Irodalmi Ujság, 1969 (20. évfolyam, 1-21. szám)

1969-12-15 / 20-21. szám

1969. december 15.-1970. január 1. Irodalmi Újság BOLYONGÁS KÖZBEN írja : Ignotus Pál Két angol könyv majdnem egyszerre foglalkozik most az emberállatnak azzal a sajátosságával, hogy eltérően min­den más emlőstől­­ szemközt for­dulva párzik. Ebben legmeglepőbb­nek azt tartom, hogy eddig nem foglalkoztak vele. Titok ez per­sze nem volt eddig sem s föltehe­tő, hogy mind az állat- és élettani szakirodalomban, mind a nemi pornográfiában beható figyelmet szenteltek állatfajunk e megkü­lönböztető jegyének. De a szak­­tudományok és általános érdekű, társadalombölcseleti elmélkedések határterületén — legalábbis az én, fölötte hézagos tudomásom sze­rint — eddigelé senkinek sem ju­tott eszébe ezt a különlegességet, mint állattani különlegességet, szemügyre vennie s eltűnődni azon, hogy minő következménnyel járhatott ez fajunk és civilizációnk kialakításában. Miért várt ezzel a világirodalom a Kr. u. ezerkilenc­százhatvanas évek második feléig.’­ S miért épp a brit sziget tudósai éreztek akkor ösztönzést arra, hogy fölfedezzék a nyilvánvalót? Erről is megérhetünk még majd egy érdekes elmefuttatást — én nem tudom rá a választ. Hanem a két megjelent angol könyvre térve : Morris doktor, ”A csupasz ma­jom” című könyvében (1), mely, esztendőkre visszamenően, elöl haladt a világ bestseller listájá­ban, a szemközt párzás sajátossá­gát abból származtatja le, hogy az ember az egyetlen emlős, amely kinyúlva jár, két lábon. A többi­nek vagy nincs keze vagy, mint a majomnak­­— a szőrös majomnak, mint ő mondaná, hogy megkülön­böztesse az egyetlen ”csupasz”-tól —­­ négy keze van, ami általános testtartását aránylag kevéssé kü­lönbözteti el a négylábúakétól. Az emberfajban a hím és a nőstény megszokta szemtől szembe nézni egymást, mégpedig kinyúlt testtel, amikor az utcán, vagy a pusztaság egy járható ösvényén találkoztak; természetes volt hát, hogy néhány évezredes kísérletezés után fölfe­dezzék a hasonló szembefordulás kényelmét vízszintes és erotikus állapotban is. Ha vissza-visszatér­­nek is a majom és az ősember eredeti illeszkedéséhez, — a nős­tény háttal a hímnek, ■—­ ez ma már mégiscsak inkább kuriózum, semmint általános szokás ; megen­gedhető, hangoztatja Morris dok­tor, mintha bárki is engedélyért folyamodott volna hozzá — de nem tekintendő a Csupasz Majom köznapi párzó stílusának. EZ A GONDOLATMENET, azt hiszem, kifogástalan ; minden­ki nyilván így gondolta, aki a kér­déskörön gondolkozott , s a ja­vára írnám, hogy eredetisége mindössze a nyilvánvalónak meg­állapításában áll. De a továbbiak­ban van a jeles szerzőnek olyan föltevése is, amely annál megle­pőbb — és annál inkább a gene­tikai szépirodalom műfajába kí­vánkozó is. Gondolok főképp ar­ra, hogy az emberfaj függőleges és vízszintes szembefordulásából származtatja le a női kebel mai szokásos — vagy kívánatos­­—­ for­máját. Olyan emlős valóban nincs, akinek emlőse — mármint a nős­tényé — olyan elsőrendű szerepet töltene be a hím kívánkozásának fölkeltésében, mint az emberi nőstényé ; a lángoló szem, mely­nek mását, sőt talán eredetijét, föl­lelhetni a patkányban, a lélek tük­rének számíthat, de a kívánato­san domborodó kebel, melyről fes­tők és szobrászok alkalmasint töb­bet mondhatnak, mint biológusok, semmi más állatfajban nem fedez­hető fel, csak az emberiben. Ami­nek feltehető oka, így véli Mor­ris doktor, hogy a nőstényembe­rek, miután számot vetettek a füg­gőleges és vízszintes szembefordu­lás előhívta követelményekkel, úgy (1) Desmond Morris, The Naked Ape , első kiadás Jonathan Cape, London, 1967 ; ma világszerte kapható olcsóbb zsebkiadásban, alakították csecsük idomát, hogy az ahhoz az idomukhoz hasonlít­son, amelynek addigelé kimagas­ló része volt a hím kívánkozásá­­nak fölkeltésében : a fardomboru­lathoz. Köznapira fordítva a bio­lógiai okoskodást , Morris doktor úgy véli, hogy mi esendő férfiak csak azért érezzük vonzónak a Milói Vénusz keblét, mert emlé­keztet az ülepére. Minden tiszteletem mellett, amit Morris doktor tudása és kombi­náló merészsége iránt érzek — s amit csak a Milói Vénusz ülepe iránti hódolatom szárnyal túl - - ezt az okoskodást inkább mulat­ságosnak érzem, semmint hihető­nek. S talán épp a Dr. D. Morris tudományos iskolája tehet róla, hogy nem tudok elméletének na­gyobb hitelt adni. Ő ugyanis az élőlények evolúcióját illetőleg an­nak az iránynak követője, amelyet Darwin és Mendel nevével szokás megjelölni. A szerzett tulajdonság eszerint nem örökölhető , s kivált nem a kozmetikai igazítások. Egy­­egy növény- vagy állatfaj változá­sa nem akarati és önalakító ténye­zőknek tulajdonítandó, hanem a gének miriádnyi változatainak, az esetleges változatoknak, amelyek­nek rendjén a fennmaradásra leg­inkább alkalmas gén-csoportok fo­kozatosan elnyomják az alkalmat­lanabbakat ; azért ’’fejlődünk” mindnyájan, mi élők, a vírusok­tól az emberállatig, mert a ’’létért való harc” és a ’’természetes ki­választás” szűrőjén a körülmé­nyekhez ügyesebben simulók csúsznak át, nem pedig azért, mintha a fejlődésképes példányok foganását neveléssel, edzéssel vagy éppen kozmetikával készíthetnek elő. VANNAK másféle elméletek is, köztük a Lamarck-féle a leghíre­sebb (2), amelyek a fajok fejlő­désében nagyobb jelentőséget tu­lajdonítanak a szerzett tulajdon­ságnak, tehát, közvetve, a tetszés vágyának és a kozmetikának is. Ha magam is erre hajlanék,­­ha­tározott véleményem nincs róla), még csak elképzelhetném ősanyá­mat, amint, a Neandervölgy tájé­kán, Kr.e. 100.000-ben, azt mond­ja Dr. Morris ősanyjának, hogy ’’Macskám édesem, hogy a te keb­led milyen elragadó ! Szakasztott mint a popsid. Ugyan hogy’ csi­náltad, áruld el a receptjét.” S így a sivatagi masszázsok végered­ményeként százkétezer év múlva létrejöhetett Brigitte Bardot. Nos, ha ezt az elképzelésemet tudomá­nyos szempontból önkényesnek vé­lik, akkor csak azt mondhatom, hogy korántsem olyan önkényes-e, mint a Dr. Morrisé, mely szerint ilyen célirányos masszázsról nem ábrándoztak ugyan sivatagi eleink, de olyan miriádnyi változatban szórták szét váltakozó génjeiket, hogy épp csak azok az ősanyák gyakorolják a létfenntartás sors­döntő vonzerejét a párjukra, akiknek keble farpofákra emlékez­tetően formálódott ki. Ennyi eset­legesség szerintem több a soknál. NEM KÉPZELHETŐ-E azon­ban más módja is annak, hogy a szemközt való párzás szokása el­térítse az emberfaj fejlődését a többi emlősétől ? Képzelni ki­(2) És a Liszenkó-féle, tehet­ném hozzá, a leghírhedtebb , de nem tudnám eldönteni, azért-e, mert velejében annyira hamisnak bizonyult, vagy pedig mert Li­­szenkó maga — és vele az egész sztálinista tudományos világ — olyan bárgyú érveléssel és barbár eszközökkel torkolta le a tőle eltérő véleményűeket. Ahhoz, hogy valaki inkább húzzon Lamarck­­hoz, mint Darwinhoz és a kromo­­zóma-hívőkhöz, nem kell sztali­nistának lenni. Én ”A teremtés aktusa” és ”A szellem a masiná­ban” című könyveinek alapján (amelyeket az ’’Irodalmi Újság”­­ban Gábor Dénes ismertetett) pél­dául Koestler Artúrt is a mai neo­­lamarckisták közé sorolnám. (Nem tudom, Koestler elfogadja-e ezt a minősítést ; de ha nem, helyre­igazíthatja — szerencsére még ol­vas magyarul.I­zonnyal képzelhető, de én még nem akadtam rá az irodalomban, íme, a másik angol könyv példá­ja : C.D. Darlington egyébként figyelemre méltó, vaskos művében. ”Az ember és a társadalom fejlő­dése” címűben (3), olyan messze­menően alkalmazza a fajformáló gének hitét, hogy még a történe­lem alakulását is a gének szóró­dásával magyarázza — az esetle­ges szóródással, amelyet ember csak annyiban irányíthatott, hogy ilyen vagy amolyan tilalmakkal az egyik vagy a másik szóródási kom­binációt megnehezítette. Az em­ber az egyetlen emlős, — de egyet­len talán az egész állatvilágban —, amely tud az incesztus (’’vér­fertőzés”) irtózatáról. A többi nemcsak hogy rendszeresen elkö­veti, de nincs is semmi jele, hogy valami lelki ellenállást kelljen eh­hez legyűrnie. Ezt az emberi sa­játosságot Darlington professzor abból a másik emberi sajátosság­ból vezeti le, hogy szeretkezés közben férfi és nő szemtől szem­be láthatják egymást. Tehát el­iszonyodhatnak attól, akiben ma­gukra ismernek — folytatódik a gondolatmenet, amellyel szemben bejelentem legnyomatékosabb ké­telyemet. Már csak azért is, mert a tükör más képzete — akár von­zóan, akár taszítóan jelenik is meg — későbbi keletű az incesz­tus fogalmánál. De vajon, akik e tilalmon túltették magukat, mint a fáraók gyermekei és a Borgiák, inkább gorillamód szeretkeztek-e, semmint a megszokott emberi helyzetben, csakhogy ’’tükörmás”­­ukat ne lássák ? Lehetséges , de krónika nincs róla. Viszont abban nagyon igaza van Darlington professzornak, hogy az incesztus tilalmát az em­berfajta igen jótékony tabu­nak látja. Freud a megmondhatója, meg az Ödipusz-megéneklők, hogy mitől az, hogyan az­­ erkölcsi pa­rancsot nem ismerek olyat, ame­lyet sértene , semmi esetre sem az Egyetemes Szeretet kánonjába illet : attól, hogy megkívántad a lányodat vagy anyádat, még sze­retheted felebarátodat, mint ten­­magadat. De ami nem sérti a sze­retet erkölcsét, sértheti a társadal­mi vagy társadalomfenntartó hasz­nosság kívánalmát. Az incesztus föltétlenül sérti. A beltenyészet­ben élő fajták elfajulnak ; még ha a maguk különleges szépségé­ben és bájában tökéletesednek is, elhülyülnek vagy elsatnyulnak a létért való harcban, mint az orosz agár, a törpe dakk­, meg a dinasz­tiák, vagy a kiválóan exkluzív rendek és kasztok, amelyeknek történetéről Darlington könyvében érdekes beszámolók találhatók. A mi osztrák-magyar aulikus arisz­tokratáink ugyancsak szemléltető például kínálkoznak erre : a vér­­rokon-házasságok, melyeknek fel­torlódása egészen incesztuózussá sűrűsödött,azt az ’’Arisztid és Age­­nor” típust termelte ki, amely nem volt híján szépségnek, méltóság­nak, de a viccekben dramatizált kretinizmus árnyalatainak sem. (Hozzátehetem, hogy ez az elfaj­­zás még végzetesebb lett volna, ha nem módosítja a tetszetős plebe­jusok illegitim beszivárgása a csa­ládfába ; ’’unsere Diener machen uns und wir machen unsere Die­ner” — mondta Széchenyi.) Mert valóban , a társadalmi tagozatok és népfajok beltenyészete ugyan­az, ha kevésbbé rikító változatban is, mint az incesztus, s ugyanazon eredményre is vezet. Igaz, az el­lenkező véglettől, a távoli fajták kerszteződésétől se sok jót vár Darlington. Vagy legalább nem a fajfenntartás szempontjából. Az öszvérhajcsár hasznát látja a ló és a szamár párosításának , de a ló és a szamár, ha ugyan vágyik unokákra, becsapottnak érezheti magát. Hogy egyetlen fajon belül (s állattani értelemben az embe­riség egy faj) a fajták keresztezé­se túlságosan merész lehet-e ? Dar­lington szerint lehet ; az eszményi kompromisszumot a magas réte­ (3) The Evolution of Man and Society. Allen & Unwin, London, 1969. — 70 sh. gekben, úgy véli, a Rothschildok találták el, azzal az ötvennyolc házasságukkal, mely felerészben uokatestvérek közt köttetett s felerészben minden vérségi kap­csolat nélküliekkel. Nemzetek kö­zül pedig az angolokat (vagy briteket , mert skótok, velsziek stb. beleértendők), franciákat, né­meteket, olaszokat, oroszokat, ja­pánokat és amerikaiakat (ponto­sabban : Egyesült Államok-belie­­ket) azért látja számarányukhoz képest is nagyobb zseni­tenyész­tésre képeseknek, mert a géncso­portok nagyobb szóródásos kom­binációjára adódik könnyebben alkalmuk. Hát a magyarok ? — kérdhetem méltatlankodva. Hát a finnek ? Vagy a tarka nyelvű svájciak, kiket hegy- és vízrajzi összeszorultságuk miatt félt a faji beltenyészettől ? A legjobb né­met prózát és a legmerészebb francia bölcseletet ők termelték — zsebórákról és sajtokról nem is szólva. Hát az ókori hellének? Hát a bolygó írek, meg a bolygó zsi­dók ? Mely utóbbiakat gyakran nehéz megkülönböztetni a bolygó lengyelektől, ukránoktól, magya­roktól... Aligha tehetségtelenebbek a számra nagy nemzeteknél , de nem jellemző rájuk a beltenyé­szet sem inkább, mint azokra. Ta­núsítja ezt e vaskos könyv is, a görög és a zsidó vonulások és ke­veredések Európa-teremtő hatásá­ról szóló fejezeteivel. DARLINGTON PROFESSZOR a "beltenyészet” és a ’’kültenyé­­szet” egyensúlyát tartja a társa­dalmi fejlődés szempontjából leg­kívánatosabbnak. Én a ’’kültenyé­szet” túlhajtásának kárát elkép­zelhetőnek tartom, de valószínűt­lennek ; a ’’beltenyészet” végze­tességét viszont tagadhatatlannak. S hogy ehhez a szemtől szembe ölelkezésnek mi a köze ? Csak az, hogy a tudós professzor úgy hi­szi. Aki újraszületett TOLLAS TIBOR ■ ”ESZTERLÁNC”, MÜNCHEN, NEMZETŐR, 1969 E SZÁZTÍZOLDALAS verses­kötet a szerző ötödik munkája. 1969 előtt megjelent verseit mos­tani kötetének két első kíméletlen sora jellemzi a legjobban: "Fegy­vert, vitézt énekeltél / hagyd egy­­húrú lantodat”. Az ’’Eszterlánc” a müncheni Danubia nyomdában készült, pél­dás gonddal. A címlapot Kovács Kálmán tervezte, valószínűleg a záróvers ihletéből merítve: ’’Óriás pitypang élettel teli / ernyős mag­­vát a Föld ím elveti / s atomjaira mielőtt reped, / más csillagokon hajt új életet”. A könyvben szereplő 76 vers közül 11 képvers. Ezek közül hár­mat a szerző kopogott ki írógépén, nyolcat Fésűs László rajzolt. Va­lójában csak kettő igazi képvers : a ’’Gyermekarc” és a ’’Gólyák”. Ezekben sikerült a költőnek a kép­formát extra dimenzióként hasz­nálnia, azt is mondhatnók, e ver­sek képben születtek. A többi jól sikerült stilizált rajz ruháját viselő, tradicionális vers. E sorok írója híve a tradíciók­nak Tollas új kötetének zöme szép hibátlan zengésű magyar vers, népdal-reminiszcenciás hete­sek és nyolcasok, egységből szőtt vagy tördelt kilencesek, tizenket­­tesre felelő tízesek. Ritmusuk nem burkolt próza, hanem valódi vers­ritmus : a hangsúlyos verselés sza­bályainak engedelmeskedő két-, három- és négy ütemű sorok he­lyenként nyugat-európai versfor­mákat idéznek : időmértékekre osztható rímes verseket. Jobbára vagy ’’trocheikus sejtemet’” (ahogy Arany János mondaná) vagy tízes jambusokat, amelyekben, ha bic­cennek is időnként, ”a sejtelem azért megvan ... a jambus folyvást érezhető”. A KÖTET legszebb verse : ’’Aki újraszületett”, formailag jambikus fogantatású tízes. Könnyen skan­dálható vers, ám az értelmi hang­­súlyozásnak ugyanúgy enged, mint az időmértékes sejtemnek. Sőt, ha sorait ütemekre bontjuk, érezhet­jük, hogy a magyar verselés há­rom- vagy négy ütemű soraival találkozunk, ez utóbbi majdnem szabályosan váltogatván amazt. Álljon itt a vers utolsó két sza­kasza : Aludj, aludj hát, mint a tavalyi gyümölcsös nyarat visszaálmodó parányi rügy, míg rajtunk átfolyik a zúgó idő, lomha, tág folyó. Tudom, tudom, most én tanítalak az első szóra, mint te hajdanán, — tipegsz felém, vagy búcsút inte­getsz — kicsi leánykám, újszülött anyám. A formai kompozíció, vélemé­nyünk szerint, egy dallamemléket idéz, talán olyat, ami a recitálás­­ban gyökerezett egykoron. Erre vallanának az a strófakezdő sorok ismétlései, melyekre harmoniku­san felelnek a­­ sorok rímei. Al­tató — recitáló, leánygyermekhez — édesanyához beszélő ez a vers s külön erőssége, hogy testi-lelki biztatásokat (önbiztatásokat is) ad, mindennapos tevékenységek leírásának a kapcsán. Ezért ro­konítható a legősibb versek és a ma is élő primitív népek verseinek alkatához, kiknél a vers majd mindég munkadal vagy varázs­ének. EGY Új, szárazabb, modernebb költészettan a költői mondaniva­lót talán szubjektív adatközlésnek, az eszmei tartalmat talán infor­mációtartalomnak nevezhetné, míg a költeményt magát egy félig a konvencionális kódokat használó, félig az öntörvényeit teremtő kommunikációs egyednek hívhat­ná. Tudjuk, hogy minden jó vers — mint amelyből fentebb idéz­tünk is — külön kis világ. Akár­csak egy bolygót néznénk a telesz­kópon keresztül, társtalanul is csodálhatjuk a verset, de az erő­vonalak, vonzáskörök felismerésé­nek örömét megsokszorozza, ha tekintetünk felölelheti az egész naprendszert — vagyis az egysé­ges ihletésű verseskötetet, mely­nek a ’’külön kis világ” tulajdon­képpen szerves része. Az ’’Aki újraszületett” része, lüktető, kicserélhetetlent szíve a sorozatnak, amelynek minden táp­ja (még a kissé eltorzult pályán keresgő mellékholdak is) egy meg­hitt családi élményből fakadt, vagyis — a költő szavával élve — ’’tabletták lebegő aknái közt — titkos sodrás hajtott megszületni — vakmerő szökevény leheletnyi”. A tiszta élmény tehát, mely — akárcsak a búvópatak vize — kris­tályosan csillan föl a versekben, a determinizmust legyőző tündök­lő tény : egy új kis élet. KABDEBÓ TAMÁS A BBC MAGYAR OSZTÁLYA bemondót és fordítót keres al­kalmi és kisegítő munkára. A követelmények : magyar anya­nyelv, perfekt fordítás angolból magyarra, jó mikrofonhang, általános politikai tájékozott­ság. Ezenkívül előnyös, ha az illető ismeri Angliát, az angol intézményeket és tud gépelni. A munkaidő műszakokra van osztva. A kérvényeket a követ­kező címre kérjük : Head of Appointments Department, (69.G.388) BBC, Broadcasting House, London WIA­­AA címre. Szám megjelölésével. Kérjük a jelentkezőket, mel­lékeljenek saját nevükre cím­zett válaszborítékot. A BBC MAGYAR OSZTÁLYA magyar gépírónőket keres kise­gítésre. Legfőbb követelmény a gyors és pontos gépírás. Gyors­írás nem szükséges. A mun­kaidő műszakokra van osztva. A kérvényeket a következő címre kérjük : Personnel As­sistant, Central European Ser­vice, 517 SE Wing, Bush House, Aldwych, London W.C.2, és a 69.SCE.92 szám megjelölésével. Kérjük a jelentkezőket, mellé­keljenek saját nevükre meg­címzett válaszborítékot.

Next