Irodalmi Ujság, 1970 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1970-09-15 / 9. szám

1970. szeptember 15. Irodalmi Újság 5 VAN AMERIKÁBAN egy dohányárugyár, a Benson & Hedges, amelyik arról nevezetes, hogy cigarettáiról csak rosszat hirdet. Hogy, ha szívja őket az ember, amikor liftbe száll, az ajtó lecsípi a végét, olyan hosszú. Ugyanezért, ha szakállas emberrel beszélgetünk szívás közben, lángra lobbantjuk a szakállát, az újságon pedig olvasás közben természetesen óriási lyukat égetünk, és így tovább. Minden okunk megvan rá tehát, hogy Benson & Hedges cigarettát szívjunk. Ez logikus ugyebár ? Makkai Ádám úgy látszik, a New York-i hirdetési központnak, a Madison Avenue-nak ezt a fejlett technikáját alkalmazta az "Irodalmi Újság” áprilisi számában, amikor ’’Amerikába halkan beszökött Ös Kaján” címmel hírt adott arról, hogy Anton N. Nyerges angolra fordította és kiadta Ady Endre verseit és mutatóba mindjárt le is közölte és elemezte az egyik fordítást, szerinte is a legkevésbé sikerült ”A fekete zongora” fordítását. NYERGES KÖNYVÉT nem láttam, és akkor sem mondhatnék róla hivatott kritikát, ha láttam volna. Erre nem elég alapos az angol felkészültségem. De boldogan rábízom magam Makkai útmutatására és ezen az alapon perbe szállók nemcsak ”A fekete zongora" Ady-hamisításával, de Makkai rokonszenves fordítás-elméletének itt bemutatott kudarcos gyakorlatával is. Nem akarok hosszasabban időzni ”A fekete zongorá”-nál. A fordítás főhibájának azt tartom, hogy meghamisítja a költő szellemet, a couleur locale-t, az életzongora köré leülepedett egész magyar valóságot, már azzal az egyetlen jelentéktelennek látszó másítással is, hogy boros üveg helyett ”fifth”-et, vagyis whisky-s üveget rak az asztalra. Makkai amellett tör lándzsát, hogy a versfordításnak az abszolút magyar szöveghűség helyett ”a befogadó piac pszichózisaira” és költői nyelvére kell vetnie a súlyt. Gara László példáját és a készülő Kabdebó-Tábori-Makkai antológiát említi ennek az új módszernek gyakorlati megvalósításaként. Alapjában véve helyes a törekvés, amelyet Makkai magáévá tett, de vajon célravezető-e, ha a befogadó piac pszichózisainak szolgálata a szöveghűségen túl a vers szellemének hűségét is áldozatul szedi? Dicséretes munka megismertetni költőinket az angolszász nyelvterületen, de minek hamis képet festeni róluk, minek azt állítani például, hogy a Pece-parti bordélyházban whisky-t nyakalnak a nekibúsult, ’’bömölő agyú” legények? Lehet, hogy ma — ha még léteznének ilyen intézmények — whisky-t innának ott is, de Ady korában nem így volt. Ady nem volt whiskyfogyasztó és Magyarország nem gabonapálinkás dorbézolásokon úszott el. ”A fekete zongora” fordítása úgy fest, mintha valaki egy Picasso-portrét úgy akarna ’’érthetővé” tenni a magyar nagyközönség előtt, hogy a kép orrát tengelybe állítja, tudatalattiját visszanyomja a belsejébe, arcát pirospozsgás húspárnákkal tölti fel és testét susogó selymekbe öltözteti. Szóval egy szabályos ’’Benczúrt” csinál belőle, ami a befogadó piac pszichózisaihoz tökéletesen alkalmazkodik. ’’Végre van egy élvezhető Picassónk!” — kiálthatna fel akkor egy műítész Makkai. PERSZE ebből az egyetlen Benson & Hedges szemelvényből nem derül ki, milyen Nyerges teljes Ady-fordítása. Aki ettől a szemelvénytől nem riad el, állapítsa meg maga, hogy milyen. Bizonyos, hogy Makkai különös, de mindenképpen érdekes recenziójával nem akart ártani a könyv nyilvánosságának. Mint ahogy az, hogy ’’végre van egy olvasható Adynk” — mint utóbb kiderült —, nála nem jelenti azt, hogy eddig Ady nem volt olvasható, illetve ’’rossz” költő lett volna, ahogy, nyilván helytelenül, Czigány Lóránt értelmezte Makkai cikkének olvastán hozzászólásában, amely az I.V. egyik későbbi számában jelent meg. Makkai ugyanis, válaszolva Czigánynak, az I.Ú. július-augusztusi számában egy újabb, mondhatnék, értelmező cikket írt első cikkéről, amelyben élénken tiltakozik az ellen, mintha első cikkében azt mondta volna, hogy Ady költészete ’’rossz”. Valóban nem mondta ezzel a szóval, de abból, amit mondott, én is úgy hallottam ki, hogy Ady költészetét, legalábbis pillanatnyi használatra, nem tartja jónak. Ebben a második cikkében azután szintén nem állítja, hogy Ady költészetében ’’wagneri bombasztok” lennének, vagy hogy a költő a ’’dúvad zsenialitás egocentrikus” képviselője lenne, csak azt írja, hogy ’’Ady azért a ’legnagyobb huszadik századi magyar költő’ (az idézőjel Makkaitól), mert költészetünk egy alaptulajdonságának kvintesszenciális megtestesítője, egy olyan alaptulajdonságának, mely prózában Szabó Dezsőt eredményezte, s akivel — Krúdyval ellentétben — sem angolokat, sem amerikaiakat, sem németeket, sem franciákat nem kínálnék. A magyar líra élvonala szerencsére túljutott a dúvad zsenialitás egocentrikus hagyományain...” stb. Szóval a szövegben sajtójogilag semmi sem inkriminálható. íme a régi klasszikus példa : Amikor Kovács bejött az irodámba az íróasztalomon volt egy ezüst cigarettatárca. Távozása után már nem volt ott. Mondtam én, hogy Kovács vitte el? Ugye, hogy nem mondtam. Tehát ”a rágalmazás tényálladéka nem forog fenn.” MAKKAI, amint maga is bevallja, Ady-csömörét egy kamaszkori Ady-járvány, egy vak és kritikátlan szerelem reakciójaként kapta. Hogy ez a szerelem valóban vak lehetett, kitűnik abból, hogy Makkai, a jelek szerint, nem látta szerelme tárgyát a maga valóságában. De a jelek szerint, csömöre ugyanilyen vak, ma sem látja és érti igazán Ady költészetét. Ha értené, még viccből sem írná le, hogy az Illés-népet ma már a Cape Kennedyről lövik ki. Ady pontosan megjelölte az Illés-nép röptének technológiáját, amikor megírta, hogy az Illés-népet "tüzes, gyors szívek” röpítik az ég felé. Ez fennáll ma is. Következésképpen nem a Cape Kennedyről lövik ki őket. Inkább hihető, hogy egy részüket még mindig pesti kávéházi márványasztalok (vagy alkotóházak?) katapultjai lendítik örök keringő pályájukra a globus körül (nem merem írni ’’mélypszichológiával”, hogy a ’’magyar” globus körül). Cape Kennedyről ezzel ellentétben sofőr típusú asztronautákat lőnek ki, ami lényeges ’’civilizációs” különbség. A civilizációs szót azért tettem macskaköröm közé, mert Makkai az egész Ady-frazeológiával, amelyet időszerűen átértelmez, ezt a megállapítást helyezi szembe : ’’Remélem, megbocsájt Endre szelleme, ha azt mondom : úgy hiszem, civilizáltabbak vagyunk.” S ITT a cikk punctum saliens c. Ady forradalmár. Sőt, Ady az örök forradalmár. Ellene eddig három ellenforradalom támadt. Az első politikai volt : a Rákosi Jenő-Berzeviczy féle. A második irodalmi : a Kosztolányi-Márai féle. És a harmadik ez a Makkai féle (s ebbe bizonyára egy népes nemzedéki tábor beletartozik) : a civilizáció ellenforradalma. S itt civilizáción pontosan az értendő, amit Makkai pedz : technokrácia, a kimért idő, a tárgyilagos emberek, a modern közlekedéstechnika, a csodálatos új gyógyszervegyészet, stb., stb., ellenforradalma, amiket a költőnek is mind tudomásul kell vennie, de amik értelmetlenül állnak szemben a költővel, a Szent Lélek karavánjával, az ember szépbe hitével, igen, az Illés-néppel is, amelyet nem lehet komputerekkel káderlapozni, mert "szívük izzik, agyuk jégcsapos” és erre nincsen rovat. MARER GYÖRGY BOLYONGÁS KÖZBENNem a Pece partján írja : Ignotus Pál Egy jó és egy rossz angol filmet láttam a minap. A jó : a Kés című szívbemarkoló yorkshire-i életkép. A hőse egy kis proletár-suhanc, aki összebarátkozik egy sólyom fiókával, magához idomítja, barátjává neveli, legjobb és igazában egyetlen barátjává. Ez úgy hangzik, mintha angyalok volnának, pedig éppenséggel nem azok. A sólyom (i) olyan, amilyennek az ornitológiából s javarészt ódon leheletű vadászkaland leírásokból ismerjük. A suhanc pedig ? Szurtos és vadóc, a madarán a lelkével csüng, de csakis a madarán, s még azt sem mondhatni, hogy ez merőben a társadalom hibája ; a társadalom, amennyire közintézményekben megmutatkozhat, csupa jóindulat és megértés, hatalmas, szellős-napos, higiénikus iskola fogadja az áporodott hajlékokból összesereglő nebulókat, mestereik legbambábbika lelkesen focizik velük, s az állam egy kiválóan türelmes, segítőkész, érdeklődő utat küld közébük, hogy külön-külön mindegyikkel megbeszélje, miféle pályára, miféle életmódra volna kedve, mihez segíthetné a közösség a diákévek alatt és után... A mulatság és a tragédia: minden jóindulat hasztalansága. Mulatság azért, mert kiválóan jól sikerült — jóízűen megnevettetőnek — a futballpálya erőlködése is, burleszk fonákságaival, meg a pályaválasztó kihallgatás is, amelynek folyamán a kis sólyomidomár alig győzi kivárni, hogy elmenekülhessen a pártfogó kérdések elől. Ebből ered a tragédia, melyre az élet még rádupláz : a maszatos kis lurkó annyira nem angyal, hogy lop is, hazudik is — mondjuk így : csen és füllent, bocsánandóan, részben hogy a madarát jól tartsa, de mégiscsak ezt teszi. S végül elsikkasztja a maga prolirampec bátyjának lóversenyezésre szánt pénzét is. A bátyja dühében agyonveri a sólymot, íme a történet, Barry Hines regényének nyomán, amelyet — tisztességből jelentem — nem olvastam. De amikor a film vége felé idáig értem, fészkelődni kezdtem a csömörletes bánattúltengés félelmétől. Hogyan fogja a kis siheder az ő mindenét elsiratni ? Nem siratta. Kikotorta egy szemetesláda mélyéből és elföldelte, nyúzott, komoly, bámész ábrázattal. Ezt a gyerekszínészt, kinek arcára soká fogok emlékezni, David Bradley-nek hívják, s a filmembereket, kik ezt a képet túlnyomórészt laikusokból álló színészi karral hozták létre, Kenneth Loach-nak és Tony Garnett-nak hirdeti az ’’Academy” mozgó. Hogy kinek mi a része abban, ami itt jó , más talán meg tudja állapítani, nekem minden vetített névfelsorolás, a ”producer”-tól a géptologatóig, kínaiul van. De helyesbítek : ha a film rossz, menten tudom, kit hibáztassak. Semmi kétségem nem volt A szűz és a cigány (’’The Virgin and the Gypsy”, Odeon, Haymarket) bepergetése közben afelől, hogy ennek a pomádés fantazmagóriának főtettesét hol keressem. Az illető a sírban porlad immár évtizedek óta, D.H. Lawrence a neve, világmárka s ami még érdekesebb : ma is eleven sugallat az intellektuális hajlandóságú angol ifjúság önnevelésében. A szűz és a cigány az ő regényéből készült — s minden sületlenségével rávall ihletőjére. D.H. Lawrence a huszadik század legrosszabb írója volt. Nem mondom, hogy tehetségtelen ; ”a szerencse , tehetség dolga”, mondta Napóleon (igaz, még szerencsés korában), s ha ez áll a hadiszerencsére, nem kevésbé áll a nyomtatott papíron aratottriadalmakra. Volt, amiben kimagaslott; de ha jó írónak lenni annyit tesz, mint a szavak hatalmával feltépni valami eladdig nem vagy csak homályosan sejtett igazságot, akkor ő ennek annyira az ellenkezőjét tette, hogy a legócskább füzetes regények szacalinos limonádéja is nemes ital az ő nyálcsorgatásához képest. Hazudott, hazudott és vásárian hazudott. Defoe Dánieltől Gárdonyi Gézáig végigvonult a szépirodalmon egy ábránd-alak : ’’the noble savage”, ahogy az angolok nevezik — magyarul az aranyszívű vadembernek nevezném. Lawrence az aranyszívű vadembert behelyettesítette az acélfalloszú vademberrel. Leghíresebb regényében ez a vadember foglalkozása szerint erdész ; a legutóbb megfilmesítettben, mint a címből kitalálhatják, barkácsoló cigány.A Szűz, ki persze csak filminduláskor nevezhető annak, egy szokványos negyven-ötven év előtti angol lelkészcsalád leánya, egészen kedves, szórakoztató és érzékfelszabadításra szánt környezetrajzzal, melynél azonban az öreg — Lawrencehoz képest öreg, sőt öreges — Galsworthyé érdekesebb, hitelesebb s nem is kevésbbé merész. A produkció főmestere Dimitri de Grunwald s nem tudom, mennyi az ő érdeme s mennyi a munkatársaié abban, hogy például egy a csatakos réten átkerékpározó, hoszszúszoknyás lelkészleány délceg és suta mozdulataiból kitetszik valahogy annak az egykori úri környezetnek megannyi tilalma és nekirugaszkodása. Joanna Shimkus játssza ezt a leányt, eléggé kedvesen és hitetően. Az ellenállhatatlan cigányt pedig Franco Nero — pofoznivalóan. Nyilván nem az ő hibája, hanem a talmi bölcseleté. A Defoe, a Rousseau, a Gárdonyi nemes őslénye mégiscsak adott valamit az úrira csiszolt világnak — többnyire beleképzelt erényt, de gondolatban, cselekedetben meghatározható. A Lawrence cigánya azonban szúrós tekintetet ad, sejtelmeset, nagyképűt, s becsületszavára kell a nézőnek elhinnie, hogy utána csodát művelt az ágyban, sőt az özönvíz sodrában is. A cigánykaravánban pedig csupa ízes étel, önérzet és költészet rotyog. Jókai ehhez képest realista. A palánk-irodalom ehhez képest szemérmes. De félreértések elkerülésére : a Lawrence-Grunwald-látomás nem a nemiségében szemérmetlen, hanem a vágyképeiben. Mesének mégiscsak külömb az Ezeregyéjszaka , sőt nemi krónikának is az. Elismerésemet szeretném kifejezni Makkai Ádám jeles ifjú írótársunknak Párizs dicsérete című Párizs-szapulásáért (!). E költeményében — travesztált ódájában, hogy pontos műfaji megjelöléssel éljek — alkaioszi strófákba szedve zengi el lehangoló viszontagságait a Panthéonban, a Louvre-ban, egy guggolós árnyékszéken, egy sietős rima üzleti szállásán s a Fény Városának egyéb jellegzetes szögleteiben. Én Makkait mindig érdeklődéssel olvasom — verseit is, tanulmányait és cikkeit is —, mert alig láttam tőle olyat, amiben valami meg ne kapott volna, de olyat sem, amiben ne zavart volna valami : hol belecsusszanása a nyegleségbe és eredetieskedésbe, hol (i) meg hogy — nyilván akaratlanul — tovább kíntornázza a szólamokat, amelyeket a Gömbös-korszak ideológusai plántáltak a sarjadó magyar intellektusokba, így vagy amúgy , póz ferdítette el írásait. Most azonban mintha tökéletesen a maga hangját ütötte volna meg — s ez nagy szó. Nyegleségtől ugyan nem mentes ez a dithgrambikus Párizs lesajnálása sem , s hűtlenné válnék önmagához, ha nem állna megint egyszer bosszút Ady Endrén amiatt, hogy valamikor Ady Endre volt a bibliája. De helyrebillent mindent három erényével : verse szórakoztató írás, pallérozott és becsületes. SZÓRAKOZTATÓ, mert nem hiszem, hogy akadhat valamenynyire is értő magyar olvasó, aki ha belekap, ne kedvvel olvasná végig. Kedvébe igen sok kedvetlenség elegyülhet , kinek a vonzalmait sértheti, kinek az ízlését, ki meg azon zsémbelhet, hogy ha már malacssággal traktálják, minek ezt olyan körmönfont mondatokban kapnia, amelyeket olykor háromszor-négyszer kell elolvasnia, ha teljesen biztos akar lenni abban, hogy nem káprázott a szeme. A főtisztelendő Baróti Szabó Dávid és Rájnis József jezsuita atyák, ha a Mennyországban időt lelnek az I.Ú. olvasására s ha annak szépirodalmi közleményeit — túlemelkedve felekezeti balítéleteken — bensőséges költőtársi együttesben megvitatják Kis János ág. ev. szuperintendenssel , nyilván egyöntetű megbotránkozásukat fejezik ki azon, hogy valaki az alkaioszi prozódiát ilyen lazán legyen merész alkalmazni. Sőt lehetségesnek tartom, hogy prozódiai meggondolásaikhoz csatlakozott volna az a Csokonai Vitéz is, akinek pedig a témaválsztás nagyon megnyerhette volna tetszését. De fejcsóválással vagy anélkül : élvezetes elnézni egy ilyen hippi-korabeli keserű világjáró mókás futamain a műveit nemzeti múlt megannyi kívánkozásának csillogását, valóban, Baróti Szabótól Ady Endréig és Radnóti Miklósig — mert ott érezni ezt a viszfényt a nyelvöltögetés alázatában is — s ez az, amit Makkai versében pallérozottnak nevezek. DE A BECSÜLETESSÉGE AZ, amivel levett a lábamról. Ha van olyan csodálatos olvasó, aki figyelemmel kísérte az utóbbi esztendőkben közzétett jegyzeteimet, kitalálhatja, miféle ellenállás az, amit le kellett győznöm. Unom a botrányt és a feltűnést, melyet altesti szókimondással hajszolnak, s epigonnak érzem a fiatalt, aki azzal titán, hogy trágárságban igyekszik botrányhős elődjein túltenni. Nem szorul magyarázatra, hogy mi rokonítja, legalább látszatra, az efajta erőlködéssel a Párizs dicséretét , de az a lényeges, ami megkülönbözteti. Élményskálája az, amin kulturális és biológiai fonákságaival Justh Zsigmondék óta minden Párizsjáró magyar nemzedék végigbukdácsolt ; bizonnyal nem mindenki egyformán, se eléggé egyformán ahhoz, hogy mindenkinek ismerős legyen. Ismerős anélkül, hogy ennyire artikuláltan látott volna nyomdafestéket — legalábbis tudomásom szerint. Ezt nevezem becsületesnek. Amiből persze nem következik, hogy Párizsról ez az egyetlen igazság. Hogy Párizs-e ’’Bakony”, vagy inkább Csikágó-e az, ezen aligha bocsátkozhat vitába, aki Londont választotta annak. Minden Bakonyban babonák tenyésznek, de ettől még nem tudjuk, mi az, ami az egyik vagy másik babonatárat varázslatossá teszi. (i) Lehet, hogy nem sólymot kellene írnom, hanem ’’egerészölyv”-öt ; a szakemberek majd eldöntik, ha nincs jobb dolguk. (i) L. Irodalmi Újság 1970. június 15.