Barta János szerk.: Irodalomtörténet, 1951. 39. évfolyam
Tanulmányok - Jermilov, V.: Életünk új jelenségei és az irodalom. 1–8. p.
haragudtak meg a vak zsarnokra. Szeretnék... rámutatni arra, hogy a költészetnek revideálnia kell a természethez való viszonyát..." Irodalmunk megkezdte ezt a revíziót! Az idei irodalmi termelés egyik újszerű vonása éppen az, hogy a természet megváltoztatása, átalakítása különösen nagy helyet foglal el benne. G. Nyikolajeva az „Aratás"-ban elbeszéli, hogy a járás legelmaradottabb kolhozparasztjai hogyan tették virágzóvá rossz földjüket és hogyan került kolhozuk az élenjáró kolhozok közé. Sz. Babajevszkij „Fény a föld fölött" c. regényében a villamosítás témája egyben a győzelem felé haladó kommunizmusnak, az élet boldogító átalakításának témája. V. Zakrutkin „Úszó falu" c. regényében egy doni halász-artel kolhozparasztjai azt a tudományos feladatot oldják meg, hogy micsurini-liszenkói elvek alapján új halfajtákat tenyésztenek ki. A „második természet" megteremtésében való részvétel hatalmas erőt önt az emberekbe, rendkívüli módon szélesíti látókörüket, gondolkodásuk és érzelmeik körét, megerősíti bennük azt a tudatot, hogy a szovjet nép, a bolsevik párt minden akadályt legyőz.. Vannak a regényben részletek, amelyek különösen jól érzékeltetik mai életünk levegőjét, amelyek megmutatják a szovjet emberek alkotó viszonyát a természethez. Az öreg ichtiológus, aki alkotó munkájában egyesíti a tudományt a gyakorlattal, az imént fogott óriási halat szemléli. „Setyinin állt a vita mellett, ujjával megérintette a hal síkos homlokát és elgondolkozva mondotta: — Voltaképpen micsoda alrchaizmus ez! . . . Micsoda prehistorikus formák!..." Ezen az elégedetlenségen, azon, hogy az „elaggott" természetet szigorúan, kötekedően, a gazda szemével szemléli, önkéntelenül elmosolyodunk — és ez a mosoly az újnak szól —, de az ilyen viszony a természethez, mint alkotásunk anyagához, mind megszokottabbá válik. A Kozsevnyikov az „Éltető víz"-ben a pusztaság legyőzését beszéli el Hakasszban, az új, csodálatos öntözési rendszert, amelyet most már az egész országban megvalósítanak. Elbeszéli azt, miképpen virágoztatják fel a szovjet emberek szülőföldjüket. Nemcsak „haragudni" tudnak a mi embereink a természetre, s meg is tudják védeni. V. Zakrutkin, Kozsevnyikov regényeikben megdöntik a természet burzsoá, maltuziánus, weissmanista megrágalmazását, azt a tehetségtelen, aljas kiagyalást, amely szerint a természet elszegényedik, elsivárul, azt a kiagyalást, mely arra van hivatva, hogy a parazita kapitalizmusnak, a föld kifosztójának, az emberek és a természet gyilkosának bűneit palástolja. Az imperialista reakció „irodalma"*'', amely nem más, mint émelyítően egyhangú gyilkosságra nevelés, azt a „hőst" dicsőíti, aki gyönyörűséggel lőne agyon, robbantana fel minden embert, magát a természetet is. „Halállal a lelkében" — Sartre regényének a címe jellemző az egész modern reakciós irodalomra, amint jellemző rá ennek a regénynek a hőse, aki szerette volna lelőni még az élet törvényeit is: „Lőtt, a törvények a levegőbe repültek... Alálőtt az Emberre, az Erényre, magára a Világra... Most az egész világ a levegőbe fog repülni és én is vele... És lőtt... a Föld Szépségére, az utcára, a virágokra, a kertekre, mindenre, amit szeretett... Tiszta volt, mindenható volt, szabad volt..." Az imperializmus irodalma az amerikanizált SS-legények kádereit képezi ki, akik teljesen „szabadok" mindentől, ami emberi, akik a halál, a „totális" megsemmisítés szolgái. A szovjetirodalom elénk állítja az építő hatalmas alakját, akit lelkesít a mindent legyőző szeretet az élet iránt, annak minden szépsége iránt, a világ