Irodalmi Ujság, 1969 (20. évfolyam, 1-21. szám)
1969-12-15 / 20-21. szám
1969. december 15.-1970. január 1. Irodalmi Újság BOLYONGÁS KÖZBEN írja : Ignotus Pál Két angol könyv majdnem egyszerre foglalkozik most az emberállatnak azzal a sajátosságával, hogy eltérően minden más emlőstől szemközt fordulva párzik. Ebben legmeglepőbbnek azt tartom, hogy eddig nem foglalkoztak vele. Titok ez persze nem volt eddig sem s föltehető, hogy mind az állat- és élettani szakirodalomban, mind a nemi pornográfiában beható figyelmet szenteltek állatfajunk e megkülönböztető jegyének. De a szaktudományok és általános érdekű, társadalombölcseleti elmélkedések határterületén — legalábbis az én, fölötte hézagos tudomásom szerint — eddigelé senkinek sem jutott eszébe ezt a különlegességet, mint állattani különlegességet, szemügyre vennie s eltűnődni azon, hogy minő következménnyel járhatott ez fajunk és civilizációnk kialakításában. Miért várt ezzel a világirodalom a Kr. u. ezerkilencszázhatvanas évek második feléig.’ S miért épp a brit sziget tudósai éreztek akkor ösztönzést arra, hogy fölfedezzék a nyilvánvalót? Erről is megérhetünk még majd egy érdekes elmefuttatást — én nem tudom rá a választ. Hanem a két megjelent angol könyvre térve : Morris doktor, ”A csupasz majom” című könyvében (1), mely, esztendőkre visszamenően, elöl haladt a világ bestseller listájában, a szemközt párzás sajátosságát abból származtatja le, hogy az ember az egyetlen emlős, amely kinyúlva jár, két lábon. A többinek vagy nincs keze vagy, mint a majomnak— a szőrös majomnak, mint ő mondaná, hogy megkülönböztesse az egyetlen ”csupasz”-tól — négy keze van, ami általános testtartását aránylag kevéssé különbözteti el a négylábúakétól. Az emberfajban a hím és a nőstény megszokta szemtől szembe nézni egymást, mégpedig kinyúlt testtel, amikor az utcán, vagy a pusztaság egy járható ösvényén találkoztak; természetes volt hát, hogy néhány évezredes kísérletezés után fölfedezzék a hasonló szembefordulás kényelmét vízszintes és erotikus állapotban is. Ha vissza-visszatérnek is a majom és az ősember eredeti illeszkedéséhez, — a nőstény háttal a hímnek, ■— ez ma már mégiscsak inkább kuriózum, semmint általános szokás ; megengedhető, hangoztatja Morris doktor, mintha bárki is engedélyért folyamodott volna hozzá — de nem tekintendő a Csupasz Majom köznapi párzó stílusának. EZ A GONDOLATMENET, azt hiszem, kifogástalan ; mindenki nyilván így gondolta, aki a kérdéskörön gondolkozott , s a javára írnám, hogy eredetisége mindössze a nyilvánvalónak megállapításában áll. De a továbbiakban van a jeles szerzőnek olyan föltevése is, amely annál meglepőbb — és annál inkább a genetikai szépirodalom műfajába kívánkozó is. Gondolok főképp arra, hogy az emberfaj függőleges és vízszintes szembefordulásából származtatja le a női kebel mai szokásos — vagy kívánatos— formáját. Olyan emlős valóban nincs, akinek emlőse — mármint a nőstényé — olyan elsőrendű szerepet töltene be a hím kívánkozásának fölkeltésében, mint az emberi nőstényé ; a lángoló szem, melynek mását, sőt talán eredetijét, föllelhetni a patkányban, a lélek tükrének számíthat, de a kívánatosan domborodó kebel, melyről festők és szobrászok alkalmasint többet mondhatnak, mint biológusok, semmi más állatfajban nem fedezhető fel, csak az emberiben. Aminek feltehető oka, így véli Morris doktor, hogy a nőstényemberek, miután számot vetettek a függőleges és vízszintes szembefordulás előhívta követelményekkel, úgy (1) Desmond Morris, The Naked Ape , első kiadás Jonathan Cape, London, 1967 ; ma világszerte kapható olcsóbb zsebkiadásban, alakították csecsük idomát, hogy az ahhoz az idomukhoz hasonlítson, amelynek addigelé kimagasló része volt a hím kívánkozásának fölkeltésében : a fardomborulathoz. Köznapira fordítva a biológiai okoskodást , Morris doktor úgy véli, hogy mi esendő férfiak csak azért érezzük vonzónak a Milói Vénusz keblét, mert emlékeztet az ülepére. Minden tiszteletem mellett, amit Morris doktor tudása és kombináló merészsége iránt érzek — s amit csak a Milói Vénusz ülepe iránti hódolatom szárnyal túl - - ezt az okoskodást inkább mulatságosnak érzem, semmint hihetőnek. S talán épp a Dr. D. Morris tudományos iskolája tehet róla, hogy nem tudok elméletének nagyobb hitelt adni. Ő ugyanis az élőlények evolúcióját illetőleg annak az iránynak követője, amelyet Darwin és Mendel nevével szokás megjelölni. A szerzett tulajdonság eszerint nem örökölhető , s kivált nem a kozmetikai igazítások. Egyegy növény- vagy állatfaj változása nem akarati és önalakító tényezőknek tulajdonítandó, hanem a gének miriádnyi változatainak, az esetleges változatoknak, amelyeknek rendjén a fennmaradásra leginkább alkalmas gén-csoportok fokozatosan elnyomják az alkalmatlanabbakat ; azért ’’fejlődünk” mindnyájan, mi élők, a vírusoktól az emberállatig, mert a ’’létért való harc” és a ’’természetes kiválasztás” szűrőjén a körülményekhez ügyesebben simulók csúsznak át, nem pedig azért, mintha a fejlődésképes példányok foganását neveléssel, edzéssel vagy éppen kozmetikával készíthetnek elő. VANNAK másféle elméletek is, köztük a Lamarck-féle a leghíresebb (2), amelyek a fajok fejlődésében nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a szerzett tulajdonságnak, tehát, közvetve, a tetszés vágyának és a kozmetikának is. Ha magam is erre hajlanék,határozott véleményem nincs róla), még csak elképzelhetném ősanyámat, amint, a Neandervölgy tájékán, Kr.e. 100.000-ben, azt mondja Dr. Morris ősanyjának, hogy ’’Macskám édesem, hogy a te kebled milyen elragadó ! Szakasztott mint a popsid. Ugyan hogy’ csináltad, áruld el a receptjét.” S így a sivatagi masszázsok végeredményeként százkétezer év múlva létrejöhetett Brigitte Bardot. Nos, ha ezt az elképzelésemet tudományos szempontból önkényesnek vélik, akkor csak azt mondhatom, hogy korántsem olyan önkényes-e, mint a Dr. Morrisé, mely szerint ilyen célirányos masszázsról nem ábrándoztak ugyan sivatagi eleink, de olyan miriádnyi változatban szórták szét váltakozó génjeiket, hogy épp csak azok az ősanyák gyakorolják a létfenntartás sorsdöntő vonzerejét a párjukra, akiknek keble farpofákra emlékeztetően formálódott ki. Ennyi esetlegesség szerintem több a soknál. NEM KÉPZELHETŐ-E azonban más módja is annak, hogy a szemközt való párzás szokása eltérítse az emberfaj fejlődését a többi emlősétől ? Képzelni ki(2) És a Liszenkó-féle, tehetném hozzá, a leghírhedtebb , de nem tudnám eldönteni, azért-e, mert velejében annyira hamisnak bizonyult, vagy pedig mert Liszenkó maga — és vele az egész sztálinista tudományos világ — olyan bárgyú érveléssel és barbár eszközökkel torkolta le a tőle eltérő véleményűeket. Ahhoz, hogy valaki inkább húzzon Lamarckhoz, mint Darwinhoz és a kromozóma-hívőkhöz, nem kell sztalinistának lenni. Én ”A teremtés aktusa” és ”A szellem a masinában” című könyveinek alapján (amelyeket az ’’Irodalmi Újság”ban Gábor Dénes ismertetett) például Koestler Artúrt is a mai neolamarckisták közé sorolnám. (Nem tudom, Koestler elfogadja-e ezt a minősítést ; de ha nem, helyreigazíthatja — szerencsére még olvas magyarul.Izonnyal képzelhető, de én még nem akadtam rá az irodalomban, íme, a másik angol könyv példája : C.D. Darlington egyébként figyelemre méltó, vaskos művében. ”Az ember és a társadalom fejlődése” címűben (3), olyan messzemenően alkalmazza a fajformáló gének hitét, hogy még a történelem alakulását is a gének szóródásával magyarázza — az esetleges szóródással, amelyet ember csak annyiban irányíthatott, hogy ilyen vagy amolyan tilalmakkal az egyik vagy a másik szóródási kombinációt megnehezítette. Az ember az egyetlen emlős, — de egyetlen talán az egész állatvilágban —, amely tud az incesztus (’’vérfertőzés”) irtózatáról. A többi nemcsak hogy rendszeresen elköveti, de nincs is semmi jele, hogy valami lelki ellenállást kelljen ehhez legyűrnie. Ezt az emberi sajátosságot Darlington professzor abból a másik emberi sajátosságból vezeti le, hogy szeretkezés közben férfi és nő szemtől szembe láthatják egymást. Tehát eliszonyodhatnak attól, akiben magukra ismernek — folytatódik a gondolatmenet, amellyel szemben bejelentem legnyomatékosabb kételyemet. Már csak azért is, mert a tükör más képzete — akár vonzóan, akár taszítóan jelenik is meg — későbbi keletű az incesztus fogalmánál. De vajon, akik e tilalmon túltették magukat, mint a fáraók gyermekei és a Borgiák, inkább gorillamód szeretkeztek-e, semmint a megszokott emberi helyzetben, csakhogy ’’tükörmás”ukat ne lássák ? Lehetséges , de krónika nincs róla. Viszont abban nagyon igaza van Darlington professzornak, hogy az incesztus tilalmát az emberfajta igen jótékony tabunak látja. Freud a megmondhatója, meg az Ödipusz-megéneklők, hogy mitől az, hogyan az erkölcsi parancsot nem ismerek olyat, amelyet sértene , semmi esetre sem az Egyetemes Szeretet kánonjába illet : attól, hogy megkívántad a lányodat vagy anyádat, még szeretheted felebarátodat, mint tenmagadat. De ami nem sérti a szeretet erkölcsét, sértheti a társadalmi vagy társadalomfenntartó hasznosság kívánalmát. Az incesztus föltétlenül sérti. A beltenyészetben élő fajták elfajulnak ; még ha a maguk különleges szépségében és bájában tökéletesednek is, elhülyülnek vagy elsatnyulnak a létért való harcban, mint az orosz agár, a törpe dakk, meg a dinasztiák, vagy a kiválóan exkluzív rendek és kasztok, amelyeknek történetéről Darlington könyvében érdekes beszámolók találhatók. A mi osztrák-magyar aulikus arisztokratáink ugyancsak szemléltető például kínálkoznak erre : a vérrokon-házasságok, melyeknek feltorlódása egészen incesztuózussá sűrűsödött,azt az ’’Arisztid és Agenor” típust termelte ki, amely nem volt híján szépségnek, méltóságnak, de a viccekben dramatizált kretinizmus árnyalatainak sem. (Hozzátehetem, hogy ez az elfajzás még végzetesebb lett volna, ha nem módosítja a tetszetős plebejusok illegitim beszivárgása a családfába ; ’’unsere Diener machen uns und wir machen unsere Diener” — mondta Széchenyi.) Mert valóban , a társadalmi tagozatok és népfajok beltenyészete ugyanaz, ha kevésbbé rikító változatban is, mint az incesztus, s ugyanazon eredményre is vezet. Igaz, az ellenkező véglettől, a távoli fajták kerszteződésétől se sok jót vár Darlington. Vagy legalább nem a fajfenntartás szempontjából. Az öszvérhajcsár hasznát látja a ló és a szamár párosításának , de a ló és a szamár, ha ugyan vágyik unokákra, becsapottnak érezheti magát. Hogy egyetlen fajon belül (s állattani értelemben az emberiség egy faj) a fajták keresztezése túlságosan merész lehet-e ? Darlington szerint lehet ; az eszményi kompromisszumot a magas réte (3) The Evolution of Man and Society. Allen & Unwin, London, 1969. — 70 sh. gekben, úgy véli, a Rothschildok találták el, azzal az ötvennyolc házasságukkal, mely felerészben uokatestvérek közt köttetett s felerészben minden vérségi kapcsolat nélküliekkel. Nemzetek közül pedig az angolokat (vagy briteket , mert skótok, velsziek stb. beleértendők), franciákat, németeket, olaszokat, oroszokat, japánokat és amerikaiakat (pontosabban : Egyesült Államok-belieket) azért látja számarányukhoz képest is nagyobb zsenitenyésztésre képeseknek, mert a géncsoportok nagyobb szóródásos kombinációjára adódik könnyebben alkalmuk. Hát a magyarok ? — kérdhetem méltatlankodva. Hát a finnek ? Vagy a tarka nyelvű svájciak, kiket hegy- és vízrajzi összeszorultságuk miatt félt a faji beltenyészettől ? A legjobb német prózát és a legmerészebb francia bölcseletet ők termelték — zsebórákról és sajtokról nem is szólva. Hát az ókori hellének? Hát a bolygó írek, meg a bolygó zsidók ? Mely utóbbiakat gyakran nehéz megkülönböztetni a bolygó lengyelektől, ukránoktól, magyaroktól... Aligha tehetségtelenebbek a számra nagy nemzeteknél , de nem jellemző rájuk a beltenyészet sem inkább, mint azokra. Tanúsítja ezt e vaskos könyv is, a görög és a zsidó vonulások és keveredések Európa-teremtő hatásáról szóló fejezeteivel. DARLINGTON PROFESSZOR a "beltenyészet” és a ’’kültenyészet” egyensúlyát tartja a társadalmi fejlődés szempontjából legkívánatosabbnak. Én a ’’kültenyészet” túlhajtásának kárát elképzelhetőnek tartom, de valószínűtlennek ; a ’’beltenyészet” végzetességét viszont tagadhatatlannak. S hogy ehhez a szemtől szembe ölelkezésnek mi a köze ? Csak az, hogy a tudós professzor úgy hiszi. Aki újraszületett TOLLAS TIBOR ■ ”ESZTERLÁNC”, MÜNCHEN, NEMZETŐR, 1969 E SZÁZTÍZOLDALAS verseskötet a szerző ötödik munkája. 1969 előtt megjelent verseit mostani kötetének két első kíméletlen sora jellemzi a legjobban: "Fegyvert, vitézt énekeltél / hagyd egyhúrú lantodat”. Az ’’Eszterlánc” a müncheni Danubia nyomdában készült, példás gonddal. A címlapot Kovács Kálmán tervezte, valószínűleg a záróvers ihletéből merítve: ’’Óriás pitypang élettel teli / ernyős magvát a Föld ím elveti / s atomjaira mielőtt reped, / más csillagokon hajt új életet”. A könyvben szereplő 76 vers közül 11 képvers. Ezek közül hármat a szerző kopogott ki írógépén, nyolcat Fésűs László rajzolt. Valójában csak kettő igazi képvers : a ’’Gyermekarc” és a ’’Gólyák”. Ezekben sikerült a költőnek a képformát extra dimenzióként használnia, azt is mondhatnók, e versek képben születtek. A többi jól sikerült stilizált rajz ruháját viselő, tradicionális vers. E sorok írója híve a tradícióknak Tollas új kötetének zöme szép hibátlan zengésű magyar vers, népdal-reminiszcenciás hetesek és nyolcasok, egységből szőtt vagy tördelt kilencesek, tizenkettesre felelő tízesek. Ritmusuk nem burkolt próza, hanem valódi versritmus : a hangsúlyos verselés szabályainak engedelmeskedő két-, három- és négy ütemű sorok helyenként nyugat-európai versformákat idéznek : időmértékekre osztható rímes verseket. Jobbára vagy ’’trocheikus sejtemet’” (ahogy Arany János mondaná) vagy tízes jambusokat, amelyekben, ha biccennek is időnként, ”a sejtelem azért megvan ... a jambus folyvást érezhető”. A KÖTET legszebb verse : ’’Aki újraszületett”, formailag jambikus fogantatású tízes. Könnyen skandálható vers, ám az értelmi hangsúlyozásnak ugyanúgy enged, mint az időmértékes sejtemnek. Sőt, ha sorait ütemekre bontjuk, érezhetjük, hogy a magyar verselés három- vagy négy ütemű soraival találkozunk, ez utóbbi majdnem szabályosan váltogatván amazt. Álljon itt a vers utolsó két szakasza : Aludj, aludj hát, mint a tavalyi gyümölcsös nyarat visszaálmodó parányi rügy, míg rajtunk átfolyik a zúgó idő, lomha, tág folyó. Tudom, tudom, most én tanítalak az első szóra, mint te hajdanán, — tipegsz felém, vagy búcsút integetsz — kicsi leánykám, újszülött anyám. A formai kompozíció, véleményünk szerint, egy dallamemléket idéz, talán olyat, ami a recitálásban gyökerezett egykoron. Erre vallanának az a strófakezdő sorok ismétlései, melyekre harmonikusan felelnek a sorok rímei. Altató — recitáló, leánygyermekhez — édesanyához beszélő ez a vers s külön erőssége, hogy testi-lelki biztatásokat (önbiztatásokat is) ad, mindennapos tevékenységek leírásának a kapcsán. Ezért rokonítható a legősibb versek és a ma is élő primitív népek verseinek alkatához, kiknél a vers majd mindég munkadal vagy varázsének. EGY Új, szárazabb, modernebb költészettan a költői mondanivalót talán szubjektív adatközlésnek, az eszmei tartalmat talán információtartalomnak nevezhetné, míg a költeményt magát egy félig a konvencionális kódokat használó, félig az öntörvényeit teremtő kommunikációs egyednek hívhatná. Tudjuk, hogy minden jó vers — mint amelyből fentebb idéztünk is — külön kis világ. Akárcsak egy bolygót néznénk a teleszkópon keresztül, társtalanul is csodálhatjuk a verset, de az erővonalak, vonzáskörök felismerésének örömét megsokszorozza, ha tekintetünk felölelheti az egész naprendszert — vagyis az egységes ihletésű verseskötetet, melynek a ’’külön kis világ” tulajdonképpen szerves része. Az ’’Aki újraszületett” része, lüktető, kicserélhetetlent szíve a sorozatnak, amelynek minden tápja (még a kissé eltorzult pályán keresgő mellékholdak is) egy meghitt családi élményből fakadt, vagyis — a költő szavával élve — ’’tabletták lebegő aknái közt — titkos sodrás hajtott megszületni — vakmerő szökevény leheletnyi”. A tiszta élmény tehát, mely — akárcsak a búvópatak vize — kristályosan csillan föl a versekben, a determinizmust legyőző tündöklő tény : egy új kis élet. KABDEBÓ TAMÁS A BBC MAGYAR OSZTÁLYA bemondót és fordítót keres alkalmi és kisegítő munkára. A követelmények : magyar anyanyelv, perfekt fordítás angolból magyarra, jó mikrofonhang, általános politikai tájékozottság. Ezenkívül előnyös, ha az illető ismeri Angliát, az angol intézményeket és tud gépelni. A munkaidő műszakokra van osztva. A kérvényeket a következő címre kérjük : Head of Appointments Department, (69.G.388) BBC, Broadcasting House, London WIAAA címre. Szám megjelölésével. Kérjük a jelentkezőket, mellékeljenek saját nevükre címzett válaszborítékot. A BBC MAGYAR OSZTÁLYA magyar gépírónőket keres kisegítésre. Legfőbb követelmény a gyors és pontos gépírás. Gyorsírás nem szükséges. A munkaidő műszakokra van osztva. A kérvényeket a következő címre kérjük : Personnel Assistant, Central European Service, 517 SE Wing, Bush House, Aldwych, London W.C.2, és a 69.SCE.92 szám megjelölésével. Kérjük a jelentkezőket, mellékeljenek saját nevükre megcímzett válaszborítékot.