Kozocsa Sándor szerk.: Irodalomtörténet, 1946. 35. évfolyam
Tanulmányok - Alszeghy Zsolt: Vörösmarty-könyvem zárófejezete 1–12. p.
TANULMÁNYOK Vörösmarty-könyvem zárófejezete. (Alszephy Zsolt elnöki megnyitója ) Vörösmarty műveinek olvasója, akármelyik kötetét lapozza ki költőnknek, hamarosan is kiérzi a költői alkotásokból Vörösmarty emberi és költői egyéniségének néhány szembeszökő tulajdonságát. Meg kell éreznie elsősorban stílusának teljesen egyéni voltát. Ez a stílus izzóbb, színesebb. Már első drámai kísérleteiben is meglep szereplőinek sajátos páthossza, ami szavukat nemcsak a hétköznapi beszédtől különíti el, hanem költőtársainak drámai stílusától is lényegesen különbözik. Álltalában Vörösmartynálfeltűnő, hogy az egyszerű közlés is mennyire emberi jelentőségűvé emelkedik. Tagadhatatlan része van ebben a mondatok bővítményekben való, szinte túláradó gazdagságának. Ezek a bővítmények — mint Horváth János megállapítja — „meglazítják a mondat fogalmi eresztékeit, közvetlen, logikai kapcsolataikat széttolják, s minőségek és állapotok hangulati fluidumát ömlesztik közéjük", összefoglalójuk nem logikai, hanem hangulati; összeszedőjük nem a megvilágításra törekvő átgondolás, hanem valami belső izzás, állandó forrás. Ennek eredménye, következménye az a polifónia, amelyről Barta János szól. Az ő két példája jellemzően világítja meg Vörösmartynak ezt a stílus sajátosságát. A Cserhalomból idézi: „Fenn villámlik Ozul, haragos pej mén fut alatta. Sorra megy ő, hadakat rendel, fölkelti az átkon Szendergő haragot s az ölés vad gondjait, egyben Megnémul az öröm . .." Figyeljük meg a „sorra megy", a „hadakat rendel" után e kifejezéseket: „fölkelti az átkon szendergő haragot s az ölés vad gondjait, egyben megnémul az öröm". Ugyanilyen síkváltást mutat az Eperből idézett példa: „Ezt hogy látta Omár, sok erős év óta legelső könnyei csordultak. Mély föld gyomrába leásná Most tetemét, oda, hol csikorogva foglaltatik a vas S zordon sziklák közt dúlásra születnek az ércek." A vas fogantatása és az ércek születése az előbb könnyel ábrázolt szomorúságot egyszeriben sajátos színűvé teszi, éppen a realitás síkjáról való felszárnyalással. Két tulajdonságot mutatnak e példák: az első általában jellemző a költői stílusra, amely nem egyszerűen gondolattartalmat közölni, hanem azt elképzeltetni, szemléletté emelni akarja, és ezt nem tudatos és részletes feltárással, hanem költői egyénisége tartalmának, a situatio hangulattartalmának önkéntelen kényszeréből. Irodalomtörténet