Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1960. 48. évfolyam
Tanulmányok - Tóth Dezső: Felszabadult irodalomtudományunk 1–6. p.
TÓTH DEZSŐ: FELSZABADULT IRODALOMTUDOMÁNYUNK Akik hivatásuknál fogva nap mind nap lapozgatják a két világháború közti irodalomtörténetírás monográfiáit, folyóiratait, legjobban azok tudják, milyen mélyről emelte fel tudományunkat a proletárdiktatúra tizenöt éve. A magyar irodalomtudományt az anakronisztikusan vegetáló hivatalos akadémizmus ülte meg; mindenekelőtt az elsősorban favorizált távlattalan pozitivizmus, annak is egyfajta vérszegény változata, amelynek erejéből a másutt elvégzett kritikai kiadások, rendszerezések, bibliográfiák létrehozására sem futotta, s amelynek politikai szervilizmusa —gondoljunk csak Pintér XX. századi bibliográfiáira — az elemi pozitivista becsületességet sem ismerte. — Nagyképű tehetetlenségénél elevenebb és termékenyebb volt a szellemtörténet — ez azonban az ellenforradalmi rendszer történelmi önigazolását végezte el, s alapjában rossz, immanensen is labilis módszerétől ez a tartalom annyira elválaszthatatlan lett, hogy koncepciója még a legkiválóbb Horváth János művében is nyomot hagyott, Farkas Gyula tollán pedig már fasiszta elméletek, nézetek irodalomtörténeti alkalmazásához vezetett. Ahol pedig a szellemtörténet ellenzéki tartalmak hordozójává vált, ott sok értékes megállapítás, egy szintézis megteremtésének érdeme mellett a dekadencia jegyei, a nagyfokú szubjektivizmus, az objektív folyamatok olykor meghökkentően szuverén kezelése tetézték a módszer fogyatékosságait — mint Szerb Antalnál — vagy — talán egyedül Illyés Petőfijét kivéve — a népies történelem- és irodalomszemlélet elemi korlátai torzítottak. Egyedül Horváth János volt az, aki a szellemtörténet dialektika iránti érzékenységét, a társadalmi szempontok bizonyos fokú érvényre juttatását a maga rendkívüli valóságérzékével maximálisan ki tudta használni — megmaradva ő is végső soron az idealista irodalomszemlélet korlátai között. Ez, a magyar filozófiai mizériának megfelelő, következetlen elveken a szó szoros értelmében „nyugvó" irodalomtörténetírás sokszor jelentős árnyalati eltérések ellenére egészében az ellenforradalmi rendszer bélyegét viselte magán, kényszerből vagy önként, de alkalmazkodott annak igényeihez: nem akarta, vagy nem is volt képes feltárni a magyar nép harcaival összefonódott irodalom valódi természetét, igazi értékeit, legalapvetőbb mondanivalóit. Ez az irodalomtörténetírás különböző fokon és indokokkal, de a maga egészében torzított, torzított koncepcióival, hamisított arányaival, megtévesztett tematikájával — azzal amit felmutatott, s azzal, amit elhallgatott, egyaránt. A marxizmus—leninizmus —a tárgya miatt a többi társadalomtudomány közt különösen is ingatag talajon álló irodalomtörténetírást — ezzel szemben valóban tudománnyá tette. A dialektikus materializmus az irodalmi folyamatot a magyar társadalmi fejlődés objektív alapjaihoz, az osztályharchoz, a társadalmi folyamat egészéhez kapcsolta, a lenini tükröződési elmélettel megszüntette az esztétikai értékelés szubjektivizmusát, s ezzel az irodalomtörténetírás megszűnt válogatatlan tények halmaza vagy intuitív koncepciók szabadon formálható anyaga lenni. A marxizmus megnövelte az irodalomtörténetírás világnézeti, filozófiai igényei-