Irodalmi Ujság, 1979 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1979-11-15 / 11-12. szám
2 oldal IRODALMI ÚJSÁG CS. SZABÓ LÁSZLÓ: Fehér László lovat lopott A fekete halom alatt. Nagyot csattant szíj ostora Behallatszott Gönc városba.. HÁT ennek a négyesnek többszöri elkötése mindig messzebb hallatszott Göncnél. Mégse különcködő szeszély, hogy történetüket egy magyar balladával kezdem, mert zenekutatók szerint annak meg észak-olasz az ősforrása.Márpedig a szóban forgó lovak szintén olaszok... Óh, mit beszélek, jaj a fuzsitus fejemnek, dehogy azok, ők velenceiek! Ami országra szóló különbség. Odavalók, legalább is 1204 óta. Eddig már kitalálhatták, hogy a Szent Márk bazilika külső karzatának kényes fejtartású s telt idomú ércparipáiról, a rézből öntött négyesről beszélek. Rövidre nyírt sörényük hegyes varkocsban végződik a homlok hajlatán, tekintetük szilajul vad, mint egy regés totemállaté; fejtől a csődig nagyrészt megmaradt higannyal kevert eredeti aranyozásuk. Vakíthattak első születésnapjukon. Maguk a velenceiek valóban védelmezőjüknek tartották, azért helyezték olyan tüntető közszemlére a páratlan piactéren, bazilikájuk nagy nyugati ablaka elé, a középső kapuk fölött Tengeri nagyhatalmuk bálványszerűen csillogó, arany jelképei voltak. Mediterrán képzeletükben, akárcsak hajdan a hajós athéniek fénykori hitében egy a ló, meg a tenger, mert a part felé száguldó, fehértarajos hullámbarázdák szabadon vágtató, szőke sörényű méneshez hasonlítottak s Poszeidon is, a mély vizek istene lefékező volt kantárt Szophoklész szerint először ő vetett nyakukba. Amit pedig a velenceiek elhittek a négy paripáról, elhitte barát és ellenség, az ádáz vetélytárs: Genova tengernagya, Pietro Doria például, bekerítve a várost azzal hencegett hogy ő majd zabolát köt Szent Márk lovaira. Hát nem kötött Náluk ismertebb négyes nem igen akad a világon. Már csak azért sem, mert nincs még négy olyan összetartozó ló, amit többször loptak volna el, csodálom is, hogy a balladabeli Fehér László keze kimaradt valamelyik pányvavetésből. EGy a négy közül most a Királyi Képzőművészeti Akadémia vendége Londonban. Másfél éves alkudozás árán adták kölcsön, részben azért, hogy a kiállítás újabb milliókat szerezzen (nemes valutában) a hámló, süllyedő, roskatag csodaváros nekilendült mentésére, részben attól a műtörténeti nyomozó szenvedélytől hajtva, hogy a díszvendég köré terelt több, mint harminc ókori kölcsöndarab, csupa ló, ló, ló segítségével, összehasonlítások, vegyi- és anyagvizsgálatok által, ide-oda húzó, döntetlen viták után végre kiderítik a korukat és homályos eredetüket Van pár olyan döbbenetes lelet is a “körítés”-ben, ami egészen friss, nemrég szolgáltatta ki Itália körül a tengerfenék s még a kölcsönadó olaszok se látták nyilvánosan! Szédületes a kiállítás költsége, Olivetti, az írógépkirály fedezi. Nem is az olasz állam, amely évek előtt a Velence ápolására szánt első hatalmas nemzetközi adományt, és itt szép halkan a költségvetési hiány csökkentésére könyvelte el. Még a marathoni alkudozás után is a hihetetlennel határos, hogy Velence hajlandó volt erre az alkalomra megválni egytől, mert a csökönyös helyi népbabona szerint befellegzett a városnak, ha valaha elhagyja a négy ló. Kissé önkényes hiedelem, utóvégre nem Velence szülöttei, sőt! — amint említettem — ezt a négy paripát lopták el legtöbbször a történelemben. Lopták, rabolták, hurcolták, zsákmányolták. Válogathatunk a szavakban. Valamennyi csak a tettesek hozzáértő bámulatát igazolja s a rézlovak hiúságát növelheti. EREDETILEG bizonyosan egy császári diadalszekér elé voltak fogva; a sok százból ez az egyetlenegy quadriga maradt ránk sértetlenül. Maga a bronz szekér és megistenült, diadémos hajtója elveszett. De hol van a remekül kitenyésztett lovak törzskönyvi lapja? Görögök-e vagy rómaiak? Fényes nevek vitatják régóta a kétféle származást Ha görögök és Nagy Sándor korából valók, Kr. e. 300 évvel, akkor Chiosz és Rodosz szigete s Delphi versenghet apaságukért s Lüszipposz, az udvari művész mesteriskolájában tanult a mintázó; ha későbbiek, valamelyik hellenista stílusú, kisázsiai város, Halikarnasszosz és Pergamon igényelheti a dicsőséget. De hátha rómaiak? Számos egykorú érméről ítélve talán a ripacskodva fűhellén Nero császár eltűnt diadalívén álltak s akkor öntötték. Vagy Traianus hajtotta volna diadalkapuján a négyest, esetleg Hadrianus sírját a mai Angyalvárat díszítették? — az ókorban fásítva volt a teteje s kényelmesen elfért rajta egy ércből öntött négyesfogat. Vagy egyidősek lennének Marcus Aurelius változatlanul álló lovasszobrával a római Capitoliumon? Jó, jó, de hátha Görögország bekebelezésekor egyszerűen felpakolták és süllyedésig túlterhelt hajókon, sok ezer zsákmánnyal együtt átvitték Itáliába a nagyvonalú, "görögbarát", telhetetlen kiürítők? S ha ellenkezőleg soha se voltak Rómában, nem hagyták el a görög nyelvterületet? Csupa talány és nyitott kérdés. AZ ELSŐ bizonyos adat Nagy Konsztantinosz császárral merül fel, Kr. u. a 4. században. Az ő lopásával. Vagy nevezzük illedelmesebben urbanizáló tervnek? Új Rómát alapított az ősi, de viszonylag szerény múltú Bizáncban, két tenger és két világrész találkozópontján, oda vitette át valószínűleg a másik Rómából, a most már kopaszodó anyavárosból a négy gyönyörű jószágot — nem kell félni, mást is, hajószámra! , egyenként toronymagas oszlopra helyezve a hippodromban, magyarán a ló- és kocsiversenypályán, a Hagia Sophia közelében s a vele szomszédos uralkodói palota mellé, amit a török hódítás után kertes kéjlakokká, szerájjá építettek át a szellős ruházatú szultánok. Mivel Konsztantinosz egyik közeli utóda, Theodosziosz obeliszket hozatott Egyiptomból a versenypálya közepére s az máig is eredeti helyén vészelt át minden történelmi orkánt, pár méteres koron belül rátapinthatunk azokra a pontokra, ahol majdnem ezer esztendeig hordta büszke fejét a diadalszekértől megszabadult négy ló, Szent Márk jövendő tulajdonai.Mert közelít már újabb felkötésük. I Nyurga tartóoszlopuk óvta meg életüket a szétolvadástól. 1204-ben Enrico Dandolo, a vak, de annál fürgébb és erélyesebb agg dózse, Bizánc halálos ellensége a szentföldi arabok helyett átterelő stratégiával a legendás gazdagságú keresztény városra uszította a negyedik keresztes háború üres zsebű, sóvár frank lovagjait. Ha nincs pénzetek tengeri fuvardíjra, tessék, azért itt vannak a hajóim, raboljatok, édes gyermekeim, a rablásnál persze én is ott leszek. A győzelmes ostrom hajmeresztő pusztítást szántott Bizáncba, leégett a ló- és kocsiversenypálya is, csak az obeliszk maradt meg s a négy ló, vastag füst és lángok felett. Amiket, roskadásig telt gályákon, mesés ötvösművek, drágaköves oltárok, márványfaragások, ereklyék lefölözése után Dandolo dózse, antik császárokra is rápirító szemérmetlenséggel átvitetett Velencébe. Nem zavarta a vakság, pontosan tudta, milyen kincs hol van, betéve ismervén Bizáncot, mert sokáig szolgált ott, mint követ, azaz kém. A lovak jó darabig s nem minden veszély nélkül figyelhették az Arzenálban a lázas hajóácsolást és csak 1250 táján kerültek föl a San Marco külső karzatára, szemközt a térrel, a középső kapuív fölé, Petrarca már ott csodálta őket. Csodátokból soha többé nem fogytak ki aztán, megbámulta Pisanello és Donatello és Leonardo és Dürer és Michelangelo és Giambologna. Lángelmék tömjénfüstjében azóta is változatlan a helyük, ahogy erről a bazilika egyik középkori mozaikja s néhány korareneszánsz városkép meggyőz. DE MIT beszélek változatlanul helyükről? 1797-ben Bonaparte konzul egy tollvonással megsemmisítette a velencei köztársaságot s odavetette Ausztriának, leszedette a védelmező érclovakat a karzatról (tehát mégis igaz lett volna a babona?) és a következő év július 27.-én diadalmenetben mutatta be Párizsnak a zsákmányt. Római hagyomány élethű másolata volt, találó a cezaromán világverőhöz. A lovak aztán 1802 és 1807 közt királyi szállása, a Tuileries palota rácskapuján gyönyörködhettek immár Napóleon sűrű csapatszemléiben a kavicsos udvaron, utána meg az 1805-ös villámgyőzelmek emlékét megörökítő, vadonatúj diadalív, az Arc du Carrousel tetejére rakatta fel, a Louvre közvetlen közelében. Zaklatott lett az életük, nem csoda, új gazdájuk meglehetősen izgága ember volt. Született hízelgőnek semekkora nyelvcsapás se sok: az építész diadalszekérrel s a császár aranyozott alakjával is meg akarta toldani a négy rablott lovat, de inkább a jóízlés, mint a szerénység azt súgta Napóleonnak, hogy letiltsa. Néhanapján parvenükben is van mérték. Bukása után népek urai rögtön visszaszolgáltatták a paripákat Velencének. Persze főleg területszerzésen járt az eszük, azaz hűséges adófizető állampolgárok szaporításán, de volt köztük egy bolondosan rajongó, romantikus fiatalember, a bajor trónörökös, később I. Lajos király, aki legalább úgy rajongott görög szobrokért, etruszk vázákért s régi olasz festményekért mint vénségére s vesztére fél-amazon, fél-balerina kalandornőkért ,s a bécsi kongresszuson ő kardoskodott legerélyesebben a szemérmetlenül kifosztott Itália nevében a hadizsákmányok elkobzása mellett. Micsoda kaján irónia! a négy ló partraszállását immár a honjuknak nevezhető városban osztrák díszezred s Velence törvény szerinti új ura, a Habsburg császár ünnepelte meg, ők várták tisztelegve, sortűzzel a bazilika előtt. GYORSUL a film pergése, hogyne, hiszen a huszadik században mind sűrűbben torlódnak hamvasztó, porlasztó veszélyek Európa addig sértetlen, ódon városai felé. Ha elég messzehordó a rézlovak memóriája, 1914 óta gyakran visszagondolhatnak 1204-re s a bizánci hippodrom égésére. Négy nappal a központi hatalmakhoz intézett olasz hadüzenet után, 1915 május 26.-án megkezdték a szentséges totemállatok eltávolítását Hogy mit az elhajlásukat? Sok gyanútlan, bosszús velencei csak rémült elhamarkodásnak tulajdonította a kockázatos műveletet ugyan, ugyan, minek úgy kapkodni, hány mérföldre vannak még az ellenséges ágyúk? s Velence egyébként is páratlan, ki merné istentelen ujjal csak megpöckölni. Holott egy gondos angyal súghatott a korai bajlátóknak. Nem csak az elősejtelmük; öt hónappal a mentés után, október 24.-én más is, mindenki tehetetlenül elborzadt amikor — mennyből a halál! — egy osztrák légibomba, e meglepő, nagy újdonság a pályaudvar helyett porrá zúzta a Scalzi templom barokk kupoláját Tiepolo talán legszebb olaszországi freskójával a mennyezeten. “Becsületszavamra nem én csináltam”, válaszolta tréfásan, ha tréfásan ugrattuk, Balogh József, Szent Ágoston fordítója s a Hungarian Quarterly mesteri alapító-szerkesztője, később náci áldozat, aki az első hadi pilóták egyike volt s néhányszor átrepült Velence fölött, de bombáit ilyenkor "tarsolyába rejtette”. A lovak pedig méltatlan homályban, mélyen a dózse palota alatt rostokoltak két esztendőn át. 1917-ben aztán jött az őszi pánik, az összeomlással fenyegető caporettoi olasz vereség s előbb a Po folyón, a torkolattól pedig vasúti tengelyen tovább menekítették őket az Angyalvárba, hogy a háború szerencsés végén táncos patával, kacéran parádézzanak a Palazzo Venezia kertjében, ki tudja, talán antik bölcsőhelyükön a római hódolóknak, mielőtt 1919 november 11 - én ismét elfoglalták ősi kilátójukat a Szent Márk tér fölött és bombamentes, tiszta ég alatt, mindössze húsz éves kegyelmi időre. Látszólag kedvezőbb előjelekkel kezdődött a második istenítélet. Németország ezúttal szövetséges, Franciaország váratlanul összeomlik, Anglia egyetlen gondja egy darabig a megalázás és behódolás nélküli puszta lét, jugoszláv partizánoknak nincsennek bombázóik, körödkörül tiszta a lég az Adria fölött. Helyén hagyva feldúcolt homokzsákok mögé tűnt el a négyes, örökké naptalanul s a ködöktől is óva, csupán 1942 decemberben rejtették egy Padova melletti, félreeső kolostorba, de három év múlva augusztus 8 és 10 között haditengerészek, a csomózás mesterei kötelekkel megint visszaemelték hová? mondhatjuk-e még, hogy arra a helyre, amely a napóleoni szöktetéstől eltekintve hétszáz éve az övék? Szegény táltosok, kezdik megszokni a lebegést Ami nem tréfa, mert súlyuk egyenként 835 kiló. Soha nem szemérmeskedtek érzéki, nemes szépségükkel; ragyogó, kontyos érchomlokukat fölvetve nincs bennük álszemérem. Tetszünk? Persze, mert tetszésre születtünk. Homályos eredetük titkát azonban, mondabeli táltosokhoz illőn valósinüleg e kiállítás rideg anyagvizsgálatai és vegyi elemzései után is szemérmesen megőrzik. Marmagasságuk közepes,izmos nyakuk rövid és ívelt, fülük kicsi, törzsük feszes kötésű, zömök és nagyerejű, lépésük szapora, gyors a forgásuk, quadrigában és lándzsás harcos alatt egyaránt kiválóan szolgálnak s a kora reneszánsz óta a legnagyobb művészek szeme méregette, hogy hasonló remekműveket rajzoljanak, fessenek, mintázzanak. Talán mégiscsak Nagy Sándor méneséből valók? Vérrokonaik jutottak el az Indusig, a Napisten rövid életű, kegyelt fiával. AZ A SZERENCSE ért, hogy az 1950-es években ismét lecsúsztatták őket a földre, felülvizsgálni vagy megtisztítani, már nem tudom, miért Akkor kezdett mérgeződni Velence levegője a lázasan iparosodó szárazföld felől. Bemegyek a dózse palota udvarára s eláll a lélegzetem. Választókötél mögött körbe voltak állítva a középben, mint keringő hintalovak. Óh, hát ilyenek csábítottak a vurstliba, amikor hitregék szerint apró emberek kora előtt még sziklamorzsoló titánok laktak a földön, így festett a körhintájuk! Áthajoltam a kötélen és lopva megveregettem egyiknek a tomporát Jól láttam vagy képzelődtem? Visszafordult kacsintani. De a londoni Akadémia parádés kiállításán rögtöni, döbbent áhítatot ébresztő, félelmes az az egy is. Hagyományos velencei helyét tekintve, balról a második, ha szemközt állunk a bazilikával. Fehérre meszelt falak közt, valóságos szenátusi tanácsteremben lépcsőzetes dobogóra helyezték, mint egy hevenyészett oltárra, magasan fölöttünk. Ott emeli kegyesen mellső féllábát, talán római köszöntésre. Csak hódolat illeti meg, csak hódolat. Jóval lejjebb s körülötte, hol csonkán, hol épjen a többi antik ló, görög és római, nyaktóig a megmaradt fej vagy lyukakkal a teljes törzs, életnagyságú vagy pár hüvelyknyi, de mind a fajtájára üt, egyik szebb és nemesebb a másiknál. Hát nem volt kontár bronzműves az ókorban? Személytelen utánzó akadt elég a tömegtermelők közt, tudatlan nem volt egy se. Hogyan is nézhettem annak idején óriási hintalovaknak? Csak azért, mert köröcskézve szemmagasságban álltak a palotaudvaron? Ezúttal átmelegített a jóleső tisztelet Félistenek egyenlő erejű szövetségeseink, szárnyas menekítők örökéletű tetteikben. Egyszerre megértettem, hogy mennyeiek és epikus hősök mellett a régi görögök és rómaiak miért ábrázoltak legnagyobb odaadással éppen lovat szabad téren, templomok háromszögű ormán, körbefutó frízeken, diadaloszlopon, diadalkapun, kőkoporsón, síremléken, mozaikon, festett vázákon. Az állat: állat a ló, ló, vannak az állatok és van a ló, mondogatta apám, aki nekik és belőlük élt. Búcsúzva még egyszer visszafordultam az ajtóból. Nem a mi világunkból való, táltos csakugyan, oltári figura. Vajon a szerencsétlen, búskomor Swift ilyennek gondolta a Gulliver vitriolos negyedik könyvében az értelmes, egyszerű, bűntelen lovakat, hogy legyen megszégyenítő ellenpéldája, amit a tűrhetetlenül büdös és baromi Yahook: az emberek képébe vághat?... A NYOLC hátsó láb közül hét eredeti, egyet azonban félig pótolni kellett, mert Bizánc és Velence között eltört a tengeri szállításnál. Domenico Morosini, a gályakapitány, hatalmas nemesi törzs hajtása, a felelősség tudatában hazatértük után csináltatott egy másikat s a sérült ókorit megtartotta magának emlékül. Egyszer föl kellene ütni a velencei telefonkörtyvet. Történelemalakító szenátori család volt a Morosini, apáról fiúra, századról századra adták tovább egymásnak a köztársaság ügyeit. Hátha még ott a könyvben a patinás név, egyenes vagy oldalági leszármazottaké. Megkérdezném, mi lett a lábbal? Venezia lovat lopott... Az 1979-es Várady Imre irodalmi díj nyertese Dénes Tibor új könyve: Arcok és harcok A kötet a kitűnő szerző magyar irodalmi és történelmi tárgyú esszéi egy rését tartalmazza. Ára 18sv.fr. Megrendelhető a kiadónál: Ujváry Griff 1 Titurelstrasse 2. 8000 München 81 (BRD) Pár héten betűl megjelenik az Arcok és harcok folytatása. AZ EMBER MILYEN VOLT? Az író nyugati tárgyú , de magyar vonatkozású irodalmi, művészeti és történelmi tárgyú esszéinek gyűjteménye. Kiadja Ujváry Griff, München. 1979 november-december TOLLAS TIBOR VERSES KAZETTÁJA 30 év válogatott költeményei a szerző előadásában (Összekötő szöveggel 2X30 perc) A költő verseim keresztül ismerteti meg hallgatóival egy rossz csillagzat alatt született nemzedék élményeit, a korán elhagyott otthon, a börtön, a levert szabadsági harc, idegenbe kényszerült élet problémáit. Négy önálló kötetének (Csak ennyi fény maradt, Járdaszigeten, Eszterlánc, Irgalmas fák) legszebb verseit hallhatjuk. Megrendelhető a Nemzetőrön keresztül: D-8. München 34. Postfach 70. Ára portóval 15.— DM, vagy 7.5Q $. , MEGJELENT TOLLAS TIBOR: ÉVGYŰRŰK c. új verseskötete Saáry Éva fotoillusztrációval. Fűzve, színes borítólappal. Ára: 6. $, vagy 12.— DM, vászonkötésben 8 $, vagy 15 DM. Megrendelhető a Nemzetőrnél.