Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1970. 2/52. évfolyam
A Társaság munkájából - Juhász Ferencné: Két író a századfordulón. Bródy Sándor és Justh Zsigmond 121–125. p.
122 A Társaság munkájából nak százada, a tudományos és technikai forradalomé, a civilizáció elterjedésének százada, amelyet a haladás gondolatának már-már vallásos optimizmusa és a gazdagság, élni tudás jó közérzete hatott át. Régi szép idők, aranykor, Belle Epoque, Golden Age, ezek a szavak őrzik a háború előtti, boldog Európa öntudatának emlékét, egy olyan körét, amikor minden biztosnak, megoldhatónak és örökkévalónak látszott, és ahogy mondani szokták, még a pénz is aranyból volt. Ugyanakkor a 19. század a szociális és a nemzeti kérdés kiéleződésének, a gyarmatosítás kiterjedésének százada, hogy csak a legfontosabbakat emeljük ki, a szinte napról-napra szaporodó kérdések közül. A kettő feszültségére, amelyet természetesen csak a legjobbak érzékeltek — a kor értelmisége és művészete a szecesszióval válaszolt, a kivonulással, az elkülönüléssel. A művészet és a polgári társadalom értékrendjének szembekerülése már jóval előbb elkezdődött, művészi vetülete ennek a naturalista regény, az impresszionista festészet, a szimbolista vers. Az eszmény és a valóság, művészet és élet szétválásának folyamata az 1871-es párizsi kommün leverése, brutális és alapos megtorlása után felgyorsult, és a század végére a szecesszióban kristályosodott ki, amikor is már egy nemzetközi sugárzású művészi mozgalommá nőtt. Folyóiratok, újságok, színházak, festők műtermei, kávéházak, képző- és iparművészeti tömörülések az új irányzat műhelyei, s megtaláljuk őket — lényegében azonos indulatokkal — Petrográdban, Münchenben, Bécsben, Prágában, Londonban, Párizsban, Darmstadtban, Berlinben és nálunk is. A szecesszió individuális lázadás, amely az egyéniség korlátlan szabadságát, a személyiség titokzatos voltát és nagy lehetőségeit hirdeti. Vallja az élet és a művészet egységét és egyetemességét, ez magyarázza a különböző művészeti ágak szoros kapcsolatát, a meglevő társadalmi renddel szemben pedig egy „megreformált", megváltozott életeszményt hirdet, a szépséggel és a művészetben kifejeződő emberi igazsággal megnemesített, megváltott életet. A szecesszió rendkívül sokrétű irányzat, hangsúlyozott és túlméretezett individualizmusából következően kevés a hasonlóság a kiemelkedő nagy egyéniségek és művek között, ahány művész szinte annyi szecesszió, van azonban egy mindegyiket átsugárzó azonosság: elkülönülés a társadalom uralkodó rendjétől, uralkodó eszményeitől a szuverén egyéniség jogán, és az új művészet, az új emberi eszmények lázas keresése, sokszor irreális utakon. Ezt az azonosságot találhatjuk meg Bródy Sándor és Justh Zsigmond között is. Szecessziójuk, a századforduló korszerű, modern életérzése, az európai fin de siècle sajátosan magyar kifejezése volt, s ez nagyon sok vonatkozásban azonosságot teremt a két olyannyira különböző író között. Ilyen az életmódban megnyilatkozó lázadás : Justh dandyzmusa és Bródy Sándor bohémsége. Az életmód reformjának mondhatjuk azt a törekvést, ahogyan mindkét író kialakította az uralkodókon.