Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1962. 50. évfolyam
Kisebb közlemények - Tasnádi Attila: Egy Petőfi vers történetéhez 147–151. p.
TASNÁDI ATTILA: EGY PETŐFI VERS TÖRTÉNETÉHEZ Négy nappal a forradalom előtt, 1848. március 11-én írta meg Petőfi Dicsőséges nagyurak... kezdetű költeményét, a plebejus költő szókimondásával válaszút elé állítva benne a rendeket: vagy a radikalizmus útjára lépnek, vagy a győzelmes népforradalom fog végezni velük. Ennek a cenzúra miatt kéziratos röplapokon terjesztett versnek, amely a Rákos mezején táborozó parasztsereg hírével együtt érkezett meg Pozsonyba, jelentős szerepe van a reformkor egyik kulcskérdése , a jobbágykérdés megoldásában. A reformmozgalom márciusi megtorpanása bebizonyította, hogy a feudalizmus lerombolását, az átalakulás következetes, gyökeres végrehajtását nemcsak a konzervatív párt — de igen csekély kivétellel maga a reformokat sürgető, a forradalomtól azonban idegenkedő, reformjaival éppen annak kirobbanását még messzemenő áldozatokkal is meggátolni törekvő ellenzéki nemesség is nagymértékben akadályozza. Annál szomorúbb volt ez, mert a parasztkérdés a legszorosabban összefüggött a nemzeti függetlenség ügyével, és nemességünk —éppen osztályönzése miatt — képtelen volt a két kérdés együttes rendezésére. Ez a tehetetlensége odavezetett, hogy feloldhatatlan ellentmondásokba bonyolódván szembekerült fegyvertársával, a parasztsággal is. A márciusi ifjúság, elsősorban Petőfi világosan látta, hogy e kérdéskomplexum megoldására, azaz: a rendiség megdöntésére sem az országgyűlés, sem az ellenzéki kör — tehát maga a rendiség nem lehet alkalmas. Ezt az ellentmondást csak a nemességen kívül álló erő, a néptömegek ereje oldhatja meg. Pozsony tehetetlenségével szemben a pesti utcának kellett megmozdulnia. A forradalom döntő hatást gyakorolt az országgyűlésre. Pozsonyban az a hír kapott szárnyra, hogy Petőfi 40 Ą0ť paraszttal a Rákos mezején áll, s amit a két évtizedes reformkor szónoklatai nem tudtak elérni, ahhoz egy ,,új pórlázadás" híre is elég volt. A parasztfelkelés réme komoly megdöbbenést keltett a pozsonyi urak között, jelentős mértékben megerősítette az ellenzéket és gyengítette a reakció ellenállási frontját. S ha ehhez járult még a „hírhedt" Petőfi vers, mely Illyés szerint „a pesti rémhírek mellett a reformtörvények leghatásosabb gerjesztője" volt, elképzelhetjük mekkora lehetett a pánik. Amit Móricz Zsigmond a Rózsa Sándor második kötetében a Pozsonyi mese című fejezetben ír le Petőfi versének az utolsó rendi országgyűlés főúri közönségére gyakorolt hatásáról, az valóban megtörténhetett. Az események megmutatták, hogy a nemesi nagylelkűségről szóló frázisokkal szemben Petőfinek volt igaza, aki az áldozatkészségről szavaló országgyűlésbelieknek nyíltan a szemébe vágta: nem az áldozatkészség, hanem a történelmi kényszer bírta rá őket a reformok elfogadására.” De így gondolkozott Vasvári Pál is, aki méltán hasonlította a francia forradalomhoz a márciusi napokat: „Franciaországban — írja — az augusztus 4-iki éjén (1789) lemondott az aristocratia minden előjogáról... Miért? Mert híre jött Versaillesbe, miszerint a nép a várakat megrohanta, s a földesurak ellen dühöng... És nálunk? Itt is megtörtént, aminek történni kellett. Nemzetünk mozgalma egy órához hasonlított, mint egy barátom elménően jegyzé ! A parasztkérdés kifejtését Id. V. Waldapfel Eszter: A forradalom és a szabadságharc levelestára. 1. köt. Bp. 1950. IV—V. 1. — Spira György: Parasztságunk és a forradalom vezetése. Századok, 1948. 1—4. sz. 101—3. 1. — Mód Aladár: Pártharcok és a kormány politikája 1848—49-ben. Forradalom és szabadságharc 1848— 49. Bp. 1949. 14. 1. — Ember Győző: Magyar parasztmozgalmak 1848-ban. u. o. 192. 1. 3 Illyés Gyula: Petőfi. Bp. 1958. 258. 1. —Szalatnai Rezső: Petőfi Pozsonyban. Bratislava, 1954. 94. 1. és 88. jegyzet, mely szerint a Dózsa hangulathoz — ahogy Móricz megjegyzi — a Rózsa Sándorról elterjedt hírek is hozzájárulhattak. — Az esemény írói feldolgozását lásd: Móricz Zsigmond: Rózsa Sándor. Bp. 1959. 571—79.1. Ld: Lapok Petőfi Sándor naplójából. Pest, március 24. 1848. P. S. összes prózai művei. Bp. 1960. 410—11. 1. 147 10*