Irodalmi Ujság, 1979 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1979-11-15 / 11-12. szám

2 oldal IRODALMI ÚJSÁG CS. SZABÓ LÁSZLÓ: Fehér László lovat lopott A fekete halom alatt. Nagyot csattant szíj ostora Behallatszott Gönc városba.. HÁT ennek a négyesnek többszöri elkötése mindig messzebb hallatszott Göncnél. Mégse különcködő szeszély, hogy történetüket egy magyar balladával kezdem, mert zenekutatók szerint annak meg észak-olasz az ősforrása.Már­­pedig a szóban forgó lovak szintén olaszok... Óh, mit beszélek, jaj a fuzsitus fejemnek, dehogy azok, ők velenceiek! Ami országra szóló különb­ség. Odavalók, legalább is 1204 óta. Eddig már kitalálhatták, hogy a Szent Márk bazilika külső karzatának kényes fejtartású s telt idomú ércparipáiról, a rézből öntött négyesről beszélek. Rövidre nyírt sörényük hegyes var­­kocsban végződik a homlok hajlatán, tekintetük szilajul vad, mint egy regés totemállaté; fejtől a csődig nagyrészt megmaradt higannyal kevert eredeti aranyozásuk. Vakíthattak első születés­napjukon. Maguk a velenceiek valóban védel­mezőjüknek tartották, azért helyezték olyan tün­tető közszemlére a páratlan piactéren, bazilikájuk nagy nyugati ablaka elé, a középső kapuk­ fölött Tengeri nagyhatalmuk bálványszerűen csillogó, arany jelképei voltak. Mediterrán képzeletükben, akárcsak hajdan a hajós athéniek fénykori hitében egy a ló, meg a tenger, mert a part felé száguldó, fehértarajos hullámbarázdák szabadon vágtató, szőke sörényű méneshez hasonlítottak s Poszeidon is, a mély vizek istene lefékező volt kantárt Szophoklész szerint először ő vetett nya­kukba. Amit pedig a velenceiek elhittek a négy paripáról, elhitte barát és ellenség, az ádáz vetélytárs: Genova tengernagya, Pietro Doria például, bekerítve a várost azzal hencegett hogy ő majd zabolát köt Szent Márk lovaira. Hát nem kötött Náluk ismertebb négyes nem igen akad a világon. Már csak azért sem, mert nincs még négy olyan összetartozó ló, amit többször loptak volna el, csodálom is, hogy a balladabeli Fehér László keze kimaradt valamelyik pányva­­vetésből. EGy a négy közül most a Királyi Képző­művészeti Akadémia vendége Londonban. Másfél éves alkudozás árán adták kölcsön, rész­ben azért, hogy a kiállítás újabb milliókat szerez­zen (nemes valutában) a hámló, süllyedő, ros­katag csodaváros nekilendült mentésére, részben attól a műtörténeti nyomozó szenvedélytől hajtva, hogy a díszvendég köré terelt több, mint harminc ókori kölcsöndarab, csupa ló, ló, ló segítségével, összehasonlítások, vegyi- és anyag­­vizsgálatok által, ide-oda húzó, döntetlen viták után végre kiderítik a korukat és homályos ere­detüket Van pár olyan döbbenetes lelet is a “körítés”-ben, ami egészen friss, nemrég szolgáltatta ki Itália körül a tengerfenék s még a kölcsönadó olaszok se látták nyilvánosan! Szédü­letes a kiállítás költsége, Olivetti, az írógépkirály fedezi. Nem is az olasz állam, amely évek előtt a Velence ápolására szánt első hatalmas nem­zetközi adományt, és itt­ szép halkan a költség­­vetési hiány csökkentésére könyvelte el. Még a marathoni alkudozás után is a hihetetlennel határos, hogy Velence hajlandó volt erre az alka­lomra megválni egytől, mert a csökönyös helyi népbabona szerint befellegzett a városnak, ha valaha elhagyja a négy ló. Kissé önkényes hie­delem, utóvégre nem Velence szülöttei, sőt! — amint említettem — ezt a négy paripát lopták el legtöbbször a történelemben. Lopták, rabolták, hurcolták, zsákmányolták. Válogathatunk a szavakban. Valamennyi csak a tettesek hozzáértő bámulatát igazolja s a rézlovak hiúságát növel­heti. EREDETILEG bizonyosan egy császári diadalszekér elé voltak fogva; a sok százból ez az egyetlenegy quadriga maradt ránk sértetlenül. Maga a bronz szekér és megistenült, diadémos hajtója elveszett. De hol van a remekül kite­­nyésztett lovak törzskönyvi lapja? Görögök-e vagy rómaiak? Fényes nevek vitatják régóta a kétféle származást Ha görögök és Nagy Sándor korából valók, Kr. e. 300 évvel, akkor Chiosz és Rodosz szigete s Delphi versenghet apaságukért s Lüszipposz, az udvari művész mesteriskolájában tanult a mintázó; ha későbbiek, valamelyik hellenista stílusú, kisázsiai város, Halikar­­nasszosz és Pergamon igényelheti a dicsőséget. De hátha rómaiak? Számos egykorú érméről ítélve talán a ripacskodva fű­hellén Nero császár eltűnt diadalívén álltak s akkor öntötték. Vagy Traianus hajtotta volna diadalkapuján a négyest, esetleg Hadrianus sírját a mai Angyalvárat díszítették? — az ókorban fásítva volt a teteje s kényelmesen elfért rajta egy ércből öntött négyesfogat. Vagy egyidősek lennének Marcus Aurelius változatlanul álló lovasszobrával a római Capitoliumon? Jó, jó, de hátha Görög­ország bekebelezésekor egyszerűen felpakolták és süllyedésig túlterhelt hajókon, sok ezer zsákmán­­­­nyal együtt átvitték Itáliába a nagyvonalú,­­ "görögbarát", telhetetlen kiürítők? S ha ellen­kezőleg­ soha se voltak Rómában, nem hagyták­­ el a görög nyelvterületet? Csupa talány és nyitott kérdés. AZ ELSŐ bizonyos adat Nagy Konsztantinosz császárral merül fel, Kr. u. a 4. században. Az ő lopásával. Vagy nevezzük illedelmesebben ur­­banizáló tervnek? Új Rómát alapított az ősi, de viszonylag szerény múltú Bizáncban, két tenger és két világrész találkozópontján, oda vitette át valószínűleg a másik Rómából, a most már­­ kopaszodó anyavárosból a négy gyönyörű jó­szágot — nem kell félni, mást is, hajószámra! , egyenként toronymagas oszlopra helyezve a hip­­podromban, magyarán a ló- és kocsiverseny­pályán, a Hagia Sophia közelében s a vele szom­szédos uralkodói palota mellé, amit a török hódítás után kertes kéjlakokká, szerájjá építettek át a szellős ruházatú szultánok. Mivel Konsztan­tinosz egyik közeli utóda, Theodosziosz obe­­liszket hozatott Egyiptomból a versenypálya közepére s az máig is eredeti helyén vészelt át minden történelmi orkánt, pár méteres koron belül rátapinthatunk azokra a pontokra, ahol majdnem ezer esztendeig hordta büszke fejét a diadalszekértől megszabadult négy ló, Szent Márk jövendő tulajdonai.Mert közelít már újabb f­elkötésük. I Nyurga tartóoszlopuk óvta meg életüket a szétolvadástól. 1204-ben Enrico Dandolo, a vak, de annál fürgébb és erélyesebb agg dózse, Bizánc halálos ellensége a szentföldi arabok helyett át­terelő stratégiával a legendás gazdagságú keresz­tény városra uszította a negyedik keresztes háború üres zsebű, sóvár frank lovagjait. Ha nincs pénzetek tengeri fuvardíjra, tessék, azért itt vannak a hajóim, raboljatok, édes gyermekeim, a rablásnál persze én is ott leszek. A győzelmes ostrom hajmeresztő pusztítást szántott Bizáncba, leégett a ló- és kocsiversenypálya is, csak az obeliszk maradt meg s a négy ló, vastag füst és lángok felett. Amiket, roskadásig telt gályákon, mesés ötvösművek, drágaköves oltárok, márványfaragások, ereklyék lefölözése után Dandolo dózse, antik császárokra is rápirító szemérmetlenséggel átvitetett Velencébe. Nem zavarta a vakság, pontosan tudta, milyen kincs hol van, betéve ismervén Bizáncot, mert sokáig szolgált ott, mint követ, azaz kém. A lovak jó darabig s nem minden veszély nélkül figyelhették az Arzenálban a lázas hajóá­­csolást és csak 1250 táján kerültek föl a San Marco külső karzatára, szemközt a térrel, a középső kapuív fölé, Petrarca már ott csodálta őket. Csodátokból soha többé nem fogytak ki aztán, megbámulta Pisanello és Donatello és Leonardo és Dürer és Michelangelo és Giam­bologna. Lángelmék tömjénfüstjében azóta is változatlan a helyük, ahogy erről a bazilika egyik középkori mozaikja s néhány korareneszánsz városkép meggyőz. DE MIT beszélek változatlanul helyükről? 1797-ben Bonaparte konzul egy tollvonással megsemmisítette a velencei köztársaságot s oda­vetette Ausztriának, leszedette a védelmező érc­lovakat a karzatról (tehát mégis igaz lett volna a babona?) és a következő év július 27.-én diadal­menetben mutatta be Párizsnak a zsákmányt. Római hagyomány élethű másolata volt, találó a cezaromán világverőhöz. A lovak aztán 1802 és 1807 közt királyi szállása, a Tuileries palota rács­kapuján gyönyörködhettek immár Napóleon sűrű csapatszemléiben a kavicsos udvaron, utána meg az 1805-ös villámgyőzelmek emlékét meg­örökítő, vadonatúj diadalív, az­ Arc du Carrousel tetejére rakatta fel, a Louvre közvetlen köze­lében. Zaklatott lett az életük, nem csoda, új gaz­dájuk meglehetősen izgága ember volt. Született hízelgőnek semekkora nyelvcsapás se sok: az építész diadalszekérrel s a császár aranyozott alakjával is meg akarta toldani a négy rablott lovat, de inkább a jóízlés, mint a szerénység azt súgta Napóleonnak, hogy letiltsa. Néhanapján parvenükben is van mérték. Bukása után népek urai rögtön visszaszolgál­tatták a paripákat Velencének. Persze főleg területszerzésen járt az eszük, azaz hűséges adó­fizető állampolgárok szaporításán, de volt köztük egy bolondosan rajongó, romantikus fiatalem­ber, a bajor trónörökös, később I. Lajos király, aki legalább úgy rajongott görög szobrokért, etruszk vázákért s régi olasz festményekért mint vénségére s vesztére fél-amazon, fél-balerina kalandornőkért ,s a bécsi kongresszuson ő kar­doskodott legerélyesebben a szemérmetlenül kifosztott Itália nevében a hadizsákmányok elkobzása mellett. Micsoda kaján irónia! a négy ló partraszállását immár a honjuknak nevezhető városban osztrák díszezred s Velence törvény szerinti új ura, a Habsburg császár ünnepelte meg, ők várták tisztelegve, sortűzzel a bazilika előtt. GYORSUL a film pergése, hogyne, hiszen a huszadik században mind sűrűbben torlódnak hamvasztó, porlasztó veszélyek Európa addig sértetlen, ódon városai felé. Ha elég messze­­hordó a rézlovak memóriája, 1914 óta gyakran visszagondolhatnak 1204-re s a bizánci hip­­podrom égésére. Négy nappal a központi hatal­makhoz intézett olasz hadüzenet után, 1915 május 26.-án megkezdték a szentséges totem­állatok eltávolítását Hogy mit az elhajlásukat? Sok gyanútlan, bosszús velencei csak rémült elhamarkodásnak tulajdonította a kockázatos műveletet ugyan, ugyan, minek úgy kapkodni, hány mérföldre vannak még az ellenséges ágyúk? s Velence egyébként is páratlan, ki merné istentelen ujjal csak megpöckölni. Holott egy gondos angyal súghatott a korai bajlátóknak. Nem csak­ az elősejtelmük; öt hónappal a mentés után, október 24.-én más is, mindenki tehetetlenül elborzadt amikor — mennyből a halál! — egy osztrák légibomba, e meglepő, nagy újdonság a pályaudvar helyett porrá zúzta a Scalzi templom barokk kupoláját Tiepolo talán legszebb olaszországi freskójával a mennyezeten. “Becsületszavamra nem én csináltam”, vála­szolta tréfásan, ha tréfásan­ ugrattuk, Balogh József, Szent Ágoston fordítója s a Hungarian Quarterly mesteri alapító-szerkesztője, később náci áldozat, aki az első hadi pilóták egyike volt s néhányszor átrepült Velence fölött, de bombáit ilyenkor "tarsolyába rejtette”. A lovak pedig méltatlan homályban, mélyen a dózse palota alatt rostokoltak két esztendőn át. 1917-ben aztán jött az őszi pánik, az összeomlással fenyegető caporettoi olasz vereség s előbb a Po folyón, a torkolattól pedig vasúti tengelyen tovább menekítették őket az Angyalvárba, hogy a háború szerencsés végén táncos patával, kacéran parádézzanak a Palazzo Venezia kert­jében, ki tudja, talán antik bölcsőhelyükön a római hódolóknak, mielőtt 1919 november 11 - én ismét elfoglalták ősi kilátójukat a Szent Márk tér fölött és bombamentes, tiszta ég alatt, mind­össze húsz éves kegyelmi időre. Látszólag kedvezőbb előjelekkel kezdődött a második istenítélet. Németország ezúttal szövet­séges, Franciaország váratlanul összeomlik, Anglia egyetlen gondja egy darabig a megalázás és behódolás nélküli puszta lét, jugoszláv par­tizánoknak nincsennek bombázóik, körödkörül tiszta a lég az Adria fölött. Helyén hagyva fel­­dúcolt homokzsákok mögé tűnt el a négyes, örökké naptalanul s a ködöktől is óva, csupán 1942 decemberben rejtették egy Padova melletti, félreeső kolostorba, de három év múlva augusz­tus 8 és 10 között haditengerészek, a csomózás mesterei kötelekkel megint visszaemelték hová? mondhatjuk-e még, hogy arra a helyre, amely a napóleoni szöktetéstől eltekintve hétszáz éve az övék? Szegény táltosok, kezdik megszokni a le­begést Ami nem tréfa, mert súlyuk egyenként 835 kiló. Soha nem szemérmeskedtek érzéki, nemes szépségükkel; ragyogó, kontyos érchomlokukat fölvetve nincs bennük álszemérem. Tetszünk? Persze, mert tetszésre születtünk. Homályos ere­detük titkát azonban, mondabeli táltosokhoz illőn valósinüleg e kiállítás rideg anyagvizsgála­tai és vegyi elemzései után is szemérmesen meg­őrzik. Mar­magasságuk közepes,­­izmos nyakuk rövid és ívelt, fülük kicsi, törzsük feszes kötésű, zömök és nagyerejű, lépésük szapora, gyors a forgásuk, quadrigában és lándzsás harcos alatt egyaránt kiválóan szolgálnak s a kora reneszánsz óta a legnagyobb művészek szeme méregette, hogy hasonló remekműveket rajzoljanak, fes­senek, mintázzanak. Talán mégiscsak Nagy Sándor méneséből valók? Vérrokonaik jutottak el az Indusig, a Nap­isten rövid életű, kegyelt fiával. AZ A SZERENCSE ért, hogy az 1950-es években ismét lecsúsztatták őket a földre, felül­vizsgálni vagy megtisztítani, már nem tudom, miért Akkor kezdett mérgeződni Velence leve­gője a lázasan iparosodó szárazföld felől. Be­megyek a dózse palota udvarára s eláll a léleg­zetem. Választókötél mögött körbe voltak állítva­­ a középben, mint keringő hintalovak. Óh, hát ilyenek csábítottak a vurstliba, amikor hitregék szerint apró emberek kora előtt még sziklamor­zsoló titánok laktak a földön, így festett a körhin­tájuk! Áthajoltam a kötélen és lopva megvere­gettem egyiknek a tomporát Jól láttam vagy kép­zelődtem? Visszafordult kacsintani. De a londoni Akadémia p­arádés kiállításán rögtöni, döbbent áhítatot ébresztő, félelmes az az egy is. Hagyományos velencei helyét tekintve, balról a második, ha szemközt állunk a bazi­likával. Fehérre meszelt falak közt, valóságos szenátusi tanácsteremben lépcsőzetes dobogóra helyezték, mint egy hevenyészett oltárra, maga­san fölöttünk. Ott emeli kegyesen mellső fél­lábát, talán római köszöntésre. Csak hódolat illeti meg, csak hódolat. Jóval lejjebb s körülötte, hol csonkán, hol épjen a többi antik ló, görög és római, nyaktóig a megmaradt fej vagy lyu­kakkal a teljes törzs, életnagyságú vagy p­ár hüvelyknyi, de mind a fajtájára üt, egyik szebb és nemesebb a másiknál. Hát nem volt kontár bronzműves az ókorban? Személytelen utánzó akadt elég a tömegtermelők közt, tudatlan nem volt egy se. Hogyan is nézhettem annak idején óriási hintalovaknak? Csak azért, mert köröcskézve szemmagasságban álltak a palotaudvaron? Ezút­tal átmelegített a jóleső tisztelet Félistenek egyenlő erejű szövetségesei­nk, szárnyas menekítők örökéletű tetteikben. Egyszerre megértettem, hogy mennyeiek és epikus hősök mellett a régi görögök és rómaiak miért ábrá­zoltak legnagyobb odaadással épp­en lovat szabad téren, templomok háromszögű ormán, körbe­futó frízeken, diadaloszlopon, diadalkapun, kő­koporsón, síremléken, mozaikon, festett vázákon. Az állat: állat a ló, ló, vannak az állatok és van a ló, mondogatta apám, aki nekik és belőlük élt. Búcsúzva még egyszer visszafordultam az aj­tóból. Nem a mi világunkból való, táltos csak­ugyan, oltári figura. Vajon a szerencsétlen, bús­komor Swift ilyennek gondolta a Gulliver vitriolos negyedik könyvében az értelmes, egy­szerű, bűntelen lovakat, hogy legyen megszégye­nítő ellenp­éldája, amit a tűrhetetlenül büdös és baromi Yahook: az emberek kép­ébe vághat?... A NYOLC hátsó láb közül hét eredeti, egyet azonban félig p­ótolni kellett, mert Bizánc és Velence között eltört a tengeri szállításnál. Domenico Morosini, a gályakapitány, hatalmas nemesi törzs hajtása, a felelősség tudatában hazatértük után csináltatott egy másikat s a sérült ókorit megtartotta magának emlékül. Egyszer föl kellene ütni a velencei telefon­­körtyvet. Történelemalakító szenátori család volt a Morosini, apáról fiúra, századról századra adták tovább egymásnak a köztársaság ügyeit. Hátha még ott a könyvben a patinás név, egye­nes vagy oldalági leszármazottaké. Megkér­dezném, mi lett a lábbal? Venezia lovat lopott... Az 1979-es Várady Imre irodalmi díj nyertese Dénes Tibor új könyve: Arcok és harcok A kötet a kitűnő szerző magyar irodalmi és történelmi tárgyú esszéi egy rését tartalmazza. Ára 18sv.fr. Megrendelhető a kiadónál: Ujváry Griff 1 Titurelstrasse 2. 8000 München 81 (BRD) Pár héten betűl megjelenik az Arcok és harcok folytatása. AZ EMBER MILYEN VOLT? Az író nyugati tárgyú , de magyar vonatko­zású­­ irodalmi, művészeti és történelmi tár­gyú esszéinek gyűjteménye. Kiadja Ujváry Griff, München. 1979 november-december TOLLAS TIBOR VERSES KAZETTÁJA 30 év válogatott költeményei a szerző előadásában (Összekötő szöveggel 2X30 perc) A költő verseim keresztül ism­­erteti meg­­ hallgatóival egy rossz csillagzat alatt szü­letett nemzedék élményeit, a korán elha­gyott otthon, a börtön, a levert szabad­­­­sági harc, idegenbe kényszerült élet problé­máit. Négy önálló kötetének (Csak ennyi fény maradt, Járdaszigeten, Eszterlánc, Irgalmas fák) legszebb verseit hallhatjuk. Megrendelhető a Nemzetőrön keresztül: D-8. München 34. Postfach 70. Ára portó­val 15.— DM, vagy 7.5Q $. , MEGJELENT TOLLAS TIBOR: ÉVGYŰRŰK c. új verseskötete Saáry Éva fotoillusztrá­­cióval. Fűzve, színes borítólappal. Ára: 6.­ $, vagy 12.— DM, vászonkötésben 8 $, vagy 15 DM. Megrendelhető a Nemzetőrnél.

Next