterelnökségének négy évtizede alatt sem húzott többet tanári fizetésénél, catói szigorral önmagát sem kímélte s váltig az a fenyegetés volt egyetlen fegyvere, hogy visszamegy coimbrai katedrájára — más része azzal a sovány vigasszal érte be, hogy a diktátor ”a hadsereg foglya”, afféle szakember csupán, aki mindenki szerencséjére a szokottnál ügyesebbnek bizonyul. Diktatúrájának viszonylagos szilárdságát alkalmasint annak köszönhette, hogy igen sokan osztoztak érzelmeiben, amikor azt mondta : ’’utánom a politikát, undorodom a hetvenkedő, az ostoba ígérgetéstől, a szivárvány után kapkodó követelésektől, az agyalágyult eszméktől, a holdkóros elgondolások zsibvásárától, undorodom az opportunizmustól, amely nem tartja tiszteletben sem a valóságot, sem az igazságot, undorodom a semmivel ki nem érdemelt hírnév utáni nemtelen vetélkedéstől, a fékeveszett indulatok, a mélységesen alantas ösztönök arcátlan kijátszásától, undorodom a hazudozástól...” Mindez vérbeli emocionális gondolkozás az eszmeiség mezébe öltöztetve, de ne felejtsük el, hogy a latin fülnek ez miképp cseng ; ne felejtsük, hogy Salazar diktatúrája inkább olyan paternalizmus, amelynek a portugál történelemben számos hagyományos előképe van, elvégre nem volna igazságos a paternalizmust egy kalap alá verni akár a hitleri hekatombákkal, akár a sztálini népboldogítással. PERSZE nem mentsége a diktatúrának sem a konszolidálódás — annál kevésbé, mert Salazar országát egy olyan gyarmati háborúval megterhelve hagyja itt, amelynek költségei felemésztik az évi költségvetés 40“/3§-át s végeredménye Angola elszakadása és újabb afrikai fehér diktatúra keletkezése lehet; igaz ugyan, hogy egyetlen gyarmattartó nép sem hajtotta végre olyan sikerrel a négerek integrálását, mint a portugál s Angolában ismeretlen a faji elkülönítés. Ki lép a coimbrai közgazdász professzor helyére, ha Salazar letűnik a porondról ? A 62 éves Marcelo Caetano, aki belső bizalmasa és az Estado Novo szürke eminenciása volt ? Adriano Moreira, volt gyarmatügyi miniszter a fiatalabb generációból ? Antunes Varela volt igazságügyminiszter vagy Franco Nogueira, a külügyminiszter? (*) Avagy mozgolódni kezdenek majd Brazíliában annak a Galvao kapitánynak a hívei, aki annak idején a Santa Maria óceánjáró elrablásával tette nevét emlékezetessé ? Még csak azt sem lehet elmondani, hogy a portugálok különösebb sietséggel kapkodnák el az esti lapokat : az utca képén idegességnek nyoma sincs és egyelőre sehol sem látni tankokat, de még csak kettőzött járőröket sem. Negyven év után nehezen ébredeznek az emberekben a szabadság természetes reflexei s ha igaz, hogy a szabadság elsősorban lehetőség és állapot, akkor még nyomasztóbb a kérdés, mit tesznek a diktatúra helyébe, hogy ne az legyen belőle, amivel a diktátor fenyegetőzött, ha egyszer eltávozik a káosz. (*) Lapzártakor érkezett hírek szerint, Salazar utódjául Marcelo Caetanót jelölték ki. HATÁR GYŐZŐ Portugália Salazar után Irodalmi Újság 1968. október 1. KÖNYVEKRŐL RÖVIDEN Prófétaság és költészet TOLLAS TIBOR : ’’JÁRDASZIGETEN”. VERSEK. MÜNCHEN, 1967. 71 old. TOLLAS TIBOR tudatosan és következetesen vállalja a közéleti költő szerepét. Igénye az, hogy tanúja és tevékeny harcosa legyen a kornak, elsősorban magyar nemzeti vonatkozásnak Ennek a költészetnek ezért létfeltétele a közérthetőségre való törekvés, az, hogy a széles rétegek nyelvét használja, megszokott kifejezési formáival és asszociációival éljen, mert csak ily módon folyamodiat és férhet hallgatóinak és olvasóinak eleve meglévő érzelmi-gondlati diszpozícióihoz. A vers, mint műalkotás, persze nem az általa és benne megfogalmazott gondolat helyessége, igaz volta vagy kívánatossága által lesz ’’jóvá”, — mint ahogy ’’rosszá” sem teszi pusztán az, ha történetesen tudományos valótlanságot tartalmaz. A jó vers ”jó” mivoltának egyetlen kritériuma van : a nyelvi-formai megformálás minősége, mineműsége. Viszont éppen a közéleti-hazafias költészetnél találunk egy sereg példát arra, hogy ez a minőségi kritérium veszít jelentőségéből, mintegy második helyre szorul, a közlés indulatisági és mozgósító-agitatív ereje pedig fölfokozott mértékben esik latba. Adott pillanatokban és helyzetekben nehéz lenne elvitatni ennek létjogosultságát, különösen a mi irodalmunkban, ahol e magatartásnak évszázados tradíciói vannak. Talán nem kell külön hangsúlyoznom, hogy Tollas Tibor lírájának is ilyen missziós jelentőséget tulajdonítok. Fontosságát növeli emigrációs állapotunk s az a tény, hogy Nyugat-Európa és Amerika magyar olvasóihoz az ő versei szinte testközelbe kerültek. ÚJ KÖTETE, érdekes módon, azt a látszatot kelti első szempulantásra, mintha Tollas Tibor ’’menekülőben” lenne a kifejezetten közéleti témáktól. A ’’Járdaszigeten” verseinek zömében a szerelemről, családjáról, gyermekeiről, vakációs és útiélményeiről , saját emberi kisvilágáról ír, s nem ritkán igen friss, találó, eredeti képekkel és fordulatokkal. (’’Mikor a mama megjön”, ”Az első felismerés”, ’’Kisfiam a sarokban”.) A csendes elmélyültség hullámhosszára állított költői beszéd olykor olyan tiszta megfogalmazásokat eredményez, mint a következő négy sor az "Ének az elsüllyedt hegyről” című versben . Cellámon át a hold árnyéka suhan és szívemben a csend. Hűs korsómból a holtak néma emlékezése földereng. A tematikai bővülés mindenképpen gazdagodás itt, noha hagyományos és megszokott versfelépítésében, verselési technikájában nem hoz sok változást. Persze a családi líra, mint olyan, maga is a tradicionális költészet egyik ismert válfaja, így modernista megújulásra már eleve nem nagyon serkent. De szüksége van-e Tollas Tibornak ilyenfajta megújulásra ? Nekem az a meggyőződésem, hogy tőle a jövőben is azt a hangvételt várják olvasói és hallgatói, amelyik eddigi két verseskötetét annyira sajátosan jellemezte. Lírai regénytöredék DEÁK ZOLTÁN VERSESKÖTETE : ’NEMRÉG MEGHALTAM” DEÁK ZOLTÁNRÓL természetesen nem tudok elfogulatlanul írni : éppen huszonöt esztendővel ezelőtt dolgoztam zöldfülű újságíróként annál a sikeres és divatos budapesti hetilapnál, amelynek segédszerkesztője volt , zicc-szerkesztője, ahogyan azt a szakmában jelölték. Elektromos temperamentumú, színes, eredeti, fáradhatatlan újságíró volt s akkor inkább még csak a szakma, a ’’műhely és céhbeliek” tudták róla, hogy költő és író is, akinek mindig ironikus, kétkedő s kissé kérdőre vonó homloka mögött nagy témák, lírai kedvek s hangulatok, kesernyés bölcsességek rejtőznek. A verseskötetéről, amely most jelent meg, a ’’Nemrég meghaltam” című furcsa könyvről nem tudok szabályszerű irodalmi kritikát írni, egyfelől, mert nem vagyok versek szakértője, másfelől meg nem is olyan verseskötet ez, amely azt igényelné, még abban sem vagyok egészen bizonyos, hogy csakugyan verseskötet. Inkább úgy jellemezném, hogy megannyi lírai regénytöredék, elszakított szerelmesleves, sóhaj, csúfondáros kis felkiáltás, gúnyos megjegyzés, egy kis kiábrándultság, lemondó legyintés, vállvonó kérdés : ’’érdemes”? Az összhatás és a végső felelet ebből a lírai és regényes vallomásból az, hogy érdemes, persze, hogy érdemes, meg aztán muszáj is, az embernek nincs választása. Engem nem nagyon lep meg a cím és az ön-gyászjelentés. Persze, hogy Deák Zoltán nemrég meghalt egy kicsit, éppen abban a pillanatban, amikor meghalt az a Pest is, amelynek olyan utánozhatatlan és elválaszthatatlan részese volt. Élesen emlékszem a nagyregényére, az ’’Egyetlen szerep”-re, kesernyés, nosztalgikus ízeire. Torz fintorú befejezésére, a szenvedélyre, amely végigperzsel a lapjain. Nem tudnám hasonlítani senkihez, mert egyéni író volt abban a regényében, újszerű és drámai és lírai. Az a regény is olyan volt, mint ez a verseskötet, vagyis ez a verseskötet folytatása annak a regénynek ; jó volna élni, szeretni, embernek lenni. S milyen nehéz ! Ez a mondanivaló Deák irodalmi hitvallása, ez a majdnem érzelmes jóakarat, amelyet restell egy kicsit, pestiesen takar : iróniával és öngúnnyal. EMBEREKRŐL ÍR Deák ezekben a lírai regénytöredékekben, szerelmekről, városokról, csalódásokról, elindulásokról és megérkezésekről, társról és társtalanságról. És ilyennek is látom én ezt a verseskötetet, ezt a regény- és levél- és sóhaj-töredék gyűjteményt : szikrázó kristálytükör a falon, a költő, az író fölhajtja szénsavas, gyöngyöző méregerős italát és a poharat a tükörbe dobja. A tükör ezer darabra törve hull a földre. Mert így halt meg az író és költő, így, ahogyan a kristálytükör, szilánkokra hasadtan, sebzőn és sebzetten s mégis töretlen tűzzel szikrázva. SULYOK VINCE HALÁSZ PÉTER